Csendes napok üzenete
Igehirdetések szerzője: Trausch Liza Szerkesztő: Borsós Róza Nyomtatásban megjelent: 1997. február
| Előző igehirdetés | Következő igehirdetés |
Tíz bélpoklos
“És lőn, mikor útban volt Jeruzsálem felé, hogy ő Samáriának és Galileának közepette ment által. És mikor egy faluba bement, jött elébe tíz bélpoklos férfi, kik távol megálltak: És felemelték szavukat, mondván: Jézus, Mester, könyörülj rajtunk! És mikor őket látta, monda nékik: Elmenvén, mutassátok meg magatokat a papoknak. És lőn, hogy míg odamentek, megtisztultak. Egy pedig ő közülük, mikor látta, hogy meggyógyult, visszatért, dicsőítvén az Istent nagy szóval; És arccal leborult az Ő lábainál, hálákat adván néki: és az Samáriabeli volt. Felelvén pedig Jézus, monda: Avagy nem tízen tisztultak-é meg? A kilence pedig hol van? Nem találkoztak akik visszatértek volna dicsőséget adni az Istennek, csak ez az idegen? És monda néki: Kelj föl és menj el: a te hited téged megtartott.” Lk 17,11-19
Köszönjük Urunk, hogy itt lehetünk és várhatjuk, hogy valóban szólni fogsz hozzánk. Köszönjük, hogy az Ige a Te szavad. Hadd legyen most nagyon szent a szavad számunkra. Hadd értsük meg egészen, amit üzensz. Áldd meg így az Igét és kérünk áldd meg a szívünket, hogy be tudjuk fogadni a hozzánk szóló szót.
Ámen.
Jézus útban van Jeruzsálem felé. Ha a Bibliát nézzük, utolsó útja Jézusnak. Még előtte van, hogy Jerikóba érkezik és ott meggyógyít egy vakot, Zákeusnak bocsánatot ad és aztán bevonul Jeruzsálembe. Még nem érkezett Jerikóba, az előtte levő időben történik. Így mondja az Ige, hogy Galileának és Samáriának a határain megy keresztül Jeruzsálem felé menve.
Egy faluba beérve jön a tíz bélpoklos. A Biblia lelki könyv. Bármelyik oldalán kinyitod, mindig a lelkedről beszél. Ez a kép is itt amit olvasunk, a lelkünkről szól. Mi vagyunk a bélpoklosok. Beleszülettünk ebbe a rettenetes betegségbe, amit úgy hívnak, hogy bűn. Gyógyíthatatlan betegség. A Biblia minden oldalán magunkra ismerhetünk. Tudjuk, milyen rettenetes betegség volt a bélpoklosság. Eleinte még nem volt biztos hogy az, aztán jött egy idő mikor nagyon fájdalmas volt, az utolsó stádiumban pedig már lerohadt az ember testének egyik másik része. Akkor már kevésbé volt fájdalmas.
Gondoljunk arra, hogy a bűn is ilyen. Van egy nagyon fájdalmas időszak, aztán pedig megtompul az ember és már nem is fáj. Kezdetben talán fáj, hogy hazudok, fáj a házasságtörésem, fáj a szeretetlenségem. Egy-egy koporsó mellett talán bele tudnál pusztulni, hogy milyen voltál szeretteiddel. Aztán eljön az az idő, amikor már nem is fáj. Már mintha lerohadt volna valamim, a lelkiismeretem, mintha nem is volna már. Milyen rettenetes, hogy egy-egy tag teljesen elhal, talán már nincs érzéked a bűn felé. Most már nyugodtan hazudhatsz, a szemed sem rebben.
Jó volna átgondolni, melyik stádiumában vagyunk ennek a betegségnek. Jó volna kicsit szembenézni, ahogy itt ülünk, csupa beteg ember. Nagyon emlékszem arra, mikor egyszer megmutattak nekem fényképen egy leprás telepet. Gyönyörű ház, nagyon szép park. Ahogy néztem a házat azt mondtam: Istenem, csupa bélpoklos. Csupa beteg, ki s bejárnak, élnek, mintha semmi sem volna. És látjátok az Isten magasságából a mi falvaink, házaink ilyenek. Csupa gyógyíthatatlan beteg, csupa bűnös ember. Járnak ki-be mintha semmi sem volna. Jó volna most megállapítani: ebben a betegségben hol tartok?
Tíz bélpoklos, összeverődve mint a farkasok. Tudjátok, hogy a bélpoklosok a családtól, az emberektől, a társadalomtól elszakadva éltek, nem volt szabad közelíteniök senkihez, csak messzire előre kinyújtották kezüket és kiáltották: tisztátalan vagyok. Elszakítva mindenkitől ez a tíz ember, ki tudja, hogy mióta járt már együtt. Tíz bélpoklos! Nem tudom hányan jöttetek így együtt. Vajon gondoltatok-e erre, jön tíz bélpoklos. Jézust is csak távolról közelítették meg. Jézustól is messze! Rettenetes betegség, – rettenetes vég.
Az Ige most az állapotunkról beszél, mit jelent élve elrothadni. Gyógyíthatatlan betegség. Szeretném kérdőjelesen mondani: igazán gyógyíthatatlan? Csak Jézus gyógyíthatta meg! A bűnös állapotod igazán gyógyíthatatlan. Figyeld meg, mennél idősebb leszel annál rosszabb lesz, nincs kiút belőle, – csak Jézus! Hogyan? Két kérdésre ad feleletet ez a történet. Az egyik kérdés így hangzik: mi a gyógyulás útja? Ha most valóban látod, hogy reménytelenül benne vagy a bűnben, nagyon sokszor akartál már megszabadulni, akkor most ez a kérdés: mi a gyógyulás útja?
A második kérdés: mi a megmaradás útja? Mert vannak közöttünk olyanok, akik egyszer már meggyógyultak, csak nem maradtak meg. Már volt olyan amikor úgy érezted, nagyon boldog vagy. Talán amikor megszabadultál. Jaj, de nem maradt meg!
Az első a gyógyulás útja. A történetünk nagyon egyszerűen felel: hitből való engedelmesség. Így kezdődik: távol megálltak, felemelték szavukat, mondván: Jézus, Mester, könyörülj rajtunk! Felemelted-e valaha szavadat, szívedet Istenhez? Az első az imádság. Aki nem imádkozott még a bűntől való gyógyulásáért, az első, hogy tegye meg. Felemelték szavukat, mondván: Mester, könyörülj rajtunk! Aki felemeli szavát, azt Jézus meglátja és… mondott nékik egy rövid parancsot.
Ha ma az Igében egy rövid parancsot hallasz, ami neked szól, figyelj. A rövid parancs így hangzott: “Elmenvén, mutassátok meg magatokat a papoknak.” Semmi más. Azt sem mondja, hogy meggyógyultok, nem érinti a beteg helyeket, semmi nincsen, csak ez a rövid parancs. Ha megkapod, tudd meg, hogy mindent megkaptál, amire szükséged van. Most már csak erről van szó, hogy hitből engedelmeskedj.
Megnéztem a térképen, milyen messze van Samáriának és Galileának a vidéke Jeruzsálemtől, mert oda kellett menni. Megállapítottam, hogy 50-60 kilométer. Ezek tízen elindultak gyalog. Hosszú út. Vajon mennyit kétségeskedhettek közben? Ez biztos? Lesz ebből valami? 50-60 kilométer gyalog. Azt sem tudjuk, hogy az út közepén, vagy már Jeruzsálem előtt gyógyultak meg. Míg mentek, – útközben.
Nagyon jó volna, ha elindulnál most erre a hosszú útra hitben, annak az egy parancsnak engedelmeskednél hittel. Talán van közöttünk is olyan, aki útközben gyógyult meg. Nem tudná megmondani pontosan, hogy mikor. Talán egy imádság közben, igehirdetés közben, egy csendeshét közben. Ezek is mentek a nekik kijelölt úton, – lehet hogy lesz közöttünk olyan, aki egyszer csak otthon nagyon közel érzi magához az Urat. Világos lesz előtte: velem valami történt. Volt-e már úgy veled, hogy történések közepette egyszer csak benned valami megmozdult?
Azt sem tudjuk, hogy ezek az emberek egyszerre, vagy egyenként egymás után mondogatják, hogy nem tudom de… Aztán elérkeznek Jeruzsálembe, megmutatják magukat a papoknak és megállapítják, – meggyógyultunk!
Nem tudom, nektek kik lesznek a papok, nálam otthon állapították meg, mikor hazaértem, hogy nem lehet rád ismerni. Mi történt veled? Nem tudom el tudjátok-e képzelni azt a mérhetetlen örömöt, lehet, hogy egymás nyakába borultak, lehet, hogy sírtak, ugráltak. A sántáról leírja a Biblia, amikor meggyógyult, szökellni kezdett a templomban. Nem lehet ezt egyszerűen kibírni, ha velem belül valami történt, ha meggyógyultam. Mindnyájan örültek, dicsőítették Istent és aztán, mindegyik hazament. Hát persze hogy hazamentek, hát ez volt az első, hogy otthon meglássák, mi történt velem. Csak egy nem ment haza.
A gyógyulás útja a hitből való engedelmesség. A megmaradás útja a hitből való hálaadás. Ez az egy lehet, hogy szintén elkezdett szaladni hazafelé, de eszébe jutott, – nem – vissza kell menni ahhoz, aki a parancsot mondta, aki elküldött. Meg vagyok győződve, hogy a szíve vitte őt vissza ahhoz, aki elküldte őket. A megmaradás útjára vitte.
Rettenetes, hogy hányszor futottunk el az ajándékkal, amit kaptunk az Úrtól és elvesztettük az ajándékozót. Ő visszament ahhoz, akitől kapta. Olyan jó, hogy az Ige világosan egyszerűen megmond mindent: “Egy pedig ő közülük, mikor látta, hogy meggyógyult, visszatért, dicsőíteni Istent nagy szóval és arccal leborult az Ő lábainál, hálákat adván néki.” Testvérek, ez az egy három dolgot tett. Szeretnénk megnézni mind a hármat. Az első, hogy dicsőített nagy szóval. Nem tudom, hogy ez megtörtént-e az életedben, mikor láttad, hogy valami megváltozott, hogy bocsánatot kaptam. Idáig sokan eljutnak, bizonyságot tesznek, talán gyülekezet előtt, talán nagyon nyíltan dicsőítik nagy szóval Istent.
Aztán jön a második. Így mondja Igénk: leborult. “Dicsőítvén az Istent nagy szóval és arccal leborult az Ő lábainál.” Nem tudom értjük-e, ennek komoly jelentősége van. Aki leborul, az alárendeli magát annak, aki előtt leborult. Olyan megdöbbentő, hogy arccal. Nem is akarta, hogy az Ő arcát lássák. Már nem számított. Az számított, aki meggyógyította. Alárendelted magad igazán a gyógyulásod után, amikor úgy érezted, megtértél, megszabadultál? A következő lépés megtörtént-e? Most már Ő az Úr, én nem számítok.
A harmadik amit megtesz: hálákat ad. Milyen ritka a hálaadás. Amikor tényleg hálát adok ahhoz le kell borulni, arccal a földre, csak onnan lehet hálát adni. Csak aki igazán alárendelte magát, az tud igazán hálát adni. A Biblia azt mondja: “Mindenekben hálákat adjatok, mert ez az Isten akarata a Jézus Krisztus által ti hozzátok.” Teljesíted Isten akaratát? Ha alárendeltem magam, mint ahogy Pál alárendelte, egyetlen kérdésed lehet: Mit akarsz Uram, hogy cselekedjem?
Ez az ember megtudta, hogy az az Isten akarata, hogy hálát adjak. Nem egyszer, nem egy pár szóval, egy életen keresztül.
A dicsőítés elhangzott, – talán az életedben is, – de igazán leborultál, igazán alárendelted magad? Ez az egy ember megtette ezeket. “Egy pedig…”. A történet végén halljuk, amit egyedül csak neki mond az Úr: “Kelj föl és menj el: a te hited megtartott.” A többiek nem maradtak meg! Nem tudom, hogy egészségesek maradtak-e, vagy nem. De hogy nem maradtak meg az örökélet számára, az Isten számára, az biztos, hogy nem.
Hány ember van, aki csendesheteken, konferenciákon nagy szóval mondta, talán gyülekezetben is, hogy mi történt vele. Hol van? Végigéltünk itt többen egy nagy ébredést ebben az országban. Százak voltak, valamikor ezrek voltak, nagy hanggal, nagy szóval, nagy örömmel. Hol vannak? Nem maradtak meg. Miért nem? Találkozunk emberekkel, akik régen templomba jártak, Jézusról beszéltek, – hol vannak?
Ez nem a mi kérdésünk. Jézus kérdése, aki így kérdez: “A kilence pedig hol van?” Így szeretném mondani, – nem kilence, kilencezer, kilencmillió, kilencezer millió. Egy tömeg, aki meggyógyult és nem maradt meg. Vajon hol vannak?
A napokban olvastam Ézsaiás könyvéből Ezékiás királynak a gyógyulását. Rémülten láttam, hogy ő is a kilenc közé tartozik. Isten megmondta: rendeld el házadat, meghalsz. Utána imádkozott és kapott még 15 évet. Ezt mondja az Ige nagyon világosan, hogy tele volt örömmel, boldogan mondta: “Ímé, áldásul volt nékem a nagy keserűség és Te szeretettel kivontad lelkemet a pusztulásnak verméből, mert hátad mögé vetetted minden bűneimet! Mert nem a sír dicsőít Téged és nem a halál magasztal Téged, hűségedre nem a sírverembe szállók várnak! Ki él, ki él, csak az dicsőít Téged, mint ma én. Az Atya a fiaknak hirdeti hűségedet! Az Úr szabadított meg engemet; azért énekeljük énekimet életünk minden napjaiban az Úrnak házában!” (Ézs 38,17-20). Hallottatok már ennél komolyabb dicsőítést? Benne volt a teljes szíve, ahogyan dicsőítette az Urat. Mégis a kilenc közé tartozott! Pedig ő dicsőített.
Szomorúan olvashatjuk mindazt, amik azután következtek Ezékiás visszakapott életében. A babiloniai király követei elmentek ehhez a kis emberhez, Ezékiáshoz, ajándékokkal, üzenetekkel, levelekkel. Miután mindent megmutatott ami az ő házában, egész országában volt, megjelenik nála Ézsaiás próféta. “És eljött Ézsaiás próféta Ezékiás királyhoz és monda néki: Mit szóltak ez emberek és honnan jöttek tehozzád? És monda Ezékiás: Messze földről jöttek hozzám, Bábelből. És monda Ézsaiás: Mit láttak házadban?” (Ézs 39,3-4). Ez a kérdés.
Ha te is a kilenc közé tartozol, aki nem ment vissza: vajon mit lehet látni házadban? Egy embert, aki elfelejtkezett, miből hozta ki Isten. Egy embert, aki elfelejtette, hogy halála napja ki volt jelölve! Talán veled is úgy voltak a kórházban, hogy nem fog megmaradni és utána meggyógyított az Úr és elfelejtetted. Ezékiás ezt nem mondta el a Babiloni király követeinek. Egy embert láttak, aki dicsőített, lelkesedett, énekelt, de hamar elszállt az ének. Olyan megdöbbentő az, hogy nem emlékezik meg arról, hogy neki le kellett volna borulni, kicsivé, senkivé lenni. Mert a következő már amit láttak: egy embert, aki felfuvalkodott önmagában. Nem te vagy az az ember, aki most már úgy érzed, hogy valaki vagy, már tudsz másoknak mondogatni mindenfélét, csak azt nem, amit kellene.
Egy ember, aki felfuvalkodott. Így mondja a 2Krón 32,25. verse: “De nem cselekedett Ezékiás az ő hozzá való jótéteménye szerint, mert magában felfuvalkodott. Azért Isten haragja lett rajta és Júdán és Jeruzsálemen.” Felfuvalkodott, megmutatta aranyát, ezüstjét, dicsekedett mindennel amije volt, csak éppen az Úrról nem emlékezett meg.
Testi és lelki kincseidet mutogatod? Nemcsak a testi kincseket lehet mutogatni, nemcsak azzal lehet nagyra lenni. Az, hogy mit tudok, mit értettem meg, testi és lelki kincsek. Mindent megmutatott ami országában volt. Semmi nem volt, amit eltitkolt volna a Babiloni fejedelem követei elől. Milyen rettenetes! A kilenc között, a kilenc millió között te is köztük vagy? Egy ember, aki embereknek akar tetszeni. Mit láttak a házadban? Hogy tudsz dicsekedni emberek előtt? Milyen fontos, hogy néznek rád, mit szólnak hozzád.
Ezékiás felfuvalkodott, embereknek barátságát kereste, a 2Krónika 32 erről beszél nagyon világosan. A 31. vers ezt mondja: “De mivel a babilóniai király fejedelmeivel megbarátkozott, akik őhozzá küldettek, hogy megtudakozzák a csodajelt, amely a földön lett, (csodajel mutatta Ezékiás gyógyulását), elhagyta őt az Isten, hogy megkísértené őt és meglátná, mi volna az ő szívében.” Mit látnak a házadban? Olyan rettenetes, hogy végig lehetne talán ránk is mondani. Testvér, nem a kilenc közül való vagy?
És végül egy embert láttak, aki csak magát szerette. Amikor az ítélet elhangzik, mert Isten megharagudott rá, azt mondja Ezékiás: merő áldás, – csak az én időmben ne legyen semmi baj! Isten szava merő áldás! Amikor elmondja Ézsaiás, hogy minden elvitetik, ami házadban van, akkor azt mondja Ezékiás: “Jóságos az Úrnak beszéde, amelyet te szóltál! és monda: Csak napjaimban legyen béke és állandóság!” (Ézs 39,8). Azt mondja, hogy fiaidat elviszik Babilonba, a gyűjtött kincseket, amiket elei gyűjtöttek elviszik Bábelbe, nem marad meg semmi, ezt mondja az Isten! Ez neki már nem fontos.
Hogy tud egy ember közömbössé válni saját családjával szemben is és Isten népe felé. Nem baj, ha mindent elvisznek ez országból, nem baj, ha semmi sem marad, – csak amíg én élek! Csak nekem ne legyen bajom!
Mit láttak a házadban? Egy mérhetetlen önző, “én központú” embert. Ez lett a meggyógyult Ezékiásból. Belőled is? Csak engem ne bántsanak, csak velem ne legyen semmi baj, csak nálunk legyen ébredés, csak a mi szolgálatainkat áldja meg Isten, mit érdekel engem a másik.
Mit láttak a te házadban? Nagyon jó volna szembenézni most ezzel és meglátni azt, hogy “nem marad semmi meg, ezt mondja az Úr!” A megmaradás útja a hitből való hálaadás. Talán az örömödből, békességedből, abból a szeretetből ami megtöltötte a szívedet, – nem marad meg semmi.
Testvér az az egy vagy-e, aki megmarad hálás szívűnek, ki nem győz hálát adni minden nap mindenért, mert ez az Isten akarata a Jézus Krisztus által ti hozzátok. Vagy egy ember, akinél minden elvesz?
Mit láttak a házadban? Mit látnak az életedben? Azt mondtam, mindnyájan a bélpoklosok között vagyunk, bűnös ember mindenki, csak az a kérdés, hogy az egy vagy, vagy a kilenc?
Szeretném most ha még feljebb néznénk és meglátnánk azt az egyetlen-egyet, aki nem volt bélpoklos. Az egy ember Jézus Krisztus, Aki minden dolgában, minden útjában tiszta. Bár szemeink fölnézhetnének most a keresztre, arra az Egyre, aki nem gondolt magára a legnagyobb szenvedések közepette sem. Bűneink büntetése rajta van, rettenetes halál, a bélpoklosok halálánál rettenetesebb halál. Bárha a szemed odatalálna erre az Egyre.
Mit látni jöttél ide? Hadd kérdezzem nagyon komolyan, – testvér miért jöttél? Láthatsz olyanokat, akik a kilenc közül valók, talán kevesebbet akik az egyek, – de semmit nem segít rajtad, ha nem látod meg az Egyetlenegyet! Ott függ a kereszten, aki bélpoklosságod minden bűnét viselte. Aki az Igében megy Jeruzsálem felé, az egyetlen aki tudta mi felé megy, Aki vállalta érted a keresztet is.
Mi a gyógyulás útja? Betegségeinket Ő viselte, fájdalmainkat hordozta, – kínoztatott, verettetett, – láttad-e Őt valaha? Ha soha, kérdd az Urat, hogy ezen a napon, itt útközben, mert ez a nap is útközben van, – megláthasd Őt. Szeretném mondani, amit Naámánnak mondott a kis szolgálóleány: ha ma szembekerülnél Vele, kétség nélkül meggyógyulnál.
Imádkozzunk:
Hadd áldjunk Jézus, hogy magadra vetted bűneink minden iszonyú következményét. Köszönöm, hogy gyötrődtél a Gecsemánéban. Áldunk, hogy végigjártad a szenvedés útját. Köszönjük, hogy nem szálltál le a keresztről. Dicsőítünk, hogy értünk, helyettünk elszenvedted a bűn minden büntetését. Uram annyira tudjuk ezt, de segíts, hogy valóság lehessen, hogy meggyógyulhassunk és úgy mehessünk haza, mint az az egy, dicsőítvén és hálát adván, egy hálás élettel mindvégig.
Ámen.
1988. szeptember 4