“És az ő életüket nem kímélték mindhalálig” Jelenések könyve 12,11b
Szerkesztő:	Borsós Róza
Nyomtatásban megjelent:	2001.

HÚSVÉT A RÁCS MÖGÖTT

Közben szép lassan kitavaszodott. Nem kellett többé a kapitányság udvarán a szemét közül

a széndarabkákat kikapargatni, hogy valamennyire fűteni tudjunk magunknak. Az egész fogdai időszakomból talán legszívesebben arra a hónapra gondolok vissza, amikor egyedül maradtam. Egyedül maradtam és mégsem voltam egyedül. Így ért életemnek talán legszebb, legfelejthetetlenebb húsvétja. Ott tapasztaltam meg, hogy a feltámadt Úr bezárt ajtókon keresztül is bejön. Ott értettem meg igazán, hogy nem az a boldogság, amikor talán testvérek között tavaszi napsütésben szabadon örülhetünk az Ő feltámadásának, hanem sokkal nagyobb öröm az, amikor nem marad semmi más, csak Jézus egyedül.

Emlékszem arra a húsvét-reggelre, amikor az Igén gondolkozva eszembe jutottak a húsvéti asszonyok, és gondolataim magálltak ennél a mondatnál: „Kicsoda hengeríti el nekünk a követ?” Nem tudom, hogy a fogda falai hallották-e azt a belső nevetést, ami a szívemben hangzott. Láttam az emberek sok gondjának-bajának, bűnének hatalmas kőszikláit, az emberi akaratnak nevetséges erőlködéseit, amikkel szabadulni szeretnének. Láttam, hogy ezek a kövek választanak el attól a Krisztustól, aki segíteni tudna. Megértettem a húsvéti üzenetet, az evangéliumot, ami e mögött a mondat mögött van: A kő el van hengerítve. Rám nehezedett a saját jövőmnek, az előttem álló ismeretlen útnak, a magányosan maradt édesanyámmal kapcsolatos gondoknak nehéz köve, és csodálatos, ujjongó üzenet volt mindenre: A kő el van hengerítve! A rácsos ablakon keresztül láttam a tavaszi napsütésben új ruhákba kiöltözött emberek húsvéti ünneplését és megint ott volt a szívemben az a bizonyosság, hogy eggyel sem cserélnék közülük. Hálát kellett adnom az Úrnak ezért az útért, ami ha nehéz is, de nagyon drága út, mert az Ő útja.

Húsvét délutánján ajándékozott meg azzal az Úr, hogy meglátogatott a nővérem. Akkor már annyira ismertek a rendőrök, hogy szabadon kiengedtek az udvarra és órákon át ülhettünk egymás mellett beszélgetve. Az első nagypéteri asszonyok is ebben az időben látogattak meg, és a rendőr-őrszemek, akik senki mást nem engedtek be, az Úr parancsára szó nélkül beengedték őket hozzám.