“És az ő életüket nem kímélték mindhalálig” Jelenések könyve 12,11b
Szerkesztő:	Borsós Róza
Nyomtatásban megjelent:	2001.

A TOLONCBAN

Így telt el egyik nap a másik után abban a várakozásban, hogy merre visz tovább az utam. És így jött el az a második nehéz nap, amikor leküldték Budapestről az internálási végzésemet. Furcsa volt a kezemben tartani azt a papírt, ami bizonytalan időre megfoszt a szabadságtól. Bár tudtam, hogy Isten útja az, tudtam, hogy a szél fúj, ahová akar, mégis ott volt a szívemben a bizonytalanság és félelem. Jobb lett volna ott maradni, a megszokott környezetben, inkább letöltöttem volna a rámszabott büntetést a fogdában, de megint új hely, új emberek, – menni úgy, hogy nem tudni, mi vár rám, – ez volt a nehéz Akkor az Úr emlékezetembe idézett egy verset, amit annak az évnek az elején kaptam: Uram, ha eszközöd lehetnék… És az utolsó sor: Uram, használj, ha lehet!

Egészen külön világ a börtönök, internáló táborok, fogházak világa. Amikor 1952. április 17.-én beléptem ebbe a világba, az Úr egészen új utat nyitott meg előttem. Maga a szürke, komor épület rácsos abalakaival és csupasz tűzfalaival ijesztő látvány volt. A barátságtalan, szűkszavú rendőrök láttán, és a felvételi iroda hivatalos kérdéseit hallgatva talán először éreztem meg igazán, hogy rab vagyok.

Azután egy barátságosabb külsejű, alacsony, köpcös rendőrrel indultunk el felfelé a lépcsőn. Aki nem járt még ilyen helyen, annak elképzelhetetlen, milyen különös érzés fogja el az embert, amikor minden lépcsőfordulónál, minden emeletnél rácsos ajtót nyitnak és csuknak. Mikor felérkeztünk a második emeletre, valahogy úgy éreztem, hogy innen nem is lehet kijönni többé. A rendőr a 7-es szoba felé vezetett. Amikor beléptem, ő megállt az ajtóban. Nem értettem, hogy miért.

A pillantásom egy szük, magas szobára esett, ahol háromemeletes ágyakon egymás fölött női fejeket láttam. Mindenki kiváncsian nézett a szokatlan ajtónyitásra. De alig maradt néhány pillanat a csodálkozásra, mert egy harmadik emeleti ágyból valaki hangos sikoltással ugrott le és sírva borult a nyakamba. Sári volt, akivel együtt voltunk a fogdában, és aki ott találta meg Jézus Krisztust. Pár perc múlva az egyik alsó ágyból is ismerős alak ugrott elő: a másik volt fogolytársam. Mindenkiről megfeledkezve mondtuk el egymásnak a közben történt eseményeket. Az ajtóban álló rendőr szavára figyeltem csak fel, amikor rövid csend után ennyit mondott: „A Liza itt marad.” Később hallottam, hogy az internáló táborba való érkezés általában a legszörnyübb vesszőfuttatások egyike. A túlzsúfolt szobákba nem akarják befogadni az újonnan érkezett rabot. Így a kísérő rendőr egyik szobából a másikba hurcolja, míg végül veszekedések és káromkodások közepette valahová bekényszeríti. Csodálatos volt az Úr szeretete, amit már ebben a fogadtatásban megmutatott. Ezután természetesen azonnal volt hely. Egy ismeretlen fiatalasszony osztotta meg velem az ágyát. Ezen a helyen töltöttem internálásomnak első hónapját. A kövér kis rendőr, aki felkísért, az internáltak egyik legjobb barátjának bizonyult. Az internáltak „sekresztyés”-nek hívták. Érdekes, hogy ő vezetett be és ő volt, aki szabadulásomkor kivezetett az intézetből. Egy tökéletes kör zárult be ottlétem alatt: április l7.-én érkeztem és április 17.-én mentem el. Egy vasárnapi napon mentem el otthonról és egy vasárnapin érkeztem vissza. És ugyanaz a rendőr kísért. Isten munkája mindig teljes.

Furcsa volt megszokni viszonylagos szabadságom után ezt a sokkal teljesebb rabságot, az internáló tábor szigorú fegyelmét, ahol még az ablakhoz lépni sem volt szabad. A katonás rendet a szobákban. Minden holminak meghatározott helye volt és még a cipőknek is vigyázban kellett állni.

Az első éjszakát álmatlanul töltöttem. Szinte vágyódtam vissza a fogda egyedüllétébe és csendjébe. Az első reggelen, mint azután olyan sokszor, veszekedésre ébredtem. Ilyen helyen világosan kiderül, hogy kicsoda az ember. A legapróbb dolgokon napokig tartó szörnyű veszekedések kezdődtek. Az ember pokollá teszi önmaga számára az életét. A szolgálatos rendőrök parancsszavai mellett ordítozások, veszekedések közepette folyt az élet a „tolonc”-ban. Az épület három emeletes. Az első emeleten vannak a férfiak, középen a kórház, a felsőemeleten pedig a nők. A reggeli ébresztés után az egész ház megtelt szitkozódással, káromkodással, valami rettenetes zajjal, amiből az ember szeretett volna valahová nagyon messzire, valami csendes helyre menekülni. Amikor kinéztem az ablakon, szemem a budai oldalon a Gellért hegy szobrára esett. Sokszor úgy néztem arrafelé, mint egy nagyon távoli világ elérhetetlen emlékére. Közöttem és a külső világ között volt a rács. Lassan megismerkedtem a szoba lakóival, és apránként beleszoktam az újfajta életbe.