“És az ő életüket nem kímélték mindhalálig” Jelenések könyve 12,11b
Szerkesztő:	Borsós Róza
Nyomtatásban megjelent:	2001.

A LEGNEHEZEBB NAP

Alighogy berendezkedtünk új otthonunkban, talán az első éjszakát tölthettük ott, amikor megint megjelentek a rendőrök. Az éjszakai kutyaugatás mindig félelemmel töltötte el a kitelepítettek szívét. Ezután Anti bácsi ajtónyitását, majd idegen hangokat hallottunk. A rendőrök zseblámpája végigvilágította a szobát és kezdődtek a megszokott kérdések, talán valamivel gorombább, durvább hangnemben, mint máskor. Megint kérdéssé váltak az Igék a falon, a Biblia és az Istenbe vetett hit. Aztán elmentek. Másnap vasárnap volt. Édesanyámékkal templomba mentünk, és útközben az egyik háznál hagytam a tejeskannát azzal, hogy visszajövet bemegyek érte. Akkor nem tudtam, hogy nem fogok soha többé elmenni érte. A templomból a tanácsházára vezetett az utunk. Minden kitelepítettnek vasárnaponként ott kellett jelentkezni. Amikor a jelentkezés megtörtént, nekem azt mondták, hogy maradjak ott. Édesanyámmal együtt egy előszobában levő kis padra ültünk és vártunk. Egyszerre csak határozottan éreztem, hogy egyedül kell maradnom, és kértem édesanyámat, hogy menjen haza. Sokáig vártak bátyámmal együtt a tanácsház előtt, azután valóban hazamentek. Még utánuk szóltam, hogy nemsokára megyek én is, pedig arra gondoltam, hogy talán mégsem.

Hosszú várakozás után behívtak a terembe és egy rendőr egészen különös és valótlan vádat hozott fel ellenem. Mivel nem ismertem be semmit sem, azt mondták, hogy gondolkozzam. Így múlt el a délelőtt. Délben azután közölték velem, hogy mindezekről megkérdeznek majd a kapitányságon.

Útnak indultunk egy rendőr kíséretében Nagypéteri utcáin. Furcsa, bizonytalan érzéssel mentem … azzal az Igével a szívemben, amit az Úr Filepnek üzent, amikor elküldte a Gázába vezető útra: „Járatlan út ez.” Ahogy reggel a templomba indultam, egy kabátban, lábamat szorító csizmában kellett kilométereket menni. Sokáig szótlanul mentünk, azután arról kezdtünk beszélni, hogy egyformán megyünk egymás mellett és mégis egészen másként. Ő kötelességből teszi meg az utat, én pedig az Úrért. Amikor már nagyon nehezemre esett a járás, akkor találkoztunk egy szekérrel, az elvitt egy darabon. Így értünk a rendőrörsre.

Furcsa volt a rendőrök tekintete, ahgy végigmértek. Egy barátságtalan, piszkos konyhába vezettek, ahol várnom kellett, amíg megírták az ellenem szóló feljelentést. A konyhában egy szakácsnő rakosgatta a rendőrök aznapi étkezésének ételmaradékait. A testi és lelki szenny egész leplezetlenségében ott állt előttem. Nemcsak körülöttem volt rendezetlenség és piszok, a szájából is áradt a benne levő rendezetlenség és szenny. Talán életemben először hallottam olyan Isten-káromlás sorozatot, amilyent később egészen közelről kellett megismernem és megszoknom. Félve és bizonytalanul, de mégis meg kellett mondanom, hogy az az Isten akit gyaláznak, Úr, és van. Erre az volt a válasz, hogy akkor maga miért van itt. A hitetlen embernek örök miértje ez, amely sohasem értheti Isten útjait, amely nem láthat mögé annak a csodálatos örömnek, és annak az Igének, hogy „nem tudja honnan jön és hová megy.” Ott, abban a piszkos konyhában, abban a nagy bizonytalanságban én sem tudtam, hová megyek, de Isten tudta. Előre elkészített csodálatos útjaiért hadd legyen örökké áldott a Ő neve! Még ezzel sem volt vége ennek a nehéz, talán legnehezebb napnak. Megint értem jött a rendőr és tovább indultunk. A vonaton különös tekintetek kísértek. Közben lassan besötétedett. Éhes voltam és fáradt. Így szálltunk le egy idegen város állomásán. Olyan volt, mintha álmodnám az egészet. Ismeretlen, zeg-zugos utcákon mentünk keresztül, nem tudtam, hová. Azt vártam, hogy egyszer csak felébredek.

Egy szűrke épűlet elé értünk, kinyílt a rendőrkapitányság ajtaja. Akkor nem tudtam, hogy milyen sokára nyilik ki újra. Az előcsarnokban egy géppisztolyos rendőr fogadott, akivel egyedül maradtam egy kis időre. Rámnézett és ezt kérdezte: „Hogy kerül maga ide?” Ez volt aznap az első kedves szó, amit hallottam. Kitört belőlem a sírás. Megint eleven valóság lett előttem, hogy semmi sem törheti meg az ember szívét, csak a szeretet. Nincs a büntetésnek az a keménysége, ami egy embert összetörhet, csak a kegyelemnek van embert összetörő ereje.