“És az ő életüket nem kímélték mindhalálig” Jelenések könyve 12,11b
Szerkesztő:	Borsós Róza
Nyomtatásban megjelent:	2001.

FURCSA VENDÉG

Egyedümaradásom előtt is jártunk ki munkára a város különböző részeire, de leggyakrabban a rendőrkonyha és étterem takarításában segítettünk. A rendőrkonyha öreg, kövér szakácsnőjével nagyon hamar barátságot kötöttem. Ő adott melegvizet a mosakodáshoz, tőle kaptam meleg ételt és sokszor megértő szavakat. Amikor egy ilyen munkában töltött nap után fáradtan tértem haza „otthonomba”, a fogdába, a rendőrőrszem azzal fogadott: vendége van. Közben gúnyosan nevetve tette hozzá: „Majd meglátja!” Kíváncsian nyitottam be és különös látvány tárult elém. A pokróccal megvetett, rendben otthagyott priccs felforgatva, mindenütt sáros lábnyomok. A fogda földjét megnevezhetetlen eredetű lé és hányás maradványai diszítették. De ennél és hamarabb vettem észre azt a káromkodva és kiabálva fel- s alá szaladgáló, 40 év körüli nőt, aki kócos hajával s festékkel eltorzított arcával nem volt valami megnyerő látvány. A rendőr kívülről kiváncsian leste a hatást. Egy percnyi szemle után kiráztam az ágyon lévő pokrócot, elmentem vödörért és felmosó rongyért és igyekeztem rendet teremteni a cellában. A nő egy sarokba húzódva csendben nézte mindezeket. Amikor ránk zárták az ajtót, fáradtan végigdőltem lakóhelyemen. Erre a nő újra elkezdte futkosását a cellában és harsányan ordítozta: „Persze ha valaki megérdemelte, hogy ide került, az még jól is érzi magát itt. Az ilyen még aludni is tud, meg nyugodtan feküdni, de aki ilyen ártatlanul van itt, mint én…” és az átkok és szitkok hosszú sorozata következett. Egy idő múlva megéheztem és enni kezdtem. Az asszony minden mozdulatomat leste. Amikor megkérdeztem, hogy éhes-e, nagyon hamar bevallotta, hogy az. Egymás mellé ültünk a priccsre és közösen falatoztunk. Azután beszélgetni kezdtünk. Elmondtam neki az iszákosmentő misszió egyik munkatársa megtérésének történetét. Elcsendesedve, nagy figyelemmel hallgatta. A történetnek vezérigéje: „az Úrnak van szüksége rá,” – talán szíven találta őt is. Miután az őrszemek nem hallottak már kiabálást, benyitottak, és az asszonyt szabadon engedték. Azután megmagyarázták nekem, hogy részegsége miatt az utcán botrányosan viselkedett és csak addig volt becsukva, míg kijózanodik. „Elég hamar kijózanodott,” -mondták.

De voltak előkelőbb vendégeim is a fogdában. Egyik este, ahogy lefeküdni készültem, nyílt az ajtó és belépett az egyik alhadnagy úr. Egy darabig fel s alá járkált, azután elkezdett kérdezgetni. Az első jellemző kérdés mindig ez volt: „Miért került maga ide?” Így kezdtünk el beszélgetni és beszéd közben kimondtam ezt a szót: lélek. Az alhadnagy megállt, rámnézett és ezt kérdezte: „Mit gondol maga, mi a lélek? Tudja, én láttam a nagyapámat meghalni. Ott álltam mellette és vártam, hogy kimegy belőle a lélek. És nem ment ki belőle semmi. Nincs lélek.” Bátortalanul ennyit feleltem rá: „Hadnagy úr, a lélek láthatatlan.” „Ugyan kérem”, – válaszolt, – „én csak azt hiszem, amit látok.” „Akkor nagyon keveset hisz el hadnagy úr, mert nagyon kevés dolgot látunk. Miért hallgat rádiót, hiszen az a láthatatlan hanghullámokat fogja. Miért gyógyíttatják magukat láthatatlan rádium, vagy röntgen sugarakkal. Különben én még Amerikát sem láttam soha. Akkor talán nincs is? 45 napja csak ezt a négy falat látom, akkor talán más nincs is?” Az alhadnagy egy darabig csendben állt velem szemben, azután megkérdezte: „Mondja, mi volt maga azelőtt?” És mikor megmondtam neki, csak ennyit válaszolt: „ja!” Ezzel kiment a cellából. – Bizony, nagyon üresek és átlátszóak azok az indokok, amik Isten ellen szólnak. Egy gyermek is keresztül lát rajtuk.

Lassan összebarátkoztam az őrökkel is, bár kezdetben nagyon idegenkedve néztem rájuk. Emlékszem az első, fogdában töltött éjszakámra, amikor az aznap életemben először hallott káromlások és durvaságok tömege mintegy hanglemezként ismétlődtek a fülemben. Lassan annyira megbíztak bennem, hogy amikor egyedül voltam a fogdában, nyitva hagyták az ajtót. Úgy jártam ki s be, ahogy akartam. Így történt meg egyszer, hogy kint üldögéltem a fogda udvarán, amikor a szolgálatban lévő őr menyasszonya előtt akarta magát produkálni és szigorú hangom rám kiáltott, hogy azonnal menjek be a cellámba. Abban az időben tanított az Úr arra, hogy nincsen annál nagyobb erő, mintha valaki tudja a gonoszt jóval viszonozni. Amint elmentem a tizedes mellett, nagyon kedvesen annyit mondtam neki: „Jó éjszakát, tizedes úr!” Alig múlt el öt perc, bent állt a cellámban. Elkezdett a családjáról, otthonáról, a menyasszonyáról beszélni. Az egész beszélgetésből érezhető volt, hogy nagyon bánja előbbi durvaságát, csak nincs elég ereje arra, hogy ezt be is ismerje.