“És az ő életüket nem kímélték mindhalálig” Jelenések könyve 12,11b
Szerkesztő:	Borsós Róza
Nyomtatásban megjelent:	2001.

A TETVESEK

A nappali munkán kívül, éjszaka is volt dolgunk a kórházban. Amikor az új letartóztatottak megérkeztek, az őrszem benyitott a kórterembe és halkan, hogy a többieket fel ne ébressze, beszólt hozzánk: „Ébresztő! Itt vannak a tetvesek.” Félálomban felhúztam a fehér köpenyt, és kiléptem a kórterem ajtaján. A folyosó végén egy rémísztő csoport állt: férfiak és nők külön választva, torzonborz, piszkos, rendetlen emberek, akik között sokszor egy-egy szomorú arcú, egészen más külsejű ember is volt.

Egymásután léptek be a rendelőbe vizsgálatra. Amint ott álltak velem szemben, szinte egész életük kinyílt előttem minden nyomorúságával. Bemondták a nevűket és levetették rongyaikat, én pedig úgy szerettem volna belelátni a szívükbe is. Olyan jó lett volna beszélni velük mindarról, ami erre a megtört és nyomorult életre megoldás!

Ehelyett sokszor gúnyt, dúrva szavakat kaptak. Különösen nehéz volt a szolgálat egy ÁVÓ-s egészségügyivel, aki ezeket az estéket szinte elviselhetetlenné tette számomra. Amikor a letartózatott lerakta kis piszkos holmiját az asztal sarkára, az egy hirtelen mozdulattal úgy lesöpörte onnan, hogy az egész szobában szétszóródott. Amikor azután a letartóztatott ijedten kapkodni kezdte, akkor meg a lábával rugdosta arrébb. A szerencsétlen ide-oda futkosott a rendelőben, míg nagynehezen összekaparta a holmiját. De talán még ennél is jobban fájtak azok a „szellemesen” gúnyos szavak, amikkel fogadta őket. Sokszor mondta nekem igazolásképpen: „Tudja, ezekkel így kell beszélni!” Bármennyire mondtam ilyenkor neki az ellenkezőjét, ő megmaradt amellett, hogy ezek nem is emberek.

Sokszor volt ilyenkor szükség borbélyra, fertőtlenítőre. Amikor végre lefeküdtünk, bizony nagyon hamar eljött a reggel, és kezdődött az új nap a maga megszokott munkájával. Ilyenkor senki sem kérdezte meg, hogy aludtunk-e éjjel, vagy sem.

Olyan szabadon mozoghattam a kórházban és a táborban, hogy az új betegek általában nem néztek rabnak. Amikor az egyik beteg már harmadik napja éjjel és nappal engem látott szolgálatban, csodálkozva kérdezte: „Nővérke még mindig szolgálatban van? Mikor fog hazamenni?” És amikor nevetve azt válaszoltam: „Majd ha elengednek”, elcsodálkozott: „Csak nem rab?!”