Az internáltak számára a legnagyobb izgalom és egyben a legnagyobb öröm a vasárnap közeledte: a beszélő. Már reggel az ablakon keresztül figyelték a ház körül járkáló látogatókat. Mindenki izgatottan találgatta, hogy ki jön el hozzá. Előre kigondolták és mondogatták, miről fognak beszélgetni, és nagy csalódást jelentett, ha nem jött senki. Egy irodába beosztott internált hívta le beszélőre a rabokat. Különös, hosszúkás helyiségben, dupla rács mögül beszéltek egymással a látogatók és letartóztatottak. Amilyen öröm, ugyanolyan fájdalmas is volt minden beszélő. Könnyes arcok néztek egymással szembe és talán soha nem szaladt annyira az idő, mint ez alatt a tíz perc alatt. Szinte nem is tudott mit mondani az ember, mert ott volt a félelem, hogy máris megszólal a csengő.
Az első vasárnap hiába vártam látogatót. Egymás után hívták el szobatársaimat beszélőre. Sokáig reménykedve néztem az ajtót, de értem nem jött senki. Jó volt, hogy egészen az Úrra bíztam, hogy jön-e valaki, és így nem volt bennem semmi csalódottság, sem fájdalom.