“… azért jöttem, hogy életük legyen.” János 10,10b
Igehirdetések szerzője: Trausch Liza Szerkesztő: Borsós Róza Nyomtatásban megjelent: 1999. május
| Előző igehirdetés | Következő igehirdetés |
ISTEN PERE (3/5)
Védőbeszéd
“Mivel menjek eleibe az Úrnak? Hajlongjak-é a magasságos Istennek? Égőáldozatokkal menjek-é elébe, esztendős borjúkkal?! Kedvét leli-é az Úr ezernyi kosokban, vagy tízezernyi olaj-patakokban? Elsőszülöttemet adjam-é vétkemért, vagy méhem gyümölcsét lelkemnek bűnéért?” Mik 6,6-7
Imádkozzunk!
Hálát adunk Uram, hogy kérhetünk, add meg azt, amire szükségünk van. Könyörülj rajtunk és értesd meg velünk követésed titkát. Köszönjük, hogy tudod, mennyire szeretnénk követni, és hogy ez mennyire nem megy. Könyörülj meg rajtunk nagy nevedért!
Ámen.
Nagyon sok perünk van emberekkel, dolgokkal, saját magunkkal, és minden mögött Istennel. De sokkal komolyabb dolog, hogy Istennek van veled pere. Isten akarja elmondani az Ô vádját. Emlékszünk a vádakra, amit az Úr mondott. “Én népem! Mit vétettem te ellened, és mivel fárasztottalak el téged?!” Ebben az első nagy kérdésben már elmondja a legnagyobb vádját, hogy megfáradtál bennem. Más helyen így mondja az Ige, hogy az első szereteted elhagytad. Az Úr egyetlen kérdést tesz fel vádbeszédjében, hogy “Mit vétettem ellened?” Nem tudom, válaszoltál-e a kérdésre?
Az Úr azt is elmondta vádbeszédjében, hogy mit tett érted. Megváltottalak! Vajon újra komollyá lett-e számodra ez a szó, újra a szívedig ért-e? Vagy teljesen megszürkült már számodra, amit Jézus a kereszten tett érted? Hány nap múlt már úgy el hívő életedben, hogy nem néztél fel a keresztre? Nem köszönted meg, nem örültél, nem voltál hálás. Istennek mindig újra el kell ezt mondania, hogy megváltottalak, vezettelek. Soha nem értettem, miért van mindig újra és újra az Ószövetségben, hogy én hoztalak fel Egyiptom földjéről, megváltottalak, és elsorol mindent, amit Izráel már kívülről tud. Mert elfelejtette, hogy az Úr vezette. Elfelejtettél mindent, amit veled tett, amit régen ragyogva mondtál, hogy megtapasztaltad. Látod, annyira megfáradtál, hogy újra el kellett mondania, hogy az Úr mennyi nehézségen, szenvedésen vitt keresztül és vezetett végig. Azt mondja az Ige, hogy amint a sas kiterjesztett szárnyakkal fiai fölött lebeg, úgy hordozott, és védett téged is az Úr. Ezt is elfelejtetted, ezért sem adsz már hálát? A hívők egyik legnagyobb baja a mérhetetlen hálátlanság. Kérjük az Urat, hogy hadd tudjunk mindenért hálát adni.
Megváltottalak, vezettelek, előtted küldtem Mózest, Áront és Máriát. Minden külső és belső támadástól megvédtelek. És nem tudod megköszönni? Ha tudnád, hogy az Úr mennyi veszélytől védett már meg életed folyamán! Fogalmunk sincs, hogyan véd szárnyaival!
A vádbeszédnél kétszer is ott van ez a megszólítás: “Én népem!” Ha valaki szeret valakit, mindig újra kimondja a nevét. Az Úr szereti az Ô népét, és megsimogatja ezzel a megszólítással. Neked ez sem fontos már, hogy odaszámít az Ô népéhez?! Mindennek ellenére kétszer is elmondja: “Én népem! Mit vétettem te ellened?” És most megszólal a menyasszony, a feleség, a hűtlen, aki elhagyta az Urat. És nincs megszólítás. Nem mondja, hogy én Uram és én Istenem! Nem mondja, mert nem igaz, ezért nem meri mondani. Olyan érdekes, hogy erre az egy kérdésre, s egyben az egész vádbeszédre: Mit vétettem ellened? – nincs válasz. Tegnap téged is kérdezett az Úr. Mit feleltél? Vagy te sem válaszoltál? Rettenetes, hogy nem válaszol az ember. Hány kérdés hangzott már el belül a szívedben? Mennyit kérdezett Isten, és nem volt válasz. Ez a legnagyobb sértés, hogy még válaszra sem méltatod Istent. A kérdésre a védőbeszédben egyetlen válasz sincs. Viszont az Úr egy kérdésére öt kérdés hangzik el. Ez az egész védőbeszéd kérdésekből áll.
Az első amit olvasunk: “Mivel menjek eleibe az Úrnak?” Mérhetetlen vád van benne. Visszavádol, támad. Kemény mondat ez, hogy mit vársz tőlem? Az Úrnak nem lehet elébe menni, Ô előbb szeretett. Ô az első! Ô mindent előbb csinált, neki csak válaszolni lehetne. Még a szereteted is, amivel Ôt szereted, csak válasz az Ô mérhetetlen szeretetére. Csak egy kicsit visszatükrözhetsz abból. Ez a borzalmas, hogy a hűtlen menyasszony nem engedi szeretni magát, és ezért nem tud időt szakítani, időt adni Istennek arra, hogy szeresse. Nem ülsz mellette, nem vagy közel hozzá. Milyen rettenetes, ha nem engedem magam szeretni. János volt az a tanítvány, aki azt mondta magáról: “akit az Úr szeretett.” Ô volt az, aki Jézus kebelén nyugodott, aki mellette ült, aki hozzá simult, aki közel volt hozzá, aki értette. János elfogadta az Úr szeretetét.
Jánosnak nem volt kérdés, mivel menjen eleibe az Úrnak? Mit kell csinálni, mit nem csinálok jól? Ô befogadta azt a szeretet, amit kapott. Nem akart eleibe menni az Úrnak. Sok mindenkinek mehetsz elébe, – az Úrnak soha! Az Úr országában csak az az érvényes, ami belőle való, az Ô szeretete. Mindent Ô kezdett. Benned a jót is Ô kezdte, az üdvösséget is Ô kezdte, a szolgálatot is Ô kezdi. Ô az első! De te mindig előtte akarsz menni még az Úrnak is? “Mivel menjek eleibe az Úrnak?” Csak ezzel a szeretettel mehetsz elé, amit Ô ad. Mit tudsz adni, amit nem Ô adott neked?
A következő mondat még fájóbb, még élesebb: “Hajlongjak-é a magasságos Istennek?” Sok ember mondja, hogy nem szeretek hajlongani senkinek. A következő kérdés: “Égőáldozatokkal menjek-é elébe, esztendős borjukkal?!” Hajlongjak, áldozzak? Érdekes megint a válasz, a Biblia világosan azt mondja, hogy szeretetet kívánok és nem áldozatot. Nem hajlongást, nem áldozatot. Ézsaiás 1-ből szeretném felolvasni Isten válaszát a vádra: “Halljátok az Úrnak beszédét, … Mire való nékem véres áldozataitoknak sokasága? ezt mondja az Úr; megelégeltem a kosok egészen égő áldozatait, és a hizlalt barmok kövérét; s a tulkok, bárányok és bakok vérében nem gyönyörködöm. Ha eljöttök, hogy színem előtt megjelenjetek, ki kívánja azt tőletek, hogy pitvarimat tapossátok? Ne hozzatok többé hazug ételáldozatot, a jó illattétel utálat előttem; újhold, szombat s ünnepre felhívás: bűnt és ünneplést el nem szenvedhetek. Újholdaitokat és ünnepeiteket gyűlöli lelkem; terhemre vannak, elfáradtam viselni. És ha kiterjesztitek kezeiteket, elrejtem szemeimet előletek; sőt ha megsokasítjátok is az imádságot, én meg nem hallgatom: vérrel rakvák kezeitek. Mosódjatok, tisztuljatok meg, távoztassátok el szemeim elől cselekedeteitek gonoszságát, szünjetek meg gonoszt cselekedni” (Ézs 1,10-16). A hajlongás istentisztelet, az áldozás istentisztelet. És Isten azt mondja, hogy ki kívánja, utálat előttem.
“Mivel menjek eleibe az Úrnak? Hajlongjak-é a magasságos Istennek? Égőáldozatokkal menjek-é elébe, esztendős borjúkkal?! Kedvét leli-é az Úr ezernyi kosokban?” Jönnek az egyre véresebb kérdések egymás után, hogy ez a kegyetlen Isten mit kíván még tőlem. Hányszor nézünk úgy rá, hogy mit adjak még oda? Mit kívánsz még tőlem? Már mindent odaadtam. Te is így gondolod? Egyre rettenetesebb lesz, ahogy vádolja Istent, mintha Ô ezt kívánná.
A legrettenetesebb kérdés: “Elsőszülöttemet adjam-é vétkemért, vagy méhem gyümölcsét lelkemnek bűnéért?” A gyermekemet kívánod, akit nem adtam még oda? Istenem, mit kívánsz? Nem tudom nincs-e a szívedben reszketés, mihez nyúl hozzá Isten? Valaki mondta, hogy az a baj, hogy félelemből keresem Istent. Félek, ha valamit nem teszek meg, csapás ér. Ha nem engedek a nagy és rettenetes Istennek, valami irtózatos dolog történik. Inkább gyorsan engedek, mert félek.
Az egész védőbeszédnek ez a hangneme. Mikor elolvastam azt mondtam, hogy rettenetes, ilyennek látta az ember Istent? Az egy tálentumos szolgánál is az istenképpel volt a baj. “Uram, tudtam, hogy te kegyetlen ember vagy, aki ott is aratsz, ahol nem vetettél, és ott is takarsz, ahol nem vetettél” (Mt 25,24). Tőlem mindig többet kívántál, mint amit adni tudtam. Milyen rettenetes, hogy olyan Istened van, aki mindig többet kíván tőled? És azt mered mondani a szemébe, hogy nem tudok megváltozni, mit csináljak? Igértem, elhatároztam, döntöttem, de nem tudok. Sok ember elmondta, hogy nem is jövök már. Annyiszor ígértem, fogadtam, elhatároztam, soha nem sikerült. Most újra jöjjek, hogy megtudjam, mit kíván Isten? Ez egyre rettenetesebb!
“Elsőszülöttemet adjam-é?” Ábrahámnak egyszer valóban azt mondta Isten: “Vedd a te fiadat, ama te egyetlenegyedet, akit szeretsz, Izsákot, és menj el Mórijának földére, és áldozd meg ott égő áldozatul.” (1Móz 22,2). Senki nem látta, gondolom, hogy Sára sem vette észre és talán Ábrahám maga sem, hogy már nem az Úr az egyetlenegye. Isten látta. Volt idő, amikor engem szerettél, engem kerestél, amikor boldog voltál velem, és amikor mindent adtál volna önként, szívesen. És most a szíve egyszer csak elfordult. Senki nem tudta, csak az Úr vette észre.
Lehet, hogy te sem tudod, és rólad sem tudja senki, hogy elfordult a szíved az Úrtól, és más lett az egyetlenegyed. Állapítsd meg most magadban, kire gondolsz mindig, ki foglalta el az Úr helyét a szívedben?. Lehet, hogy nem valaki, hanem valami. Nekem azért olyan megrázó ez a történet mindig újra, mert akkor a szolgálatomat kérte az Úr. Nem vettem észre, hogy nem az Urat szeretem, hanem a szolgálatot. Annyira szeretem ennek az országnak a falusi népét, hogy sokszor, amikor evangélizálok, úgy érzem, meg tudnék halni értük. De hogy az Úr háttérbe szorult, azt nem vettem észre.
Nem tudod, hogy ki, vagy mi az, akié, vagy amié a szíved? Nagyon sokszor ez a bálvány én vagyok, a szolgálatom. Nekem nem Isten népe volt ott fontos, hanem a szolgálatom, és mögötte én. Neked van-e egyetlenegyed, akit szeretsz? Valami, vagy valaki, vagy önmagad, akit mindig figyelsz, mondasz, imádsz, és másokkal is imádtatni akarsz. Ezt kéri most tőled az Úr. Lehet, hogy az elsőszülötted valamilyen szolgálat. Gondolkozz! Vagy te is azt mondod a vádbeszédedben, hogy Uram Istenem, mit adjak még Neked? Olyan megdöbbentő, amit a Biblia így mond: “Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de az ő lelkében kárt vall? Avagy micsoda váltságot adhat az ember az ő lelkéért?” (Mt 16,26). Ez a kérdés hangzik itt el: “Elsőszülöttemet adjam-é vétkemért, vagy méhem gyümölcsét lelkemnek bűnéért?” Mit adhatok én?
“Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri.” Egyszer így néztem szembe ezzel az Igével, hogy mit használ, ha az ember az egész világot megnyeri az Úrnak, és a saját lelkében kárt vall, és nem szereti már az Urat. Istennek ez a vádja, hogy a hűtlen menyasszony ezt megértette, csak most ezzel védekezik, hogy mit akarsz még? “Micsoda váltságot adhat az ember az ő lelkéért?”
Nem tudom, hogy mi a te bálványod. Emlékszem, egy gyerekcsendeshéten fölemeltem a kést a szolgálatomra. Soha életemben nem felejtem el azt a komoly fájdalmat, ami bennem volt. Vajon fölemelted-e valaha igazán a kést, hogy az Úr kiálthatott, hogy Ábrahám, megállj! És adhatta-e neked akkor azt az áldozati bárányt, aki akkor ott fönnakadt a szövevényben, és akit Izsák előtt kellett megölni. Gondolkoztál már azon, hogy micsoda váltságot adott Isten a lelkedért? Szembenéztél már azzal, hogy mindazt megtette, amivel az ember Ôt vádolja? Az elsőszülöttet, az Egyszülöttet adta lelked bűnéért.
Most újra itt állunk a kereszt előtt, és nézheted, micsoda váltságot adott Isten a lelkedért. Amivel Ôt vádolod, mind megtette! Nem tudsz elébemenni, mert előbb szeretett. Nem tudsz többet adni, mert a legtöbbet adta. Nem tudod vádolni Ôt, hogy mit kíván tőled, mert Ô eladta mindenét, hogy megvegye azt a drága gyöngyöt, aki te vagy. Testvér, az ember senkinek nem drágagyöngy, de Istennek igen.
Szeretném, ha megállnál most Vele szemben, és felelnél Néki, mikor kérdezi, hogy mit meg nem tettem? Mit kellett volna még tennem? Hallod a védőbeszédet? Úgy szeretem a húsvéti történetben, amikor Jézus azt mondja Tamásnak: “Hozd ide a te ujjadat, és nézd meg az én kezeimet; és hozd ide a te kezedet és bocsássad az én oldalamba: és ne légy hitetlen, hanem hívő.” (Jn 20,27). Gyakorlatban tedd meg, szívszerint tedd meg. Azután mondhatja Tamás: “Én Uram, és én Istenem!” Bár ma megtapinthatnád Jézust újra a hiteddel, és le tudnál rogyni azzal: “Én Uram, és én Istenem!” Legalább a végén pont volna a vádbeszédednek, mert hiszen Tamás is azt mondta: “semmiképpen el nem hiszem.”
Nem tudom, megértetted-e valaha életedben, mit tett érted az Úr, akinek egyetlen ajándéka van számodra: Jézus. Karácsony annyit jelent: Velünk az Isten! Nagypéntek: Értünk az Isten. Pünkösd: Bennünk az Isten. Eljutottál-e már ide, hogy nemcsak érted, hanem benned kíván élni. Jézus Lelke, Jézus élete benned. De ehhez el kell oda jutnod, hogy engeded Ôt élni az életedben.
Bízd rá magad a Szentlélek által benned lakó Jézusra. Az érted meghalt, és benned élő Jézusra. “Átkozott az a férfi, aki emberben bízik” (Jer 17,5a). Ez az ember önmagad is lehetsz. “Áldott az a férfi, aki az Úrban bízik, és akinek bizodalma az Úr.” (Jer 17,7). Átkozottból áldottá lehetsz. Halld meg most, amikor idejöttél vádbeszédeddel, hogy mit válaszolt Isten. Isten válasza, hogy Jézust adta érted, neked, hogy élhessen benned.
Imádkozzunk!
Uram, egyetlen ajándékod van, és egyetlen válaszod mindenre. Hadd kiáltsunk most Hozzád. Segíts, úgy igazán, szívszerint megérteni, amit annyiszor megértettünk már, és mindig újra összezavarodott minden. Köszönjük, hogy csak a bennünk levő életed tudja hordozni azokat a terheket, amik körülöttünk vannak. Úr Jézus, taníts meg igazán hinni Benned! Hadd tudjunk ma Tamással együtt odaborulni eléd, és azt mondani: Én Uram, és én Istenem!
Ámen.