Csendes napok üzenete
Igehirdetések szerzője: Trausch Liza Szerkesztő: Borsós Róza Nyomtatásban megjelent: 1997. február
| Előző igehirdetés | Következő igehirdetés |
A megsebesített ember
“Jézus pedig monda: Egy ember ment alá Jeruzsálembol Jerikóba és rablók kezébe esett, akik azt kifosztván és megsebesítvén, elmentek és otthagyták félholtan. Történet szerint pedig megy alá azon az úton egy pap, aki azt látván, elkerülte. Hasonlóképpen egy lévita is, mikor arra a helyre ment és azt látta, elkerülte. Egy samaritánus pedig az úton menvén, odaért, ahol az volt: és mikor azt látta, könyörületességre indult. És hozzájárulván, bekötözte annak sebeit, olajat és bort töltvén azokba; és azt felhelyezvén a tulajdon barmára, vitte a vendégfogadó házhoz és gondját viselte néki.” Lk 10,30-34
Uram, dicsérni szeretnénk a szeretetedért, amellyel megkerestél. Hadd köszönjük meg, hogy most is itt lehetünk. Áldunk, hogy szólni kívánsz hozzánk. Add Úr Jézus, hogy érthessük szavadat. Kérünk, minden akadályt végy el, ami most kötözne. Kérünk, fordítsd oda figyelmünket Igédre és segíts, hogy megértsük hozzánk szóló szavadat. Az Úr Jézus nevéért kérünk.
Ámen.
Amit el szeretnék mondani, az nem krimi, hanem olyan dolog, ami itt történt meg, mégpedig a napokban. Gyerekek halásztak a folyóban és beleakadtak egy hullába. Mikor elohozták a halottat kiderült, hogy rengeteg seb van rajta, nem félholtra, holtra verték.
Aki elmondta nekem, azóta nem tud aludni. Pedig látjátok, tele vagyunk ilyen emberekkel. És nem vesszük észre oket. Azt hiszem sokkal komolyabb az a lelki félholtravertség és sebesülés, ami van az emberekben. Nem egy emberben, így mondhatnám: minden emberben.
Ma a megsebesített emberrol szeretnék beszélni. Szeretnénk egy picit körülnézni, ha látnánk, csupa megsebesített ember van körülöttünk. Ha látnánk, ha tudnánk, nem tudnánk nyugodtan átaludni éjszakákat. Ha látnánk azt a világot, amiben élünk, ahol járunk, munkahelyeken, vonaton, amerre csak megyünk, a sebekkel teli embereket. Csak persze ezt nem látjuk, eltakarja a ruha, a test, azt ami belül van, a lelket. Eltakarja a látszat, a mosolyunk, a beszédünk, amit megjátszunk emberek felé, eltakarja, hogy mi van velünk. Ha Isten megnyitná szemünket, akkor csupa megsebesített embert látnánk.
Egy kicsit jó volna most gondolkodnunk, hogy kik is azok a rablók, akik az úton megtámadták az embert. Nem ezt az embert, hanem “az embert”. Három csoportot szeretnék ma elmondani. Az egyik fajta rabló az emberek, akik járnak ugyanazon az életúton és nem tesznek mást, mint sebzik egymást. Nagyon sokszor már gyermekkorban. Olyan sok emberrel beszélek és kiderül, hogy sebesülése már gyerekkorban történt. A családban, a kedves szüleik, akik pedig szerették a gyereket, nagyon sokszor már sebeznek. Átéli a gyerek, hogy a másik testvéremet jobban szeretik. Az okosabb, az szebb. Hányan mondják el, már gyerekkoromban úgy fájt, hogy én voltam a buta, az ügyetlen, a csúnya, már akkor úgy fájt. Szülok sebzik gyermekeiket már kicsi korukban. Lehet, hogy ezek a sebek soha nem gyógyulnak be.
Az iskola nagyon-nagyon sok sebet üt. Egy asszony elmondta: szegény gyerek voltam, senki nem akart mellém ülni a padban, mindig elhúzódtak mellolem. Nem volt soha olyan tízóraim, mint a többinek. Már akkor félrevonultam, mert úgy éreztem, nem vagyok olyan, mint a többi. Miért nem vagyok olyan, mint a többi? – a gazdagabbak, a szebbek, az okosabbak.
Késobb a barátok, a szerelem, hány mély vérzo seb, – otthagyott, becsapott, – azt hittem az egész életem megoldódott, amikor ezt a fiút, vagy leányt megismertem. És nem lett más belole, csak egy az eddigieknél még mélyebb seb. Nem is mertem aztán senkivel barátkozni, mert féltem. Már nem volt bizalmam senkihez, mert féltem, hogy újra csak seb. Hány fiatal azért nem igazán boldog és szabad, mert tele van félelemmel.
Lehet hogy a házasság is semmi más, mint egy óriási seb. Hányan gondolnak arra már az elso idokben, hogy el kellene válni. De olyan hamar jelentkezett a gyerek és azért nem lehetett. Majd csak kibírjuk valahogy együtt. És naponta sebzik egymást. Az egész házasság nem más, mint naponta való újra sebesülés. Az emberek, a család, a szeretteim. Mikor az anya lekezeli az apát, hogy nem hoztál ide semmit. Mindig olyanokat mondott, ami nekünk fájt, – mondta egy gyerek. Az apánk pártján voltunk, mert az ember annak a pártján van, akit bántanak. De hát ez rajta nem sokat segített.
Hány házasság csupa sebesülés, valamit vártak és minden másképp lett. Lehet munkahelyeden is csak sebeket kapsz. A fonöködtol, aki mindig lekezelt, úgy bánt veled, ahogyan fájt. Jó volna körülnézni életünkben, nem úgy van-e, hogy mindig odaütnek még egyet, ahol már úgyis érzem, hogy nagyon fáj.
Szeretnék egy másik csoportot mondani, amelyik szintén megsebesít gyermekkortól kezdve. Ezt a csoportot úgy hívják, hogy a bun. A bun rettenetes sebeket ejt. Valaki elmondta: kicsi lány voltam, amikor egy nagyfiú behívott egy pajtába és elkezdett játszani velem. Soha nem felejtem el, mit éltem át akkor. Pedig cukrot ígért, vagy valami jót. És kicsi korban belekerültem már valami iszonyú bunbe, amibol nem tudtam többé kijutni.
Persze a másik emberrel is mindig össze van valahogy szove a bun. Jó volna, ha vissza gondolnál kicsi gyermekkorodra, talán nem jutott azóta eszedbe, hogy hogy is volt? Visszaemlékszem, én voltam a családban a legkisebb és a nagyobbak azt mondták, csak akkor játszanak velem, ha a kofától a sarkon egy almát lopok. 5-6 éves koromban ott settenkedtem körülötte, hogy egy almát tudjak lopni. Mert engem csak úgy fognak gyerekszámba venni. Már ott sebesültem kicsi korban. Emlékszem mikor az elso forintot elloptam édesanyám pénztárcájából, ami kigurult. Cukrot vettem. Életem legrosszabb cukra volt. Szerettem volna eldobni az egészet, amikor már megvettem. Érezzük, mennyire mélyen sebesít a bun már kicsi gyerekkorban. Próbálok vigasztalódni ezzel-azzal, mert belül fáj.
Jó volna visszagondolni fiatalkorodra, amikor belementél egy kapcsolatba. A nemi beteg gondozóban találkoztam egy lánnyal, aki azt mondta: nem szeretett senki, azt hittem, itt majd megtalálom. 16 évesen nemi betegen sebesültje a bunnek. Ha igazán látnánk, – csupa megsebesített ember.
Aztán késobb, mikor belegyakoroltam magam, – mondta valaki, – rájöttem, nem kell ezt olyan komolyan venni, lehet szerezni itt is, ott is. Mindenki úgy csinálja, miért ne! Nem gondoltam arra, hogy belül sebesülök. Hiába tudom kiigazolni papírral, meg mindennel, hogy ezt rendes úton szereztem. A léleknek belül hiába a papírok, meg a beszéd. Ott van beleírva, hogy “Ne lopj!” És a házadból a gerenda kiált ellened és a kövek visszhangoznak, hát hogy tudnál boldog lenni egy ilyen házban?
Megsebesült, bunsebesült emberek, – tele van ez a világ, – nevetve csinálják. Sokszor már gyerekkorban megtanítanak a faji gyulöletre. Már az iskolában elmondták, hogy kit kell gyulölni. És nem gondoltak arra, hogy sebesülök. Évtizedes haragok, jövök-megyek és ott van egy seb, amelyik folyton vérzik. Nemrégen volt napi Igénk a vérfolyásos asszony, és szembenéztem azzal, ennek az asszonynak cseppenként folyt el a vére. Persze, hogy fáradt volt, persze, hogy vonszolta magát, persze, hogy ideges volt. Nem csoda, ha néha kirobbant, hogy otthon kiabált, mert ezek a sebek kiabálnak. Csak hozzád ér valaki és már úgy érzed, nem lehet elviselni.
A harmadik nagy csoport, a rablók nagy csoportja: önmagam. Nem gondolunk arra, hogy a gondolatok is veszélyesek. Magamat sebesítem, amikor a másikra gondolok valamit. Nekem fáj, érzem, hogy nem kellett volna. A kritikámmal, a szennyes, tisztátalan gondolataimmal magamat sebzem. Azt a nagyon érzékeny lelket amelyik bennem van. Testvérek egy szeizmográf érzékenységu lélek van bennünk, egy tekintet és sebesülök. Nem kell azt ki sem mondanom, csak gondolnom és már fáj. Te már agyonra sebezted magadat.
A megsebesített ember rablók kezébe esett. Olyan jó volna, ha látnád most oket magad körül. A gazdag nem látta Lázárt. Mindennap elment mellette. Lehet hogy a férjed, feleséged, gyermeked agyonra van sebezve. Hány szülo mindent megad a gyermekének, csak nem érti ot, nem érti miért sír talán. Miért engedetlen, – nem lehet vele bírni, mondta valaki, hiába verem meg. Szülo, nem látod a saját gyermeked lelkét? Egy német könyvben olvastam, Németországban van a sebesült gyermekeknek egy klinikája. A szülo könnyelmuen ott tartja ölében a 4-5 éves gyermeket, jön a krimi észre sem veszi, hogy a gyermek még figyel. Így írta a könyv: a gyerek elkezd kiabálni: a kés a hasamban van! Aztán viszik a klinikára. És még mindig nincs rendben a gyerek, még mindig fölsír éjszaka, – írta a könyv. Otthagyod, mert neked akkor jobb, mert csendben van és nem veszed észre, hogy milyen hatások érik. Szereted a gyerekedet, a feleségedet, szeretteidet? Jó volna, ha lenne szemünk arra, hogy lássunk.
Talán a villamosban összevesz mindenkivel, ha hozzáérnek már kiabál, talán az illeto anyját emlegeti. Nem látod? Egy sebesült lélek sikolt. Haragszol rá, vérzik, – csak szemed nincs. Megsebesített ember.
Az elso, akiket mondani szerettem volna, a körülötted élo emberek, a család, a szomszéd, az utcán járók. Óh bár kinyitná Isten a szemedet, hogy nem ütnél még te is egyet rá a kritikáddal, a keménységeddel a megsebesített emberre.
Most szeretném a második képet mondani, ha látnánk, hogy a megsebesített ember te vagy. Ahogy Nátán próféta kinyújtotta az ujját és azt mondta Dávidnak: “Te vagy az az ember!” (2Sám 12,7). Milyen rettenetes, hogy nemcsak a másikat nem értjük, magunkat sem értjük. Hányan mondják, hogy miért vagyok ilyen, annyiszor elhatároztam, hogy más leszek. Miért nem tudok megváltozni, miért vagyok ilyen? Testvér a lelked gyerekkorodtól kezdve csupa seb, mindnek ott van a nyoma. Ha csendben lennél egy kicsit, hallanád a lélek sikoltását ott belül. A legtöbb ember azért nem tud csendben lenni, azért kell rádiót szólaltatni egész nap, azért kell valahova menni, valami szórakozást keresni, jaj csak egyedül ne, csak csendben ne! Mert akkor eszembe fog jutni minden. Sebek amiket okoztam, amiket kaptam, az egész életem és azt fogom mondani: itt már semmi sem segít véget vetek az életemnek, nincs ennek értelme. Voltál-e már úgy, legjobb volna nem fölébredni. 28 éves voltam, mikor hitre jutottam, de sokszor feküdtem le elotte ezzel: milyen jó volna föl nem ébredni. Nem volt semmi bajom emberileg, csak úgy éreztem, semmi értelme ennek az egész életnek. Milyen jó volna valahol észrevétlenül kilépni belole, hogy ne kellene tovább csinálni.
A félholtravert ott feküdt valahol észrevétlenül az útfélen. Sokan mentek el mellette, nem vették észre. Te vagy az az ember! És ezt mondja az Igénk, elment mellette a pap is, lévita is, de nem vette észre. Talán presbiter vagy valahol, nem veszed észre, hogy ki az, aki körülötted vérzik. Elmentek mellette, azt mondja az Ige.
Úgy szeretném azt az örömhírt mondani, hogy jön a samaritánus, – Jézus! Ma itt jár közöttünk. Ezt mondja az Ige, hogy odaért hozzá. Látod pont most ért oda hozzá. Talán belül érzed, hogy rólam van szó, Valaki ismer, az egész életemet ismeri. Szeretném ha értenéd, ez az egy ember, aki nem siet. Mindenki úgy van, ha kezded mondani a magadét, a másik azt mondja: ugyan már, nekem sokkal több bajom van.
Jézusnak volt ideje megállni a vérfolyásos asszony mellett Kapernaum utcáján, ideje volt elmenni Jairusnak a halott lányához. Neki mindenki számára mindig volt ideje. Járt egy ember a földön, aki soha nem mondta: most nem érek rá, majd egyszer, hagyjál most. Egy ember akinek elmondhatsz mindent, aki nem siet, de ha nem mondod el, akkor is tud mindent. A félholtravert, megsebesített ember nem tudott beszélni.
Énekeltük az éneket: “Borral és olajjal kimosta sok sebét.” Az énekíró megfordította. A Biblia pedig azt mondja: “Olajjal és borral.” Mert nem tudjuk azt, hogy Jézus Krisztus szeretetével közelít, azután az ítéletével. Megszoktuk az emberi közeledést, világos, eloször fertotleníteni kell. Nem, nem. Jézus közeledése már minden sebemre olaj. Az a szeretet amivel csak rám néz, – gondoljunk csak a házasságtöro asszonyra, csak ránéz és már meggyógyul. Valaki másképp néz, mint minden más ember. Jézus szeretetével, kegyelmével közelít hozzánk.
Persze hogy jön az ítélete is, jön a bor is. De eloször a szeretete. Aztán majd megtisztítja a sebedet, aztán majd világosságra kerül minden, ami bun az életedben. De most a szeretetével áll melletted, értelek, ismerlek, szeretlek.
A harmadik magyarázata ennek a képnek: a megsebesített ember Jézus. Így mondja az Ige: sebeinket O viselte. Buneink büntetése rajta van. A megsebesített ember! Nézd meg, ahogy elfogják a Gecsemánéban, ahogy ütik, nézd meg Ot, a rablók hogy törnek rá, hogyan kötözik és viszik. A korbács a megsebesített emberen csattan. Ha látnád ott a Pilátus udvarán, két kezét egy fatönkhöz kötötték, és csattan a korbács. Fejére nyomják a töviskoronát, kezét és lábát szögekkel verik át. Elotted a kereszten ott van a megsebesített ember. Otthagyták a papok is, a farizeusok is, mindenki, nem félholtan, – holtan. Bár ma kinyílna a szemed és látnád az érted és helyetted megsebesített embert!
Mind a három fajta rabló: az emberek, ugye tudod, hogy Rá törtek, a buneim és önmaga is adta magát. Neki lett volna lehetosége ellenállni, de adta önmagát. Senki nem veszi el tolem az életem, én magam adom azt.
Ma lásd az érted és helyetted megsebesített Embert és hadd mondjam most a gyógyulás egyetlen útját: “Az O sebeivel gyógyultunk meg.” (Ézs 53,5). Nincs más út. Az egyetlen híd ami átvezet halálból az életre, a boldogtalan életbol a boldogságra: Jézus keresztje. “Én vagyok az út”, – mondja Jézus.
Eszembe jutott egy gyermek, aki így mondta el felnott korában: mikor kisfiú voltam, édesapám át akart vezetni a hídon, megálltam a hídfonél és azt mondtam: nem merek rálépni édesapám. Nem fog ez leszakadni? Alatta a tomboló víz, nem merek rálépni. Édesapám megsimogatta a fejemet és azt mondta: kisfiam, eros ez a híd. Nézd csak meg milyen sok szög van rajta. Néztem az eros vasat, a hatalmas szögeket, édesapám azt mondta: elég eros, ráléphetsz, sok szög van rajta.
Szeretném, ha látnád a hidat, a kárhozatból az üdvösségre, boldogtalanságból a boldogságra. Szeretnék rámutatni a kereszt Krisztusára, – sok szög van benne! A korbács szögei, a töviskorona szögei, az átszögezett kezek és lábak, – biztos híd ez, merj rálépni. Sok szög van benne.
Ma merd rábízni életedet félholtra vert testvérem egészen. Hadd kiáltsak bele most szívedbe: fogadd el az egyetlen hidat! Isten adta, O építette! Biztos híd, sokan mentünk már át rajta. Amíg nem késo, fogadd el Ot.
Imádkozzunk:
Bocsásd meg Uram, hogy annyi félholtra vert emberre ütöttem már rá. Bocsáss meg, hogy nem volt szívem, nem volt szemem. Hogy nem láttam, hogy a beképzeltek, a nagyok, a magabiztosak belül milyen nyomorultak. Bocsásd meg, hogy nem láttam az iszákosok mögött, a sokféle ember mögött, a haragvó, kiabáló, indulatos családtag mögött talán nem láttam a félholtra vert lelket.
Uram kérlek, nyisd meg szememet. Add szeretetedet, amelyik lát. Bocsásd meg, hogy olyan sokáig nem tudtam, hogy én is az vagyok és hogy van gyógyulás. Hadd kérjelek mindenkiért, aki most itt száz sebbol vérzik, hadd merje megtenni az elso lépést Feléd Jézus. Kérlek áldj meg minket, vésd mélyen a szívünkbe a keresztre feszített, töviskoronás képedet, hogy ne tudjunk szabadulni, amíg át nem jutunk az örökéletre, a boldog, szabad életre. Nevedért kérünk.
Ámen.
1983. augusztus