“És az ő életüket nem kímélték mindhalálig” Jelenések könyve 12,11b
Szerkesztő:	Borsós Róza
Nyomtatásban megjelent:	2001.

FOGDÁBAN

Azután végigvezettek egy különös folyosón, megnyílt és becsukódott az első vasajtó. Szinte nem is láttam semmit, amikor beléptem a fogdába. Még mindig érthetetlen volt előttem minden, de a következő pillanatban valaki megölelt és ezt mondta: „Ne sírj, hiszen mi is itt vagyunk!” A könnyeimen keresztül három nőt láttam a fogda fapriccsén. Én is leültem, letöröltem a könnyeimet és ezen a napon először kezdtünk el beszélgetni és enni. Akkor már kezdtem látni az én Uram útját, kezdtem érteni, hogy miért kellett ide eljönnöm. Az első pár szó után, amit Jézusról beszéltem, az egyik rabtársam megszólalt: „Nem te vagy Liza?” Kiderült, hogy egy hívő testvérem rokona, és sokat hallott már az Úrról.

Egy hosszú, 45 napos időszak kezdődött, amire – minden nehézsége ellenére – úgy gondolok vissza, mint életem egyik legszebb idejére. Négyen voltunk összezárva éjjel-nappal. Négyen beszéltünk Isten dolgairól, és négyen hallgattuk, amint az Úr beszélt a szívünkkel.

Az első éjszakán ahogy összehúzódtunk a kemény fapriccsen, – mert abban a pici fogdában nem volt más bútor, csak pár fadeszka, és nem volt más világosság, mint egy pici kis rácsos ablak a magasban – , egyszerre váratlanul kinyílt az ajtó és belépett a szokott rendőrön kívül egy rendőrszázados, akit Pestről küldtek a fogdák ellenőrzésére. Sorban megkérdezett mindegyikünket, hogy miért vagyunk itt. Mikor rám került a sor, és elmondtam neki letartóztatásom okát, akkor azt kérdezte tőlem: „Hát olyan nagyon vallásos maga?” Azt válaszoltam reá: „Igen, komolyan hiszek Istenben.” Erre hátrafordult a kísérőjéhez és azt mondta: „Holnap reggel szabadon kell engedni.” Azon az éjszakán nem tudtunk tovább aludni. Rabtársaim különböző üzeneteket bíztak rám, tele voltak örömmel, és bizonygatták biztos szabadulásomat. De a szívem másról beszélt. Másnap reggel hiába vártuk a szabaduló cédulát egészen estig. Azután nyilvánvalóvá lett, hogy ügyemet már felterjesztették a belügyminisztériumba és a helyi hatóságnak nincs joga a dolgaimba beleszólni.

Ezen a napon kihallgatásra hívtak. Akkor olvasták fel először az ellenem szóló vádiratot. A rendőrfőhadnagy, akinek a kezébe került az ügyem, a vádiratból egy idegen nevet olvasott fel, aki állítólag azt a vallomást tette, hogy igehirdetés közben az embereket politikai felszabadulással biztattam. Érdekes volt, hogy azt a nevet én egyáltalán nem ismertem, és amikor előadtam védekezésemet, amit szóról-szóra gépeltek, azt is elmndtam benne, hogy a feljelentőt nem ismerem. Mikor visszakerültem a fogdába, egész éjszakán át ez a valaki járt a fejemben. Egyszer csak felrémlett előttem egy asszonynak az arca. Ez az asszony öngyilkos akart lenni, így mentem el hozzá. Sokat beszéltünk az Úrról. Két kisgyermeke volt, anyagi és lelki nehézségek között élt. Az Úr megengedte, hogy anyagilag és lelkileg mellé állhattam. Ez volt a válasza. Jó volt, hogy nem volt a szívemben semmi harag felé, és úgy éreztem, nem szabad soha megtudnia senkinek sem a nevét, sem azt, amit ellenem tett.

A kapitányságon a női és férfi fogda egymás mellett van. A kettő között a földön sűrű rácsos szellőztető nyílás található. Pár napja voltam csak a fogda lakója, amikor egy este nagy dörgéssel zárult be a férfi-fogda ajtaja. Azután bentről síránkozás és sűrű jajgatás hallattszott. „Egy ilyen öreg embert behozni, ilyen ártatlanul” – hangzik túlról a méltatlankodás. Egyik fogolytársam, Sári, csak úgy fekve onnan a priccsről átszól a nyíláson: „Mi az, papa? Magát miért hozták ide?” A válasz az előbbi: „Egy ilyen öreg embert, ilyen ártatlanul! Tessék elképzelni, Szegedről utaztam, és közben betévedtem ebbe a városba. Ahogy be akarok menni egy kocsmába tejet inni, az ifjúság kiveri a koffert a kezemből, és képzelje el, engem tartóztatnak le. Egy ilyen öreg embert, ilyen ártatlanul!” Életemben először hallottam ilyen történetet s mondanom sem kell talán, hogy igen jót nevettünk rajta. Különben jellemzője a fogdának, hogy oda mindenki „ártatlanul” kerül be. Azon a kis rácsos ablakon gyakran szólaltak meg a szomszéd lakók, de mindig hasonló történetekkel. Mire az én szobatársaimnak egyetlen jó tanácsuk volt: „Papa, verje ki a huppot!”

Körülbelül egy hétig lehettünk együtt így négyen, és bár nem volt a kezünkben Biblia, az Ige mégis minden nap beszélt hozzánk.