“És az ő életüket nem kímélték mindhalálig” Jelenések könyve 12,11b
Szerkesztő:	Borsós Róza
Nyomtatásban megjelent:	2001.

“HELYTARTÓK ELÉ
VISZNEK TITEKET”

Egyik nap az az izgalmas hír terjedt el a kapitányság épületében, hogy a belügyminisztérium egy kiküldöttje érkezett a letartóztatottak kihallgatására. Mindannyian a legkülönbözőbb módon készültek a vele való beszélgetésre. Végiggondolták, hogy mit hozhatnak fel védelmükre, mit hogyan kellene mondani. Arra gondoltam, amit az Úr mond: „Helytartók elé visznek titeket érettem, de mikor átadnak titeket, ne aggodalmaskodjatok, mi módon, vagy mit szóljatok, mert megadatik néktek abban az órában, mit mondjatok.” (Máté 10,18-19).

A szobánkban én voltam az utolsó, akit felvezettek. A tárgyalóteremben egy igen barátságos és udvarias rendőrtiszttel találtam magam szemben, aki hellyel és cigarettával kínált. Az első mondata, amivel a beszélgetést kezdte ez volt: „Tudom, hogy maga sokkal tanultabb és műveltebb, mint én, ezért érthetetlen számomra, hogy egy ilyen tanult ember higgyen Istenben.” Ezután másfél óra hosszat beszélgettünk Istennek és a hitnek dolgairól. Nem tudnám elmondani, miről volt szó, csak arra emlékszem, hogy az utolsó mondata ez volt: „Ez mind szép, amit maga mond, de egy baj van: ez a maga hite fertőző.” Amikor ez elhangzott, akkor gondoltam először nagyon határozottan arra, hogy utam az internáló tábor felé vezet. Sokszor, amikor a fogda csendjében beszélgettem az Úrral, kifejezetten arra kértem, hogy akár hazavezet, akár nem, az Ő akarata legyen meg. Ezután a beszélgetés után egyre bizonyosabbá lettem abban, hogy nem megyek haza.

A rabtársaimban, különösen pedig Sáriban, egyre erősödött a remény a hazamenetelre. Napról-napra színezgették maguknak, hogyan és mikor jön majd a szabadulás. Várták, hogy egyszer csak belép az őr és hozza a szabaduló levelet. Egy napon be is lépett az őr, de nem szabaduló levelet hozott, hanem az első internálási végzést. Azután pár nap múlva a másodikat. Ezt Sári kapta. Amikor aláíratták vele a papírt, minden reménysége összetört. Felkészülésre két-három órát engedtek. A legközelebbi induló vonattal kellett Pestre utaznia. Ez idő alatt végigpergett előtte az élete, és talán életében először látta meg igazán a bűneit. Együtt imádkoztunk és vittük az Úr elé az életét s kértünk és kaptunk rá bocsánatot. Sári úgy ment el, mint aki nem a régi többé, hanem Jézussal megy az internáló táborba, és Őt akarja vinni oda a többieknek. Így maradtunk ketten a fogdában, s egy rövid idő múlva egyedül voltam.