Aztán jött az első ütés, amit a Sátán Isten munkájára akart mérni, de amelyen keresztül Isten nagyobb győzelmet ért el az eddiginél.
Valahol Nagypéteri környékén, egy tanyán élt egy idős házaspár. Isten sok szenvedéssel és nehézséggel látogatta meg őket. Amikor ez az öreg paraszt először hallott arról, hogy a faluban valaki szólja az Igét, és vannak akik békességet találnak Krisztusban, akkor arra gondolt: Istenem, miért nem tudták ezeket hozzám telepíteni? Ez a gondolat egy ki nem mondott imádság volt.
Az öregasszony egyszer bent járt asszonyleányával a faluban és bevetődött az egyik hívő házába, ahol a szétszéledt nyájnak pár tagja együtt volt és dicsérte az Urat. Az asszonyok azt mondták: „Ilyet soha nem hallottunk!” A többiek válasza az volt: „Ez mind semmi, de ha az igehirdetést hallanátok!…” Szerettek volna elhívni, de a tilalom miatt nem lehetett.
Egy februárvégi napon a tanács döntése alapján két kirendelt szekér állt meg ennek az öreg házaspárnak tanyai háza előtt. Azon a két szekéren rajta volt minden megmaradt holmink és mögötte gyalogosan ott voltunk mi is. Ahogy utólagosan elmondta az öreg házigazda, Anti bácsi, ez volt életének első meghallgatott imádsága. Ezzel a szóval köszöntöttek: „Isten hozta!” Jó volt hittel válaszolni rá: „Én is így hiszem.”
A szél fúj, ahová akar, és annak zúgását hallod … Isten Lelkének a szele kifújt Nagypéteri határába. A tanács végzéséből pontosan oda, ahová Isten akarta. Az élet nehezebb volt ott, az út sáros, nehezen járható, a falu messze, de világosan emlékszem az első útra, amit megtettem a tanyáról a faluba. Az az öröm vezette minden lépésemet, hogy jó járni az Úrért.