A hatóságok tulajdonképpen csak a büntetés kereteit szabják meg, a büntetés maga: egyik ember a másik számára. Az a zártság, amin belül aztán szabadon tombolhatnak az indulatok, s ami elől nem lehet menekülni sehová. Ebből a zártságból igyekezett szabadulni mindenki, amikor munkára lehetett menni. Minden reggel szinte közelharcra került sor, amikor felhangzott a kiáltás a tolonc folyosóin: Külső munkára! Irigyeltek és boldogok voltak azok, akik felszállhattak egy-egy leponyvázott teherautóra, hogy az elvigye őket építkezésekhez, vagy takarítási munkára. Így telt el egyik hét a másik után vasárnapvárástól vasárnapvárásig.
Amikor egy napon fáradtan érkeztem haza a munkából, azzal a hírrel fogadtak, hogy menjek le azonnal a kórházba, mert oda leszek beosztva ápolónőnek. Örömöt, de félelmet is éreztem. Régen kértem már arra az Urat, hogy – ha akarja – hadd kerüljek a tiszta és csendes kórházba, de volt bennem félelem is. Vérvételre voltunk lent egyszer a kórház kis rendelőjében, a rend és tisztaság, az ablak alatt zöldellő fa csodálatos mély nyugalmat árasztott magából. De ugyanabban a rendelőben egy alacsony, köpcös egészségügyi őrmester dolgozott, akinek a szájából még a toloncban is ritkán hallott trágárságok röpködtek. Ezért volt bennem az igen is, meg a nem is. Arra gondoltam, hogy úgysem bírnám ki ezzel az emberrel. Istennek kegyelme az, hogy később ez az egészségügyi őrmester került talán legközelebb hozzám és a legjobban szerettem vele dolgozni. A mi gondolataink nem az Ő gondolatai. Amikor lementem jelentkezni a kórházba, az egészségügyis levitt a fogház parancsnokságára, és hívatalos formában elkért a fogházigazgatótól.