“És az ő életüket nem kímélték mindhalálig” Jelenések könyve 12,11b
Szerkesztő:	Borsós Róza
Nyomtatásban megjelent:	2001.

KÓRHÁZBAN

Ezután fájó szívvel ugyan, de elbúcsúztam a szobától és kis holmimmal együtt beköltöztem az első emeleti kórházba. Szokatlan volt az új kényelem. Szinte gyermek módjára örültem az éjjeliszekrénynek, a lepedős, tiszta ágynak. A kórház három női és két férfi kórteremből állt egy rendelővel és egy műtővel. Úgy éreztem, hogy az Úr nekem adta ezt a kórházat.

Velem együtt egy másik ápolónő teljesített szolgálatot. Marika ügyes, kedves leány volt, de belekerült a bűn hálójába és nem tudott többé szabadulni. Ő is erkölcsi internált volt. Amikor egy este elmesélte élete történetét, újból megláttam az Ige valóságát: „Aki bűnt cselekszik, szolgája a bűnnek” (János 3,34). Elmondta, hogy hányszor próbált szabadulni, hányszor kezdett új életet – és mindig hiába!

Itt a kórházban teljesedett be rajta az Ige, amit letartóztatásom előtti ősszel Nagypéterin estéről estére együtt olvastunk: a József története.

Amikor jobban megismertek az egészségügyiek és az orvosok, egyre többet bíztak rám. Kezdetben csak a műtőben segítettem, azután lassan megtanultam a vizsgálatok elvégzését. Eleinte csak segítettem a gyógyszer kiosztásban, azután lassan rám bízták azt is. Amikor a kórház adminisztrátora szabadult, azt mondták: Miért ne végezhetné az adminisztrációt is! És rám bízták azt is. A munka nagyon sok volt, hiszen a kórházban ragyogó tisztaság volt és a takarítástól kezdve a könyvek vezetéséig, mindent nekünk kellett csinálni. De jó volt ez így. A napok szinte repültek, s csak azt vettük észre, hogy megint szombat van. Az első napon a nagy műszer-szekrény rendezése közben találkoztam először a kórház vezetőjével, egy rendőrorvossal. Fiatal, 28-30 év körüli férfi volt. Meggyőződéses kommunista. Amikor belépett a kórházba, a hangját már messziről lehetett hallani. Végigharsogta a folyosókat, rendelkezett és nem valami biztató hangnemben fogadta a betegeket. Amikor reggeli rendeléskor felsorakoztak a betegek, végignézve rajtuk a felét visszazavarta. „Maga miért jött?” – kérdezte. „Szimulál”, – volt a diagnózis. Sok esetben igaza is volt. Nehéz volt kiigazodni a sokféle panasz és betegség között, aminek a fele valóban képzelt betegség volt.

Egy kis fehér asztalnál ültem, és írtam a betegek panaszait. Emlékszem, hogy egyszer mellettem állt a rendőrorvos, a beteg sorolta: „Úgy fáj a fejem, majd szétszakad, olyan gyomorgörcseim vannak, hogy napok óta nem eszem, a köhögéstől nem tudok aludni…” – és nem tudnám felsorolni, milyen bajai voltak még. Egy darabig ültem és hallgattam, aztán két szót írtam a papírra: mindene fáj. Az orvos odanézett, nevetve helyeselt, és elzavarta a beteget.

Az internáltak között egészen szokatlan, szabad mozgást adott az Úr. A kórházból le a konyhára, vagy fel az emeletre, szabadon mehettem, ahová akartam. Még egy nagy szabadságom volt: beszélhettem, akivel akartam, hiszen mindig lehetett hivatalos kórházi ügy, amiért küldtek. Lassan megismerkedtem a rendőrökkel és a kezdetben oly félelmetes emberekről kiderült, hogy ők sem gonoszabbak, vagy kegyetlenebbek, mint a többi. Gyakran jöttek hozzám gyógyszerért, vagy tanácsért. Hosszan elbeszélgettünk a folyosón és amikor olyat mondtak, ami nem volt tiszta dolog, sokszor ők féltek tőlem és nem én tőlük.

Egyik vasárnap, amikor újra jöttek a látogatók, és hosszú sorokban ott álltak, az egyik rendőr azzal jött hozzám, hogy hárman jönnek magához. Kédezem, hogy honnan tudja? Látom rajtuk, – volt a felelet. Egy tömegben megismerte azt a három embert, akik valóban hozzám jöttek. Egy ember, aki rajtam kívül nem látott hívő embert, meg mondta világosan egy százas tömegből, hogy kik tartoznak hozzám.