“És az ő életüket nem kímélték mindhalálig” Jelenések könyve 12,11b
Szerkesztő:	Borsós Róza
Nyomtatásban megjelent:	2001.

A NÉMA ÖRDÖG

Egy délelőtt az intézet konyhájába mentem lefelé a lépcsőn, és különös látvánnyal találtam szembe magam. Két egészségügyi egy asszonyt cipelt felfelé a lépcsőn, aki nem lépett, csak emelték. Végignéztem a különös menetet, és azonnal tudtam, hogy hozzánk jön. Amikor visszatértem a kórházba, az orvossal együtt elmentünk megnézni az új beteget. Átvettem az iratait, és átolvastam a kapitánysági orvos jelentését. Megtudtam róla, hogy napok óta teljesen passzív. Nem beszél, nem eszik, semmire sem reagál. Kérik szakorvosi kivizsgálását. Megint úgy álltunk meg ketten egy beteg ágya mellett, hogy egészen mások voltak a gondolataink és érzéseink. Én az Úrra néztem s az Ő mentő erejére, az orvos pedig a saját szaktudására.

Még talán soha nem láttam annyira az emberi tudás csődjét, mint abban az erőlködésben, ami ennek az asszonynak az ágya mellett kezdődött. Megpróbáltak vele mindent, ami emberileg lehetséges. Kézfejének apró ereibe próbált injekciót adni az orvos, ami kimondhatatlanul fájdalmas; az asszony keze meg sem rezdült, mozdulatlanul hevert az ágyon, mintha semmit sem érezne. Később átvitette a másik szobába, hogy a többi beteg ne legyen tanúja mindannak, amit vele tesznek. Órák hosszat fellógatták az ágy végére. Ott maradt mozdulatlanul. Ha visszafektették, lefeküdt, ha felültették felült, mint egy érzéketlen tárgy. Magam is úgy álltam mellette, hogy nem tudtam, érez-e valamit, hall-e valamit, ért-e valamit. Csak egyet tudtam, hogy az Úr szereti és nem hiába hozták hozzánk.

Napközben megint nem volt időm törődni vele. Amikor eljött az este, arra gondoltam, hogy a mellette lévő ágyba fekszem, hogyha történnék valami vele az éjjel, kéznél legyek. Mikor minden elcsendesedett, odaültem az ágya szélére, és ennyit mondtam neki: „Ugye tudja azt, hogy Isten nagyon szereti magát?” Ezekre a szavakra két könnycsepp indult el a szeme sarkából és folyt végig az arcán. Kimondhatatlan öröm volt ez számomra. Most már tudtam, hogy ért engem és bátran beszélhetek. Hogy miket mondtam neki, nem tudom, de azt tudom, hogy szüntelenül folyt szeméből a könny. Attól kezdve napokon keresztül csak annyi volt a kapcsolatunk egymással, hogy mikor ráértem beszéltem hozzá. Az egyetlen válasz, a szeméből csordogáló könny volt. Pár nap elteltével egyik délután több beteggel együtt voltunk a szobában. Valamit rakosgattunk körülötte, s amint közelebb hajoltam az ágyához, szinte csak a szája mozgásával annyit mondott: „Küldjön ki mindenkit a szobából, mindent elmondok.” Valami ürüggyel eltávolítottam a betegeket, az ajtót becsuktam és leültem az ágya szélére.

Mint egy sokáig elzárt víz folyása úgy szakadt ki belőle a beszéd. Elmondta, hogy szülésznő volt, aki tiltott műtétet végzett. Valaki feljelentette, úgy tartóztatták le. A főkapitányság fogdájában gondolkozva, pontosan tudta, mi vár rá. Tudta, hogy az ilyen természetű bűncselekmények büntetése igen szigorú. Talán 10-15 évi fogság vár reá. Akkor elhatározta, hogy megpróbál segíteni a helyzetén. Bolondnak tetette magát, azt remélve, hogy így 1-2 évi zárt kezelés után, félig gyógyultan kiengedik. A hallgatás és szimulálás heteiben sokszor valóban úgy érezte, hogy megőrül. Nem tudom elmondani az örömét és felszabadultságát, hogy végre beszélhetett. Elmondtam neki, hogy mi az Úr válasza mindazokra, amik történtek vele: hogy első dolga komolyan meglátni, hogy bűn, amit tett. Nehezen fogadta el bűnére Isten ítéletét, hogy gyilkos. Hogy azt, amit kapott, megérdemelte. De megadta az Úr, hogy megtörve látta meg bűnét, és elfogadta a bocsánatot és kegyelmet a golgotai keresztben. Talán még ennél is nehezebben tette le életét és jövőjét Isten kezébe. Olyan öröm volt először hallani tőle, hogy most már történjék bármi, nem akar többé hazudni! Kész volt fogadni az ítéletet. Megbeszéltük, hogy senkinek nem szólunk, hogy beszéltünk egymással, és hogy legközelebb válaszol az orvos kérdéseire. Érdekes volt megfigyelni az orvos győzelmét, és végighallgatni magyarázatát a lélektani okokról, az asszony betegségével kapcsolatban. És jó volt tudni, hogy senki más nem szólaltatta meg, csak Isten szeretete. Az orvos soha nem tudta meg a hirtelen gyógyulás titkát, de nem is volt szabad megtudnia, mert bizonyos vagyok abban, hogy sértett hiúságában azonnal elküldte volna az asszonyt. S akkor nem tölthetett volna ott még néhány hetet, hogy hitében megerősödve, sok lelki gyötrelmét kipihenve indulhasson el nehéz útjára. Fájdalmas volt a búcsú. Nehéz volt az a délelőtt, amikor érte jött a fehér mentőautó, és ő olyan nagy ragaszkodással fordult még felém, kérve az imádságot.

Mostanában az Úr újra megengedte, hogy halljak róla. Azt üzente egy rabtársán keresztül, hogy ha nem került volna el a Mosonyi utcába a kórházba, akkor ma nem élne. Igen … a szél fú, ahová akar … és kibeszélhetetlenek és csodálatosak Isten útjai.