“És az ő életüket nem kímélték mindhalálig” Jelenések könyve 12,11b
Szerkesztő:	Borsós Róza
Nyomtatásban megjelent:	2001.

A KIS RENDŐRŐRSZEM

Gyakran volt szolgálatban a folyosónkon egy rendőrnő, akivel az Úr csodálatos kapcsolatot adott. Amikor éjszakás volt, kihívott a folyosóra, hogy beszélgessünk.

Egy délelőtt, a rendelés után, a legnagyobb munka idején megállt a rendelő ajtajában, és nagyot sóhajtott: „Nem érdemes élni!” Ez a mondat megállított a munkámban. Melléléptem és megkérdeztem, hogy miért. Nem volt senki a közelben. Egyedül voltunk. Akkor teljes őszinteséggel kiszakadtak belőle a szavak. Elmesélte, hogy az élete értelmetlen, hogy mindenben és mindenütt csalódott és hogy ő ezt nem csinálja tovább. Furcsa volt nekem gátlás nélküli őszintesége és különös arckifejezése. Azután egyszerre kijelentette, hogy mond nekem valamit, ha megígérem, hogy nem szólok senkinek. Természetesen azonnal az volt a válaszom, hogy hogyan is tételezhet fel olyat, hogy az ő dolgáról mással beszéljek. De ez nem volt neki elég. Kérte, hogy adjak kezet reá. Miután ez megtörtént, elmondta, hogy azon a reggelen nagymennyiségű szevenált vett be, és meg fog halni. Elképzelhető, hogy az első gondolatom az volt, hogy szólok az orvosnak. De a szavam kötött. Mikor azt mondtam, hogy most azonnal elmegyünk az orvoshoz, szinte diadalmasan válaszolta, hogy nem tehetem, hiszen szavam adtam reá. Éreztem, ha megszegem a szavam, az egész lelki kapcsolatot elveszítem, amit az Úr kettőnk között adott. Ha pedig nem teszem, az élete forog kockán. Az Úrhoz kiáltottam, hogy segítsen ki ebből a rettenetes helyzetből. Azután biztosítottam róla, hogy nem szólok senkinek, de jöjjön be a rendelőbe és elleninjekciót adok neki. Gúnyosan nevetetett: azt nem engedi, ő meg akar halni.

Közben emberek jöttek, és a rendőrnő visszament szokott helyére, a folyosói bejárathoz. Kénytelen voltam folytatni munkámat. Bármit csináltam ezen a délelőttön, a fél szemem és a teljes szívem ott volt mellette. Amint múltak az órák, egyre erőtlenebbül járt. Hol a padnak, hol az ajtónak ment neki. A hangja furcsán, messziről szólt. Amikor az alsó folyosóról kiáltottak neki, vontatott, alig hallható választ adott. Minél jobban láttam elesettségét, annál erősebben könyörögtem az Úrhoz. Aztán egyszerre azt hallottam, hogy bemegy az egészségügyiek szobájába és lassan beleszól a telefonba: „A rendőrörsöt kérem! Nagyon rosszul vagyok. Kérem leváltásomat.” Felsóhajtottam. Úgy éreztem, hogy megmenekül és megmarad. Azután másik őrszem került a helyére.

A rendőrnő eltünt. Heteken keresztül nem láttam, és ha kérdezősködtem felőle azt a választ kaptam, hogy szabadságon van. Nem tudtam bizonyosan, életben van-e vagy beteg, de a Lélek azt mondta, hogy megmaradt.

Most is visszaemlékszem arra az örömre, amikor egy hónap múlva a kórház-ablakból megláttam a szemben levő rendőrörs épületének ablakában. Ő is meglátottengem, és cinkostársi pillantással és szeretettel integetett át. Pár nap múlva megint megjelent a folyosónkon. Az első adandó alkalommal a szívem teljes szeretetével kérdeztem meg tőle, hogy mi történt. Akkor mondta el, hogy egészen csodálatosan megőrizte az Úr. A rendőrorvos megvizsgálta. Nem tudták megállapítani, hogy mi a baja. Ő minden kérdésre hallgatott. Hazaküldték, és betegszabadságot adtak neki. A rendőrorvostól hazáig vezető utat, soha nem fogja elfelejteni. Maga sem tudja, hogyan ért haza. Egy láthatatlan kéz vezette, mert útközben se nem látott, se nem hallott. Sokszor egy hajszálnyira ment el a robogó autó előtt. Hogy nem ütötte el a villamos, vagy autó, az az Úr különös csodája. Napokon keresztül aludt, amikor pedig felébredt, igen gyenge volt, de életben maradt.

Akkor megmondtam neki, hogy az Úr valamiért életben tartotta, és ez a valami az üdvössége. Azon az éjszakán kint maradtam mellette a folyosón. Nem tudnám elmondani, miről beszélgettünk, de tudom, hogy Róla. Valamit megértett akkor a kis rendőrnő abból, hogy ki Jézus Krisztus, és ki lehetne az ő számára is. Amikor késő éjszaka lefeküdtem, tele volt a szívem hálából azért, amit az Úr cselekedett.

A következő napon a rendőrnő fent az emeleten, a lányok között volt szolgálatban. Amikor a rákövetkező napokban lejöttek hozzám rendelésre, egyik a másik után kérdezgette: „Mit csinált a rendőrnővel?” Kiváncsian kérdeztem, hogy miért? Azt mondták, azon a napon egyik szobából a másikba járt és egyre hajtogatta, hogy nagyon boldog. Valami történt vele. Nem tudná megmondani, hogy mi. A mondatai közben Istent emlegette, és valami olyat, hogy nekem köszönheti.

Abban az időben leváltásáról beszélgettek, mert ennek a szolgálatnak híre eljutott a vezetők fülébe is. Valóban pár hónap múlva a rendőrnő elbúcsúzott tőlünk. Más beosztást kapott. De hiszem, hogy az Úr folytatja benne, amit elkezdett, és hogy visszakapott életét az Ő számára kapta vissza.