A 7-es szoba kivételével a „tolonc” lakói általában erkölcsi internáltak voltak. Itt ismertem meg ezt az egészen különös emberfajtát. Az utcán él. Zárt társadalmi osztály, olyan mint az arisztokrácia. Szinte névről ismerik egymást. A budapesti alvilág társadalmában ugyanaz a zártkörűség uralkodik, mint a felső tízezrek világában. Mindenki tudja ott, hogy ki a Manci, vagy az Ilonka.
A zsebtolvajok és paráznák társasága ugyanolyan emberekből áll, mint mi. Ugyanannyira nem látják magukat bűnösnek, mint egy jó, polgári családapa, vagy családanya. Hányszor beszélgettem velük, hányszor állítottam eléjük a parancsolatokat és kérdeztem meg őket nyíltan: Ugye tudják, hogy ez bűn? Ők ugyanúgy tudták igazolni bűneiket, mint mi a sajátjainkat. Ugyanannyira „nem tehetnek róla”, mint ahogyan azt mi képzeljük. Mióta megismertem őket, nincs bennem ítélkezés, sem megvetés egyetlen ember felé sem. Sokszor, amikor végighallgattam egy-egy utcalány élete történetét, legszívesebben mellé ültem volna sírni. Ebben az időben értettem meg igazán ezt az Igét: „Idő előtt semmit se ítéljetek, míg el nem jő az Úr, aki egyrészt világosságra hozza a sötétségnek titkait, másrészt megjelenti a szíveknek tanácsait!” (1Kor 4,5).
A bűnnek soha nem képzelt mélységeit ismertem meg közöttük. Jó lenne elvinni közéjük sok olyan embert, aki könnyelműen játszik a bűnnel, s nem látja annak veszedelmét, hadd láthatná meg egyszer az út végét!