“És az ő életüket nem kímélték mindhalálig” Jelenések könyve 12,11b
Szerkesztő:	Borsós Róza
Nyomtatásban megjelent:	2001.

 
II. RÉSZ

HITREJUTÁSOM

Nem is tudnám megmondani, hol kezdődött a megtérésem. Azt hiszem, sokkal régebben, mint gondolom.

Egy ideig úgy látszott, életem úgy folyik, ahogyan szeretném, s kívánságaim szerint történnek a dolgok. Miután elvégeztem a középiskolát, képzőművészeti főiskolára kerültem. Ennek egyik oka a hiúság volt. Mindig érdekes dolgokat szerettem volna csinálni, és érdekes életet élni. Főiskolai tanulmányaimban, a művészetben a szépet kerestem, és mögötte olyan valamit, amit nem is tudtam volna akkor megfogalmazni. Sokszor arra gondolok, hogy talán már akkor az Urat kerestem.

Volt egy barátnőm, aki grafikus volt, én festőnek készültem. Egyszer egy nyári szünetben együtt jártunk Nagybányán, ezen a festőien gyönyörű vidéken. Akkor úgy éreztem, hogy kimondhatatlan dolgokat szeretnék és kellene kifejeznem, amihez nem találom meg a kifejezésmódot. Sokkal később, – amikor Jézust megtaláltam – írtam meg ennek a barátnőmnek, hogy amit akkor együtt kerestünk, Jézus Krisztusban megtaláltam.

Főiskolai időmnek utolsó évében menyasszony lettem. Repülőtiszt volt a vőlegényem, akivel tulajdonképpen lelkileg nem értettük meg egymást, mégis nagyon szerettem. Azután egy naptól kezdve minden elromlott az életemben. Egyéves jegyesség után felbontottam az eljegyzésemet, aminek oka egészen furcsa volt. Vőlegényem egy megjegyzése folytán ébredtem rá, hogy ő csak azt szereti, ami nem teljesedett be az életében; az a maradandó, amit nem kapott meg. Abban a pillanatban felötlött bennem, hogy ha hozzámegyek, vége lesz a szerelemnek. Eldöntöttem magamban, hogy véget vetek a dolognak, és ezzel megtartom örökre. Miután ezt megtettem, rettenetesen sokat szenvedtem. Arra gondoltam, hogy bolondság volt, tönkretettem az életemet, s ez úgysem maradhat így. Azt mondtam Istennek, vagy visszakapom őt, vagy diakonissza leszek.

Közben befejeztem a főiskolai tanulmányaimat, megkaptam a tanári oklevelet, és Miskolcra neveztek ki tanárnak. Rajz, ábrázoló geometria, művészet történet, és kézimunka tanárnő lettem. Utána Nyíregyházára kerültem az evangélikus leánygimnáziumba. Még ott is sokszor úgy éreztem, amikor egyedül voltam a szobámban, hogy ki kellene nyílni az ajtónak, hogy belépjen a vőlegényem, mert nem lehet igaz, hogy örökre elváltunk volna.

Közben 1944-ben egyre közelebb került a front Nyíregyházához. Elvégeztem a vöröskeresztes ápolónői tanfolyamot, és tulajdonképpen örültem a háborúnak. Természet szerint kalandvágyó ember voltam, akit minden érdekes dolog érdekelt. Nagyon izgalmasnak tartottam az ápolónői életet és mindazokat az eseményeket, amik ezzel kapcsolatban érhetnek egy embert.

Nyíregyházáról egy vöröskeresztes kórházvonattal indultunk el Budapest felé. Betegek nem voltak a vonaton, csak kórházi felszerelés, orvosok és ápolónők. Mivel mindenfelé le volt zárva az út, Sárospatak felé indult a vonat, és több éjszakát töltöttünk a földeken, kukoricásban, mert útközben értek a légitámadások. Többször úgy látszott, hogy nem jutunk át a fronton. Végül mégis Budapestre érkeztünk. Budapesten újra vöröskeresztes szolgálatra jelentkeztem és először egy ott működő német hadikórházba osztottak be. A rövid tanfolyamon, amit végeztem, nem tanultam mást, csak az ápolónői tudnivalókat, mégis műtősnőként osztottak be. Emlékszem az első műtétekre, amiket úgy műszereltem végig, hogy tulajdonképpen semmihez nem értettem. Amikor vöröskeresztes ápolónői időmre gondolok vissza, komolyan kell szégyellnem magamat Isten előtt. Ezzel kapcsolatban értettem meg igazán, hogy nincs ezen a világon semmi „emberi jó”. A munkám önfeláldozásnak és szolgálatnak látszott, az emberi indítóok pedig mind emögött a hiúság, a dicsőségvágy és szórakoznivágyás volt. Nagyon tetszettem magamnak a vöröskeresztes ápolónői egyenruhámban; tetszett, hogy az orvosok udvaroltak, és nagyon izgalmasak voltak számomra a műtétek.

Röviddel azelőtt, hogy a német kórház elhagyta Budát, az egyik orvossal fenn sétáltam a várban. Ő arra akart rávenni, hogy menjek el velük Németországba. Lemutatott a hegyről az előttem elterülő városra, s azt mondta: Értse meg, itt kő kövön nem marad! Ezek a házak rövidesen romokban fognak állni, de maga még megmenekülhet. Azt feleltem: Ha ezek a házak romokban állnak, én alattuk leszek, de el nem megyek! Még most sem tudom, mi indított erre. Sokszor gondolok arra, hogy egészen más lett volna az életem, talán soha nem találkozom Jézussal, ha akkor elmegyek velük. Hiszem, hogy Isten keze akadályozott meg abban, hogy akkor ott természetemnek megfelelően a könnyebb részt válasszam.

Miután a német kórház elment, a XI. helyőrségi kórházba kaptam beosztást, amely röviddel ezután hídfő-kórházzá lett Budán. Budapestet körülzárták és ez a kórház lett Budán az egyetlen működő hadikórház.

Ketten voltunk műtősnők, akik felváltva teljesítettünk szolgálatot. A kolléganőm egyik hazamenetele alkalmával Pesten rekedt. Így egyedül maradtam. Ahogy egyre sűrűbbé váltak a bombázások, és egyre közelebb jöttek a belövések, meg kellett látnom, hogy a háború nem játék. Egyik napon az egész kórház felszerelésével együtt az alagsorba költözött, mivel pincéje nem volt. Egy napot és egy éjszakát dolgoztunk egyfolytában a költözéssel kapcsolatban, és az alagsorban egy nagyon kicsiny ápolónői szobát kaptunk. A zsúfoltság miatt nem tudtunk jól pihenni, és így az első éjszakán az egyik barátnőmmel elhatároztuk, hogy felmegyünk a régi épületbe, ahova már tilos volt felmenni aludni. Arra is emlékszem, hogy lencsefőzelék volt a vacsora, felvittük magunkkal a régi szobánkba, begyújtottunk, megvacsoráztunk és utána a régi ágyunkban kényelmesen lefeküdtünk. Röviddel utána arra ébredtünk, hogy irtózatos bombatámadás zúdul a városra. Lemenni már nem mertünk, ottmaradtunk az ágyunkban. Az épület úgy mozgott, mint egy bölcső és mi ketten azon az éjszakán a halálról s a halál utáni életről beszélgettünk. Soha nem éreztem magam olyan közel a halálhoz annakelőtte, mint azon az éjszakán.

A légitámadásnak vége lett, nem történt velünk semmi. Reggel a barátnőm szolgálatos volt, én szabadnapos. Arra ébredtem, hogy benyit a szobámba és hozza a reggelit. Szokatlan esemény volt: a reggeli feketekávéhoz járó kenyérre egy kb. két és fél dekás vajat adtak. Diadalmasan mutatta nekem a vajat s miután megettem, megállapítottam, hogy a fenti teakonyhán, ami napközben ugyanazon az emeleten működött, ahol az ápolónői szobánk is volt, nem tudják, hogy már megkaptam a vajat. Hamar papucsba bújtam, magamra vettem az irhabundám és elmentem a teakonyhába, hogy még egyszer elkérjem a reggelimet. Gondolkodás nélkül ki is adták s éppen meg akartam fordulni, hogy diadalmasan megmutassam barátnőmnek a csalás folytán megkapott vajat, amikor egy rettenetes dörrenés rázkódtatta meg az épületet s faldarabokkal együtt kb. 3 métert repültem. Az ebédlő padlóján tértem észhez úgy, hogy mindkét kezemmel fogtam a fejem. Porfelhőben volt az egész ház, nem lehetett látni semmit. Hallottam, hogy a nevemet kiáltják, s amikor felkeltem, éreztem, hogy a hátamon végigfolyik a vér, és ahogy léptem, a papucsomban cuppogott. Amikor összetalálkoztam az emeleten lévőkkel, megállapították, hogy megsérült a fejem. Valamelyik ápolónő főkötőjével bekötötték s igyekeztünk a lépcsőház felé, hogy lejussunk a műtőbe. A porfelhőben most sem lehetett még látni, és amikor a második emeletről le akartam lépni a lépcsőre, akkor hallottuk meg a kiáltozást lentről: Vigyázzatok! Nincs lépcső! Ha még egy lépést lépek, két emeletet zuhanok. Később tűzoltólétrát állítottak fel és azon kellett sebesült fejjel és remegő lábakkal két emeletet lemenni. Fentről és lentről izgatottan nézték, meg tudom-e tenni ezt az utat.

Azalatt az idő alatt, amit a kórházban töltöttem, sok mindenre megtanított az Úr. Ott kezdtem Bibliát olvasni. Egy kis katonai Újszövetséget kaptam, amit a sebesültek és a kórház személyzete közt osztogattak. Az az igerész, ami akkor szólt hozzám, az 1Kor 13 volt. Amikor többször egymásután elolvastam és mindarra a szeretetre gondoltam, ami addig az életemben volt, akkor meg kellett állapítanom, hogy ilyen nekem nincs, de nem is volt soha.

A másik, amit megtanultam ott, az volt, hogy az élet nem olyan, amilyennek elképzeltem.Mérhetetlen sok nyomorúságot és szenvedést láttam. A műtőben, ahol dolgoztam, majdnem mindig csak amputáltak. Nagyon sokszor megtörtént, hogy a műtét sikerült és utána a beteg éhenhalt.

A bombázások szüneteiben végtelen sorban hordták a hullákat s minden este úgy feküdtem le az ápolói szoba emeletes ágyában, – ami fölött már csak egy fal volt, – hogy nem valószínű, hogy reggel fölkelek. A legrettenetesebb számomra mégis az volt, hogy most már nemcsak katonákat, hanem polgári személyeket is hoztak. Hogy katona megsebesül, azt mindig természetesnek éreztem, hiszen háborúba ment. De azok a polgári személyek, akiket az otthonukból hoztak el, egy feldúlt családi élet nyomait hordozták magukon. Emlékszem egy édesanyára, akinek az ölében ülő gyermekét ugyanaz a bombaszilánk ölte meg, ami őt megsebesítette. Még most is hallom a hangját, amikor kötöztem, állandóan azt mondta: Tessék mondani, hogy nem igaz, ugye nem halt meg? Egész sorozatát tudnám elmondani a rettenetesnél rettenetesebb tragédiáknak, amik szemünk előtt lejátszódtak. De nekem a legnagyobb feszültséget mégis az jelentette, hogy minden polgári sebesültnél azt figyeltem, nem édesapám, édesanyám, vagy a családom valamelyik tagja-e az, akit behoztak? Bizony, ez nem volt az az érdekes, kalandos háború, amire én gondoltam.

1945 tavaszán visszatértem Nyíregyházára, s folytattam a tanítást. Pár hónapig taníthattam, amikor váratlanul táviratot kaptam édesapám haláláról. A távirat olyan késve érkezett, hogy amikor Pestre értem, már a temetésen is túl voltak. Hogy mit jelentett számomra édesapám halála, azt nem is tudom ma sem szavakkal kifejezni. Nagyon szerettem édesapámat, szinte a bálványom volt. Már kislány koromban titkos, szinte cinkosi kapcsolat volt közöttünk. Sokszor kézszorítás ürügye alatt pénzt dugott a kezembe és amikor ágyban voltam, gyakran bejött, és egy almát tartva a kezében, kedvesen mondta: jóéjszakát kívánok. Elképzelhetetlen volt számomra, hogy nincs többé. Úgy éreztem, hogy a keze, amely olyan jellemző kéz volt, – rajta a pecsétgyűrűvel, még mindig él.

Tudom, hogy olyan dolgok gyötörtek a halála után, amiket akkor, amikor megtörténtek, egészen apróságnak láttam. Eszembe jutott, hogy kislány koromban sokszor hívott sétálni és nem mentem el, mert jobban szerettem a barátnőimmel nevetgélni, és ezért sokszor hagytam egyedül. Egy alkalommal, amikor elvágta az ujját, kedvetlenül és barátságtalanul kötöttem be. Napokon keresztül kínoztak ezek az emlékek. Úgy éreztem, nem tudom túlélni, hogy nincs többé. Az ő sírjánál állva éreztem először azt, hogy csak a teste nincs itt.

Abban a gimnáziumban, ahol tanítottam, voltak hívő tanárok. Számomra, aki teljesen világi ember voltam, igen furcsának tetszettek. A többiekkel együtt gúnyoltuk őket, ruházatukat, egész viselkedésüket. Talán a legtöbbet azon az állandóan használt szón bosszankodtam, amit mindig újra és újra hallottam. Mindenre azt mondták: csodálatos! Különösen arra emlékszem, amikor valamelyik későn ment ki a vonathoz, de mivel a vonat késett, mégis elérte, és erre is azt mondta: Így akarta az Úr, és ez csodálatos. Bosszankodásomban arra gondoltam, ezek a hívők azt gondolják, őmiattuk késnek a vonatok, és talán az egész ország vasutassága őket szolgálja. Magamban azt gondoltam, hogy időben kellett volna elindulni, és akkor nem kellett volna csodálatosnak tartani a vonatkésést. Persze, azóta már tudom, hogy Isten dolga az, ami miatt minden történik ezen a világon és bizony azért, hogy elérjek egy célt, amiatt is sokszor késett már a vonat.

Ebből az időből emlékszem arra, hogy sokat hívtak tanári bibliaórára. Talán meg is ígértem párszor, hogy elmegyek, de kisebb gondom is nagyobb volt annál, hogy ezt az ígéretet beváltsam. Egyszer egy unalmas délutánon moziba akartam menni, s az utam az iskola előtt vitt el. A hívő tanárok valamelyike hátulról belémkarolt és kedvesen azt mondta: Ugye bibliaórára jössz? Zavaromban nem tudtam mást válaszolni, azt mondtam: igen. Most már kénytelen voltam el is menni, és ezen az órán határozottan szólt hozzám Isten.

Gedeon története volt az Ige. Arról beszéltek, hogy a kevesek győznek az Úrral, a háromszázak. Ezután az óra után mondtam el életem első hangos imádságát: Uram, segíts, hogy én is a háromszáz között lehessek! Emlékszem arra is, hogy egy könnycsepp kicsordult a szememből, de amint vége volt az órának, hamar letöröltem a könnyem, és úgy tettem, mintha semmi sem történt volna. Ha valaki kérdezett volna róla, biztosan letagadom.

Nyíregyházán egyházi iskolában tanítottam, és ott az volt a szokás, hogy minden tavasszal húsvét előtt csendesnapokat tartottak. Ezeken a tanárok szolgáltak. Amikor odakerültem, a hitoktató megkért, hogy tartsam meg az osztályomban a csendesnapot. Nagyon határozottan kijelentetem, hogy amihez nem értek, azt nem csinálom. Ehhez nem értek. Nem is tartottam meg abban az évben. Következő tanévben először volt osztályom. Az első osztályt kaptam, ami abban az időben 12 éves kislányokból állt. Nagyon szerettük egymást. Amikor tavasszal arra került a sor, hogy csendesnapot kell tartani közöttük, arra a gondolatra, hogy más tarthatná, és azt jobban fogják szeretni nálamnál, inkább elvállaltam a szolgálatot. Megkaptam a témát, amiről beszélni kellett. A ház kertjében ültem, ahol laktam, és órákig gondolkoztam azon, hogy mit kellene mondani. Hosszú oldalakat írtam tele és arra gondoltam, hogy a világ legnehezebb foglalkozása a papság lehet. Mennyit kell egy papnak gondolkodni és dolgozni, amíg egy igehirdetést összeírhat. Sajnálom, hogy eldobtam azokat a papírokat, – nem tudom elképzelni, mit mondhattam szegény gyerekeknek.

Még két dolog van, ami úgy érzem, hozzájárult a megtérésemhez. Az egyik egy evangélikus pedagógus evangélizáció, amin egy hívő mérnök szolgált. A címe ez volt: „Pedagógusok álarcosbálja.” Egész délelőtt a tanáriban azon nevetgéltünk, hogy ki milyen jelmezben megy az álarcosbálba. De amikor odaértem és elhangzott az Ige: „Atyámfiai ne legyetek sokan tanítók, tudván azt, hogy súlyosabb ítéletünk lesz” (Jak 3,1), – már maga ez is igen megdöbbentett. Az előadó arról beszélt, hogy az a pedagógus, aki felül a katedrára, mint vezető, olyan, mint egy autóbusz vezetője. Amikor azután elindul az autóbusz, – mondjuk a Mátrába – és az első kanyar után kiderül, hogy a vezető nem tud vezetni és a busz utasaival együtt a szakadékba zuhan, akkor a felelős az, aki vállalt valamit, amihez nem értett.

Az volt a kérdése: Tudom-e, hová akarom vezetni az ifjúságot? Van-e célom? Megdöbbenten ébredtem rá, hogy nincs. Így mondta tovább: Ugye, ezt nem tanították az egyetemeken és főiskolákon? Talán van olyan maguk között, aki arra gondol, hogy akkor jobb volna nem pedagógusnak lenni. Igen, én pontosan ezt gondoltam. A súlyos ítélet megrettentett.

Nagyon sokat jelentett számomra az igehirdető észszerű magyarázata a Bibliával kapcsolatban. Akkor értettem meg először, hogy ami a Bibliában van, mind igaz. A Bibliából lehet megtudni, hogy valamilyen tudományos igazság igaz-e. Csak az igaz, ami benne van a Bibliában. Így beszélt arról, hogy amikor a Bibliát írták, a tudományos felfogás az volt: a föld tányér alakú. De a Bibliában benne van, hogy a föld gömbölyű. Csodálkozva hallgattam, mert nem emlékeztem rá, hogy valaha olvastam volna ezt a tételt a Bibliában. Így mondta tovább: A Biblia nem tételeket fektet le, de ennek az alapján van megírva az, ami igaz. Hivatkozott Lukács evangéliuma 17. részének 34-36. verseire: Azon a napon, amikor Jézus visszajön erre a földre: „…ketten lesznek egy ágyban; az egyik felvétetik, és a másik elhagyatik. Két asszony őröl, az egyik felvétetik, és a másik elhagyatik. Ketten lesznek a mezőn; az egyik felvétetik, a másik elhagyatik.” Hogyan lehet az, hogy ugyanabban a pillanatban, amikor Jézus visszajön, van éjjel is, meg nappal is, ha a föld nem gömbölyű? A szabadesés törvényét is a Bibliából mutatta meg. Nem emlékszem már, hogyan, csak arra, hogy szájtátva hallgattam és a szívem mélyén igazat adtam Istennek. Utána még sokat gondolkoztam azon, hogy mi a célom a neveléssel és hova akarom vezetni a rám bízott gyermekeket. Magamban megfogalmaztam, hogy jellemes embert akarok nevelni, de ez valahogy még nem nyugtatott meg, mert titokban tudtam, hogy magam sem vagyok jellemes ember.

A másik dolog, ami hozzájárult megtérésemhez, egy igehirdetés volt az evangélikus templomban. Nem tudom már, hogy miről szólt az igehirdetés, csak arra emlékszem, hogy ültem a templomban és néztem az oltáron a gyertyákat és közben arra gondoltam, milyen jó volna így élni, mint ezek a gyertyák. Egészen tisztán és miközben másoknak világítanak, elégnek. Sokszor gondolok arra, hogy egy ilyen fejben, amelynek nincs más gondja, csak a saját szórakozása, öltözködése és élete, – honnan kerülnek ilyen gondolatok? Nyilván a Szentlélek munkája lehetett bennem, mielőtt még találkoztam Jézussal.

Egy másik emlék ebből az időből az, amikor egyik este egy kolléganőm volt nálam. Ő sem ismerte Jézust. Körülbelül egy lelki állapotban lehettünk. Érdekeltek a lelki dolgok, de nem akartunk még dönteni. Késő estig beszélgettünk ezekről a dolgokról, és amikor el akart indulni, koromfekete felhőkből zuhogni kezdett az eső. Most már feltétlenül indulnia kellett és miután elment, kiálltam a ház erkélyére, ahol laktam és azt mondtam a szívemben: Istenem, ha Te vagy, akkor Te tudod, hogy miért volt itt és én most arra kérlek, hogy tíz percre, amíg hazaér, álljon el az eső. A koromfekete felhők ott voltak az égbolton, de az eső tíz percig nem esett. Ott álltam a verandán, mintha földbe gyökeredzett volna a lábam, azzal a bizonyossággal: tehát van Isten és hallja, amit mondok. Ezt a bizonyosságomat azóta sem tudta elvenni tőlem semmi. Nem beszélgettem lelki dolgokról sohasem a hívő kollégáimmal, de ezzel a barátnőmmel mindent megbeszéltünk.

Egy másik emlékem vele kapcsolatban röviddel a megtérésem előtt történt. Még most is elég világosan emlékszem arra, hogy az internátus lépcsőjén álltunk ketten és cseresznyét ettünk. A pünkösdről beszélgettünk. Te mit gondolsz, igazán van Szentlélek? És milyen lehet az? – kérdeztem tőle. Mire ő azt válaszolta: Azért nem merem kérni a Szentlelket, mert akkor nem csinálhatom tovább azt, amit akarok. Férjhez akarok menni és attól félek, hogy diakonisszának kellene lennem. Erre én így válaszoltam: valahogy mindenképpen szeretném. Ezt a beszélgetésünket is hallotta az Úr és szó szerint beteljesítette. Azon a nyáron megtaláltam Jézust. Ez a barátnőm pedig rövidesen férjhezment, két gyermeke született és azután meghalt a férje. Pár évvel ezelőtt valakin keresztül azt üzente nekem, hogy nagy nyomorúságban van és szeretne velem találkozni.

Már említettem azt, hogy furcsának, sőt nevetségesnek láttam ezeket a hívő embereket, akik körülöttem éltek és már gyerekkoromtól kezdve szinte irtóztam a vallásos emberektől. Volt alkalmam találkozni olyanokkal, akik sokat beszéltek kegyes dolgokról és sokszor gondoltam arra, hogy csak ilyen ne legyek soha. De a napjára is emlékszem annak, amikor először láttam olyan valakit, akin az Isten szeretete, békessége és valami mély belső öröm sugárzott át. Egy lakásban találkoztam vele, nem is velem beszélgetett, másokkal. A szememmel követtem minden mozdulatát, szavát és magamban azt gondoltam: Érdekes, nem szép, nem gazdag, nem okos és mégis boldog. Akkor ébredt fel bennem a vágy azután a valami után, ami ennek az embernek van, és tudtam, éreztem, hogy nekem nincs. Különösen a szeme tűnt fel nekem és az a gondolat volt bennem, csak valaha nekem lehetne ilyen szemem! A belső örömnek valami olyan rejtett sugárzása látszott benne. Emlékezetem szerint ettől kezdve kerestem tudatosan Jézust. Bár bennem volt ez a keresés, a felszínen mégis még sokáig a testi és világi kívánságok voltak.

Közeledett 1946 nyara, hívő tanártársaim egy napon azzal álltak elő, hogy nem volna-e kedvem Gyenesdiáson tölteni egy hetet a nyáron. Nem ígértem semmi biztosat, mert arra gondoltam, nem tudom még, milyen programom lesz, és bele illik-e majd az a hét. Később azután meggondoltam a dolgot, olcsó nyaralás a Balatonnál, ahol mindig igen gyorsan és szépen tudok lesülni. Mielőtt elindultam Gyenesre, vettem egy fehér ruhaanyagot, és két nagy fehér fülklipszet, és arra gondoltam, hogy ha majd szépen lesültem, megcsináltatom a ruhát és hódítok benne a sporttelepen. Közben a szívem mélyén ott volt a másik is, az a gondolat és vágy, hátha találok valami mást, valami többet ennél. Amint a vonatunk Gyenesdiáshoz közeledett, az a falusi asszony, akivel beszéltem útközben és akinek megmondtam, hogy Gyenesre megyek, ezt mondta nekem: Na, maga már hazaérkezett. Azt hitte, itt lakom. Amint leszállva a vonatról átmentem a réten, megszólalt a Belmissziói Otthonban, Kapernaumban az esti harang. A szívemben újra hallottam az asszony mondatát: Maga már hazaérkezett. Ott volt bennem a kérdés, – igazán?

Amikor beléptem az otthonba, az esti áhítatot tartották. Attól kezdve reggeltől estig előadások és bibliaórák sorozata fogadott. Nem így képzeltem ezt a hetet. Fárasztónak és unalmasnak találtam mindent. A változatosság csak annyi volt, hogy egyszer az egyik fa, máskor a másik fa alatt üldögéltünk. Az emberek is nagyon idegenek voltak számomra. Ezek nem olyan lányok voltak, mint akikkel eddig együtt voltam. Kritikus szemmel néztem őket. Csúnyák, rosszul öltözöttek, primitívek voltak véleményem szerint. Az előadásokkal is úgy voltam, hogy minden történetnek már az elején tudtam a végét: úgyis meg fog térni, – gondoltam magamban. Alig vártam az ebédszünetet – 2-3 órát -, amikor leszaladtam a Balatonhoz, kifeküdtem a napra és vízzel öntözgettem magam, hogy gyorsabban és szebben süljek le. Körülbelül három napja lehettem ott, amikor valaki a bibliakörvezetők közül megkérdezte tőlem, hogyan érzem magam? Őszintén válaszoltam, hogy nem jól. Csodálkozva rámnézett és azt kérdezte: talán a bűneid nyugtalanítanak? Nála is jobban csodálkoztam. Nem tudtam, hogy vannak bűneim. Ha válaszoltam volna, talán azt mondom: az nyugtalanít, hogy ilyen furcsák és ilyen primitívek vagytok, de nem szóltam semmit. Ő azután arra kért, hogy imádkozzunk együtt, hogy az Úr mutassa meg a bűneimet. Soha nem csináltam eddig ilyet, de engedelmesen leültem mellé, összetettem a kezem és lehajtottam a fejem. Ő imádkozott. Kérte az Urat, hadd láthassam meg a bűneimet. Ez az imádság szinte azonnal meghallgattatott, mert ettől az órától egyetlen dolog nyugtalanított. Állandóan újra eszembe jutott, szinte visszautasíthatatlanul visszatért. Mikor műtősnő voltam a helyőrségi kórházban, említettem, hogy ketten voltunk felváltva szolgálatban.

A kolléganőm mielőtt hazament Pestre, ahonnan már nem tudott visszajönni, rámbízta egy kis neszesszerben lévő holmiját. Egy váltás fehérnemű, a misekönyve és egy pár dolga, amire naponta szüksége volt. Amikor ottmaradtam a kórházban és nem tudtam már hazamenni a dolgaimért, szinte természetesen használni kezdtem az övét. Nem láttam ezt semmiképpen bűnnek, hiszen nem volt más megoldásom. A bűnöm, amely nyugtalanított, ott kezdődött, amikor az ostrom után eljött hozzám és visszakérte a rámbízott dolgait. Szégyelltem megmondani neki, hogy hordtam a fehérneműjét és azt mondtam: a többi értékkel együtt ez is elveszett. Azóta az imádság óta ott a gyenesi kertben egyetlen szó volt, amely ismétlődött a lelkiismeretemben: tolvaj! Sokat harcoltam ezzel a szóval. Igazoltam magamat. Nem tehettem másként. De az a hang nem hallgatott el. Hosszú, igazoló beszédeim után újra csak azt ismételte: mégis tolvaj vagy!

Valamelyik előadáson lehetett szó róla, nem emlékszem pontosan, hogy valljátok meg bűneiteket egymásnak. Kezdett az a gondolat foglalkoztatni, hogy csak úgy tudnék szabadulni ettől a hangtól, ha ezt a bűnt megvallanám. Akkor elővettem az utolsó ütőkártyát: Még ha bűn volt is, meg van már bocsátva, mert azóta úrvacsorát vettem. Ez sem segített. Egyre jobban éreztem a kényszerét annak, hogy meg kellene vallani a bűneimet, de úgy éreztem, inkább meghalok, minthogy ezt megtegyem. Úgy gondoltam, soha többé nem tudnék a szemébe nézni annak az embernek, akinek elmondanám a dolgot. Először olyan kicsinek látszott a bűnöm, hogy nem is bűn, azután olyan nagynak, hogy nem is lehetett beszélni róla. Végül mégis eldöntöttem: megteszem. Szóltam valakinek, akihez bizalmat adott Isten. Nem volt könnyű úgy elmondani, ahogyan történt, szépítés nélkül. Valami előadás előtt történhetett ez a bűnvallásom, mert akivel beszéltem, az előadás miatti sietségében nem oldozott fel. Utána visszajött hozzám, és akkor mondta meg, hogy ez a bűnöm Jézus vére alatt van és meg van bocsátva. Ragyogó arccal néztem rá és azt mondtam, hogy én ezt már tudom. Jézus feloldozott a szívemben. Attól a perctől kezdve, hogy engedelmeskedtem Istennek és világosságra hoztam a bűneimet, olyan öröm erősödött bennem, amilyet soha azelőtt nem éreztem. Tudtam, hogy mindig ezt kerestem: az élet sokféle öröme, szórakozása nem adta ezt meg nekem. Nemcsak azt tudtam, hogy meg vannak bocsátva a bűneim, hanem azt is, hogy örök életem van, hogy az az élet, amely most kezdődött, soha nem ér véget. Tudtam, hogy velem valami egészen új kezdődött.

Még ezen az estén a gyenesi kert egyik sarkába hívtam bibliakörös társaimat és kezdtem nekik mondani, talán valahogy így: Ti is térjetek meg, mert ez olyan nagyon jó. Láttátok tegnap, milyen voltam, és most minden egészen más. Szerettem volna a régi hívőket mind megrázni, és megmondani nekik, hogy miért nem tudták jobban mondani nekem, hogy ez ilyen jó. Sohasem hittem, hogy igazán jó, és hogy nekem is boldogság. Másnap, amikor mentem a Balatonhoz, útközben szinte a Sátánnal beszélgettem. Azt mondtam neki valamilyen nyelvöltögető vidámsággal: No, te jól lecsúsztál rólam, most már semmit sem kezdhetsz velem. A csodálatos az volt, hogy ez az öröm egyre nőtt. Csak este féltem mindig elaludni. Attól féltem, hogy reggelre elmúlik. Úgy éreztem, ha elmúlnék, nem tudnék tovább élni. Hívő életem első engedelmességi lépéseiben mindig ez vezetett. Csak ezt az örömöt el ne veszítsem, mert enélkül nem érdemes élni.

Érdekes volt, hogy egy pár perc alatt minden megváltozott körülöttem. Mindenki szép és kedves volt. Az előadások érdekesek voltak, és a világ legjobb helye Gyenesdiás volt. Azon gondolkoztam, hogyan lehetne ottmaradni, hogy soha többé ne kelljen visszamenni a világba. De alig múlt el egy nap, már arra gondoltam, hogy szeretnék nagyon gyorsan hazamenni, hiszen az enyéim nem ismerik Jézust s ha így maradnak, elkárhoznak. Úgy gondoltam, most érdemes hazamenni azzal a jó hírrel és azzal az ígérettel, amit Isten adott. Az első ígéret, amit halálosan komolyan vettem ott Gyenesdiáson még, ez volt: „Higgy az Úr Jézus Krisztusban, és üdvözülsz mind te, mind a te házadnépe.” (ApCsel l6,31).

Amikor ezt az ígéretet megkaptam, egyszer s mindenkorra el volt intézve minden problémám a családommal kapcsolatban. Tudtam, hogy nekik is meg kell térniük. Nekik is üdvözülniük kell, mert Jézus így mondta.

Érdekes, hogy a morzsaszedésen nem szóltam egy szót sem. Sokan voltak, akik bizonyságot tettek. Nem tudom, hitben vannak-e még? Azt sem tudom, hogy miért nem szóltam, talán nem találtam meg a szavakat hozzá. Másnap, amikor vitt haza a vonat, egy darabig a lépcsőn kellett utaznom. Arra a gondolatra, hogy leeshetnék, mély öröm fogott el. Akkor otthon lennék Jézusnál. A vonaton később megkérdezte valaki, valamilyen képpel kapcsolatban, hogy ismerem-e? Máskor mindig hazudtam volna, még ha nem ismerem is azt, mert büszke voltam művészettörténeti tudásomra. Az örömnek és szabadságnak teljes bizonyossága töltötte el a szívemet, amikor bátran kimondtam: Nem ismerem, sohasem hallottam róla. Egész bensőm ezt ujjongta: Nem kell többé hazudnod! Úgy emlékszem, ugyanezen az úton történt, hogy valaki megkérdezte a koromat és először történt meg, hogy megmondtam ezzel kapcsolatban is az igazat. Olyan közelségében éltem akkor Jézusnak, hogy szinte állandóan beszélgettem Vele. Ahogyan mentem a villamoson Budapesten, a fel-leszálló emberekkel kapcsolatban kérdeztem Tőle: Ugye nem tetszik Neked ez, Uram? Szerettem volna megállítani a forgalmat, a jövő-menő embereket és belekiabálni Budapest forgalmába: Álljatok meg emberek, nem ott van a boldogság, ahol ti keresitek. Én megtaláltam! Így értem haza. Mikor becsöngettem, édesanyám nyitott ajtót. Csodálkozva állt meg velem szemben és azt kérdezte: Mi történt veled, Liza? Olyan boldognak látszol. Menyasszony vagy? Azt válaszoltam: Nem. Szerelmes vagy? Erre is azt válaszoltam, nem. Közben beértünk a szobába, leültünk egymás mellé s elkezdtem mondani, mi történt velem.

Tudod, megtértem! Próbáltam ezt megmagyarázni. Láttam, hogy édesanyám egyre sápadtabb lesz és a végén ezt mondja: Rettenetes, te megbolondultál! Azután meg azt mondta: Az én lányom meghalt. Nem fogsz többé szórakozni? Mikor erre is nemmel válaszoltam, egészen érthetetlennek tartotta azt, ami velem történt. Később tudtam meg, hogy összeült a család és így beszéltek rólam: Szegény, ilyen fiatalon… ki hitte volna. Azután megállapították, hogy valószínűleg egy hirtelen vallásos hatás érte, – legjobb lesz nem megzavarni, mindent rá kell hagyni. Jó volt, hogy így tettek, mert így minden este olvashattam a Bibliát édesanyámnak és meghallgatták a bizonyságtételemet és mindazt, amit Jézusról mondtam. Ahogyan otthon éltem, egyre jobban látták, hogy egészen más az életem és hogy boldog vagyok.

Úgy éreztem, hogy csendben irigyelni kezdtek és vágyódtak azután, amit én megtaláltam. Istennek különös kegyelme, hogy olyan dolgokat, amiket emberekkel éveken, sőt évtizedeken keresztül cselekszik, velem az első időkben megtette. Hitrejutásomkor azonnal tudtam, hogy az egész életem az Övé. Azt is tudtam, hogy nem tehetem többé azt, amit akarok. Nem is mondhatom, hogy odaszántam az életemet a szolgálatra, hiszen az egészen természetes volt.

Mikor hazaértem, az első gondolatom az volt, hogy meglátogatom régi barátnőimet, ismerőseimet és beszélek arról, ami velem történt. Pár napra rá, hogy hazaértem, beteg lettem. Sárgaságot kaptam és hetekig ágyban kellett feküdnöm. Olyan hálás vagyok Istennek azért, hogy mondhatom azt, amit Pál mondott: Nem emberek tanítottak, a Szentlélek tanított. Betegségem alatt nem olvastam mást, csak a Bibliát. Csodálatos új könyv volt a számomra. Szinte le sem tudtam tenni. Mikor egyszer kezembe vettem azt a regényt, amit akkor hagytam abba, amikor Gyenesre indultam, egy-két oldal elolvasása után valami belső szomorúságot éreztem. Letettem a könyvet ezzel a kérdéssel: Nem tetszik ez Neked, Uram? Ezzel az ígérettel: Nem olvasok többé ilyet – becsuktam. Ez volt az utolsó világi könyv, amit olvastam. Senki nem mondta, mit tegyek, mit szabad és mit nem. Egészen egyedül voltam hívő életem első heteiben. Mindenre az Úr maga tanított meg. Azt is megértettem akkor, hogy azért lettem beteg, mert Istennek nem tetszett az a tervem, hogy felkeressem régi ismerőseimet. Miután meggyógyultam, nem mentem el sehová. Először nekem kellett megérnem arra a szolgálatra, amire az Úr elhívott. Később azután találkoztam ezekkel a barátaimmal, és egy kivételével megismerték Jézust.

Eljött az idő, amikor vissza kellett térnem Nyíregyházára, mert kezdődött a tanév. Megkaptam a meghívót az évnyitó értekezletre. Az Úr elé tettem és azt mondtam: Tudod, hogy az életem a Tiéd, csak az akarok lenni, amit Te akarsz. Ha akarod visszamegyek tanárnak, ha küldesz, elmegyek a külmisszióba, ha akarod, még utcaseprő is leszek, csak Veled maradhassak!

Amikor családom megtudta, hogy nem utazom azonnal és nem is tudom még, hogy visszamegyek-e tanárnak, – még nagyobb lett az ijedtség. Minden reggel csendességem után elhangzott a kérdés: Most már tudod, hogy visszamégy-e? Nyugodtan válaszoltam: Még nem tudom. Amikor egyik reggel ezt az Igét kaptam: „Legeltesd az én bárányaimat!” (Jn 21,25), megértettem, nem a juhokhoz, bárányokhoz küld az Úr. Tehát gyermekek közé. Nem tudom azt sem, honnét vettem, hogy kérdéseimre az Igéből kell választ kapnom, de valahogy tudtam és meg is értettem: igaz az az Ige: „Az én juhaim hallják az én szómat.” (Jn 10,27). Küldő Igémmel a szívemben nagy örömmel indultam vissza Nyíregyházára. Kollégákkal utaztam együtt és mivel akkor napirenden volt a B-listázás, valamelyik megkérdezte tőlem, nem félek-e, hogy B-listára kerülök? Azt feleltem: Nem, mert Isten most nevezett ki tanárnak.

Hitrejutásom előtt utáltam Nyíregyházán lenni. A nagyvároshoz szokott életem nagyon unalmasnak és egyhangúnak találta a kisvárost. Miután Jézust megismertem, valaki, aki korábbról ismert, megkérdezte: Megszoktam-e már Nyíregyházát? Az volt a válaszom: Sehol a világon nem szeretnék lenni, csak itt. Igazzá lett az életemben, hogy: „Újjá lett minden!”

Sokáig az tartott vissza attól, hogy Jézust elfogadjam, hogy arra gondoltam, mit szólnak a tanártársaim? Most kimondhatatlan örömöt jelentett számomra, hogy beszélhetek nekik Jézusról.

Emlékszem az első istentiszteletre, amin részt vettem új élettel a szívemben. Amikor a lelkész elmondta a szokott mondatot: „Kegyelem néktek és békesség Istentől!” – ujjongani szerettem volna. Igen, ez az, amire szükségem van. Érthetetlen volt számomra, hogy ezt eddig is mondták és én soha nem hallottam. A Dunántúli Énekeskönyv régi énekei mind egészen újak lettek számomra.

Az első igeszolgálatomra is határozottan visszaemlékszem. Valamelyik tanyán volt csendesnap. Nem tudom, miről beszéltem, de arra emlékszem, hogy egy leány elfogadta Jézust. Olyan kibírhatatlan öröm volt bennem, hogy nem tudtam ottmaradni a többiek között. Egyedül elmentem egy rétre, ott lefeküdtem a fűbe, és a szememből folyt a könny. Azt mondtam az Úrnak: Ne adj több örömöt, mert nem bírom ki.

Élesen emlékszem ebből az időből az első komoly bukásomra is. Egyik hívő tanártársammal laktam együtt és mivel nem volt pénzünk, hogy nagyobb mennyiségű tüzelőt rendeljünk, elmentem a közeli telepre, hogy két mázsa fát hozassak. Amikor az irodában megkérdezték tőlem, miért csak két mázsát rendelek, hiszen nagyobb tételben könnyebb a szállítás, akkor a régi, megszokott módon ezt válaszoltam: valahonnan várunk nagyobb mennyiségű tüzelőt, és csak addig van szükség erre a két mázsára. Miután kifizettem az árát, nyugodtan kimentem az irodából. Amint kiértem az utcára, azonnal megtapasztaltam, hogy belül valami baj van. Isten Szentlelke eltávozott a szívemből. Amikor az Úrhoz fordultam ezzel a kérdéssel, hogy miért? – rögtön eszembe jutott a hazugságom. Hazaérve leborultam az Úr előtt, hogy megvalljam bűnömet és bocsánatot kérjek. Nem segített az imádságom. A szívem hideg és üres maradt. Mikor hazajött a hívő testvérem, neki is megvallottam bűnömet, és kértem, hogy segítsen imádkozni, hogy Jézus bocsássa meg. De ez sem használt. Az Úrhoz fordultam: Mit akarsz Uram, hogy cselekedjem? Azonnal világos lett előttem: Menj vissza és mondd meg annak, aki ellen vétkeztél. Nagy harc kezdődött bennem. Nem, ezt nem lehet megtenni. Az egész város megtudná, hogy hazudtam. Úgy éreztem, a gyerekek az utcán fognak utánam mutogatni: Ez a tanár hazudott! Emlékszem, egy napig járkáltam ezzel a belső harccal a szívemben. Aztán eldöntöttem: Jézus nélkül, az Ő békessége nélkül nem tudok élni. Lesz, ami lesz, megteszem. Megállás nélkül mentem egészen az irodáig. Ugyanaz a leány ült ott, mint amikor a fát rendeltem. Egyszerűen megmondtam: Amikor itt jártam, nem mondtam igazat, amikor azt mondtam, hogy valahonnan fát várunk. Azért rendeltem két mázsát, mert nem volt több pénzünk. Csodálkozva tette le a tollat és mondta: Ilyen becsületes embert még nem láttam, aki nem bír el egy kicsi hazugságot. Nem is mentem – repültem kifelé a fatelepről. Azt hiszem, azon a napon én voltam a legboldogabb ember abban a városban. Csak később, amikor Jézus elé álltam, értettem meg, hogy csak félig tettem meg, amit tennem kellett. Nem tettem bizonyságot Jézusról. Belső örömöm mellett ott volt a mély szégyen is, megmaradtam becsületes embernek, az enyém a dicsőség, nem Istennek adtam azt.

Ezután kezdődött az iskolában a gyermekébredés. Most már tudtam, hogy mi a célom. Jó volt úgy tanítani, hogy Jézushoz szeretném vezetni azokat, akiket tanítok. Az a vágy volt bennem, hogy az érzékeny gyermeki lelkekbe csak olyan vonásokat húzzak, amelyek egyszer Istenben végződnek. A Szentlélek munkája csodálatos volt az iskolánkban. Az osztályom kb. 70 %-a elfogadta Jézust. Mennyi volt belőle Isten Lelkének munkája, és mennyi volt emberi, azt az idő megmutatja. Azt tudom, hogy nagyon nagy öröm volt velük lenni. A fiatalság friss, vidám, életerős keresztyénsége sok örömet szerzett nekünk. Jó volt most együtt lenni azokkal, akiket azelőtt kicsúfoltam. Tudom, hogy hívő életem első idejében sok türelemmel és imádsággal hordoztak engem.

Hadd mondjak el egy pár dolgot ezeknek a gyerekeknek az életéből. Egyik óra után odajött hozzám egy pár hívő leány ezzel a mondattal: Tetszik tudni Liza néni, ki fog megtérni legközelebb? – Ki? – Hát a Kovács! Mikor megkérdeztem, hogy miből gondolják, az volt a válaszuk: Nagyon szidja a hívőket. Igazuk volt. Aki nagyon szidta Isten gyermekeit, az belsőleg már védekezett a Lélek belső támadása ellen, és annak nem lehet sokáig ellenállni.

Egy másik alkalommal egy csoport gyerek beszélgetett a folyosón. Látom, hogy a hitrejutottak közül valók. Amint elmegyek mellettük, hallom az egyiket, hogy valami ipséről beszél. Visszafordultam, hogy megkérdezzem, kiről beszélnek ezek a gyerekek. Érdekes dolgot hallok: Tetszik tudni, az „ipse” az óemberem. Az „ipse” azt akarja, hogy hazudjam, de én nem hazudom többé. Csodálatosan megértették, hogy nem kell azonosítani magukat többé a bűnnel, és a régi emberrel.

Különösen kedves volt egy kisleány, Marikának hívták. Olyan komolyan adta oda az életét, hogy egyik nap, amikor bejött az iskolába, a régi „hurka”, amit a feje tetején hordott, eltűnt. Megkérdeztem: Marika, mit csináltál magaddal? A válasz ez volt: Úgy éreztem, hogy nem tetszik Jézusnak így a hajam. Ezentúl csak Jézusnak akarok tetszeni. – Érdekes ennek a kislánynak a további útja. Évekkel azután, hogy elkerültem Nyíregyházáról, egy alkalommal szolgálati úton voltam ott ismét. Találkoztam vele az utcán. Marika egészen nagylány lett, teljesen megváltozott. A régi kis arc nem a régi már. Üres, szomorú szempár néz rám, és amikor megkérdezem: Marika, jobb így? Így válaszol: Nem! Liza néni! Sohasem leszek boldog Jézus nélkül. – Hát akkor fordulj vissza, – mondom neki. Nem tudok, – válaszolja – s attól félek, hogy igazán nem is akarok. Azután megint hosszú évekig nem tudok róla. Egy ottmaradt kolléganőm, hívő testvérem írja: „Marika kórházban van, súlyosan rákos, pár hete van már csak hátra. Arra kér, hogy írj neki.” A leány közben férjhezment, gyermeke született, 24-25 éves lehetett … és pár hete van hátra. Mit írjak neki? Megírom ezt a két emlékemet, és azután megkérdezem: Kellett ez neked, Marika? Kevesebb nem volt elég? Választ nem kapok már a levélre. Egy idő múlva a kolléganőm válaszol. Marika nem tudott már írni, de azt üzeni, hogy kellett ez neki. Most visszatalált Jézushoz és ugyanolyan boldog, mint 12 éves korában volt. Utolsó óráján egy imádsága volt, hogy az Úr bocsássa meg eltékozolt életét, és térítse meg férjét és gyermekét. – Megdöbbentő történet! Aki elkezdte bennetek a jó munkát, véghezviszi. Igen! – De hogyan?

Még egy emlék. A hitrejutott gyerekekkel előadtuk a „Tíz szűz” című színdarab átdolgozott történetét. Amikor az előadáson a menny megnyílt kapuján sugárzó fényözönbe belép az öt okos szűz, ott állok a színfalak mögött s az egyik kislány egyenesen a nyakamba repül, sírva mondja: Liza néni, olyan jó volt bejönni csak ezen az ajtón is! Milyen jó lesz majd ott!

Amikor a kis Kató elfogadta Jézust, bátran bizonyságot tett róla szüleinek, testvéreinek. Később elmondja, hogy mi volt a következménye. Másnap, amikor felkelt, egy hangot hall a bátyja ágya felől: „A hívő felkelt.” Mikor mosakodni kezd, újra megszólal a fiú: „A hívő mosakszik.” Ez így megy egész napon át. De Kató nem bánja, csak az a kérése, hogy úgy tudjon csinálni mindent, hogy az dicsőségére legyen Jézusnak. „Mert tetszik tudni” – mondja – „az borzasztó lenne, ha a bátyám azt mondaná: A hívő veszekszik.”

Nyíregyházi tanításom idejével esik egybe Isten ígéretének a beváltása, amit hitrejutásom után azonnal adott: „Higgy az Úr Jézus Krisztusban és üdvözülsz mind te, mind a te házadnépe.” Mikor később valaki megkérdezte tőlem, hogy mit csináltam, hogy két év alatt megtért az egész családom? – ezt válaszoltam: Semmit. Vígan néztem, hogy ők hitetlenkednek. Ez a vidámság természetesen annak a hitnek volt a következménye, amit Isten a szívembe helyezett velük kapcsolatban.

Megtérésem után kb. egy év múlva a nyári szünet alkalmával a sógorom megjegyezte kisfiával kapcsolatban, hogy ha ez a gyerek nem volna, azonnal öngyilkos lenne. Akkor nem volna érdemes élni. Ijedten mondtam neki: Nem szabad ilyet mondani, Isten nem tűri azt, hogy valaki bálvány legyen Őelőtte. Még talán azt is mondtam akkor: Félek, hogy valami baja lesz ennek a gyereknek. A szünet végén visszamentem tanítani és kb. egy hónap múlva egyik reggel ezt az Igét olvastam: „Elveszem tőlük az ő szemükfényét, hirtelen halállal hal meg.” Péterke jutott eszembe és az, amit a sógorom vele kapcsolatban mondott. Azon a délelőttön egy lapot kaptam édesanyámtól, amiben arra kér, imádkozzam Péterkéért, súlyosan beteg, az orvosok lemondtak róla. Miután Isten elé álltam, levelet írtam a nővéremnek. Arról írtam neki, hogy ha nem tudják úgy odaadni a gyermeket, ahogyan Ábrahám odaadta Izsákot, nem fog életben maradni. Később tudtam meg, hogy amikor a nővérem elolvasta a levelet, ezt mondta: Ez kegyetlenség! Nem tudom odaadni a gyermekemet. A sógorom pedig ezt mondta: Ez igaz. Attól kezdve járta a katolikus templomokat azzal az elhatározással: oda akarom adni a gyermeket. De nem sikerült. Egyszer, amikor a Rókus kápolnában állt és újra ezzel a kérdéssel harcolt, nagy békesség és öröm költözött a szívébe. Amikor hazaért, a gyermekre vigyázó édesanyjának örömmel ezt mondta: Édesanyám, a gyermek életben marad. A válasz ez volt: Bolond vagy, fiam, a gyerek rosszabbul van, az orvos lemondott róla. Én akkor is tudom, hogy életben marad, mert átadtam Istennek. Péter életben maradt.

A következő nyáron fogadta el Jézust a nővérem, és a sógorom.

Külön története van a bátyám megtérésének is. Ő volt a családban, aki leginkább ellenkezett, amikor Jézusról beszéltem neki. Hagyj békében, élni akarok, szórakozni akarok, – mondta. 1947 őszén lehetett, amikor visszatérve munkahelyemre, megtudtam, hogy férfi evangélizáció lesz Gyenesdiáson. Azonnal írtam neki és megküldtem a szükséges pénzt is, hogy elmehessen. Nagy örömmel imádkoztam érte naponta és magamban arra gondoltam, biztosan meg is tért már. Ezután egyik napon egy gorombahangú levelet kaptam tőle. A tartalma kb. az volt, hogy egyszer s mindenkorra arra kér, hogy hagyjam békében ezekkel a dolgokkal. A pénzt postafordultával visszaküldi. Amikor ezt a levelet elolvastam, a hitetlenség és a kételkedés birtokba vette a szívemet. Úgy emlékszem, sírtam is. De azonnal odafordultam az Úrhoz, és kértem, hogy szóljon valamit. Ahogy ott térdeltem Előtte és kinyitottam a Bibliámat, ezt a mondatot olvastam: „Ne félj, feltámad a te testvéred!” Egy pillanat alatt újra felragyogott a nap. Megint teljes bizonyosságom volt: Jézus megteszi, amit ígért. Nem emlékszem, milyen okból, de ebben az évben nem kezdődött meg a tanítás és rövidesen visszamehettem Budapestre. Ott tudtam meg, hogy késő ősszel még Nagytarcsán lesz egy konferencia. Mivel a szívem vidám és szabad volt, bátyám elé álltam ezzel a kéréssel: Gyere el velem Nagytarcsára. Komolyan rámnézett és ezt mondta: Jól van, megyek. Azután csomagolt és indultunk. Ezen a konferencián találta meg Jézust. Utána mondta el, hogy miért jött ilyen egyszerűen. Amikor feladta nekem a levelet, arra gondolt magában: Istenem, ha Te azt akarod, hogy elmenjek konferenciára, jöjjön vissza Liza, és vele elmegyek. Senki sem tudta ezt rajta kívül és lehetetlent is kért. Amikor ott álltam előtte és hívtam, akkor érezte, tudta, hogy az élő Istennel áll szemben. Nem mert nemet mondani. Az ő megtérése után még súlyos harcok következtek, mert a Sátán különös erővel kötözte meg őt. Sokszor éjszaka is bejött hozzám ezzel a kéréssel: imádkozzunk együtt, mert rettenetes gondolatok gyötrik. De Jézus nemcsak megváltotta, hanem meg is szabadította.

Családom tagjai közül az utolsó, aki elfogadta Jézust, édesanyám volt. Amikor hitrejutásom után két évvel elment egy gyenesi asszonykonferenciára, és a bemutatkozáskor megkérdezték tőle, hogy miért jött, akkor így válaszolt: Minden gyermekem megtért és ők azt mondták, nekem is meg kell térnem. Ezért jöttem. El is fogadta Jézust Megváltójának, de az idősebb emberek szokása szerint lassan és nehezen tudta csak átadni életét.

Családom megtérése tanárságom ideje alatt történt, amelynek Istentől rendelt ideje akkor már vége felé járt. Isten azért küldött oda, hogy legeltessem az Ő bárányait és ennek az iskolában nem volt már lehetősége.

Talán így vetődött fel bennem a kérdés: kell-e tovább maradnom az iskolában? Úgy emlékszem, abban az időben mindenen keresztül, amit hallottam, olvastam, mindig ezt az egy választ kaptam: Menned kell! Nem volt egyszerű dolog elfogadni Istennek ezt a szavát, mert tudtam, hogy egész életemre nézve döntő lesz ez a lépés. Szerettem volna egészen biztosat tudni. Ezért újra és újra kértem az Urat, hogy szóljon ezzel kapcsolatban. Az egyik esemény, ami döntően befolyásolta ezt a lépésemet, az volt, hogy az iskolák államosításával kapcsolatban új igazgatót kaptunk, aki megkért arra, hogy az iskolán belül ne beszéljek lelki dolgokról a gyerekeknek. Ezt meg is ígértem neki azzal a feltétellel, hogy ha nem tudnám megtartani, akkor lemondok az állásomról. Szinte ijedten kért arra, hogy ezt semmiképpen ne tegyem. Egyik órán helyettesítettem a gimnázium III. osztályában. Szabad foglalkozást engedtem a gyerekeknek, amikor egy halk beszélgetés ütötte meg a fülemet: valami spiritiszta dologról beszéltek egymás között. Úgy éreztem, nem hallgathatok és amikor egy mondattal beleszóltam a beszélgetésükbe, azonnal kirobbant a hangos kérdés: De hát Liza néni, van Isten, vagy nincs?!

Erre az egyenes kérdésre csak egyenesen lehetett válaszolni. Beszélnem kellett arról, hogy számomra nem elmélet, hanem személyes tapasztalat az Ő létezése.

Az óra után elmentem az igazgatómhoz, megmondtam neki, hogy megszegtem az ígéretemet, és hogy beadom a lemondásomat.

Az igazgató elment a főigazgatóhoz, hogy megbeszélje vele ezt a kérdést. Pár nappal ezután magához hívott a főigazgató, és két órán keresztül beszélgetett velem. Az volt a véleménye, hogy nincs ebben az országban senkinek lelki problémája. Kenyér, ruha, vagy családi problémák vannak, aminek megoldása az anyagi jobblét. Amikor arról beszéltem, hogy nemcsak a felnőtt, de az ifjúság is tele van olyan problémákkal, amire nem megoldás semmi külső dolog. Akkor azt válaszolta, ha ilyenekkel találkozom, küldjem őket egy paphoz, annak a dolga ez. Maga nem pap – mondotta. Amikor megértette, hogy nem minden lelkész tud választ adni azokra a kérdésekre, amik foglalkoztatják az embert, akkor azt tanácsolta, hát küldje el egy olyan paphoz…, maga már tudja, milyent gondolok. Természetesen ez nem megoldás, mert a nekem feltett kérdésekre nekem kell válaszolnom.

Jó volt tőle hallanom, amit így fogalmazott meg: Mi kommunisták megbecsüljük az olyan embert, aki nyíltan vállalja világnézetét. Csak az olyanokra haragszunk, aki titokban jár templomba, szemben pedig azt mutatja, mintha egy véleményen volna velünk. A beszélgetés végén arra kért: tanítsa a szaktárgyait és maradjon. Azt válaszoltam, hogy ebben az ügyben nem én döntök, hanem az én Uram, akinek odaadtam az életemet. Megkérdezem Őt még egyszer, s ha maradhatok, nem adom be a lemondásomat. Pár nap múlva határozottan és világosan válaszolt az Úr: „Annakokáért menjetek ki közülük és szakadjatok el…” (2Kor 6,17-18). Ezután megírtam a tanári állásomról való lemondásomat.

Hogy milyen nagy visszhangja volt ennek azok között az emberek között, akik között éltem, azt nem is tudom elmondani. Úgy éreztem, hogy mindenki félreért. Volt, aki bátorságnak, volt aki megfutásnak látta elmenetelemet. Pedig egyik sem volt, csak engedelmesség.

Két dolog volt, ami „azonnal” parancsolta ezt a lépésemet. Az egyik, az a belső öröm és békesség volt, amit csak a Szentlélek tud adni. Úgy szoktam emlegetni azt az időt, hogy akkor mentem férjhez. Férjem lett az én Teremtőm. (Ézs 54,5a). Úgy éreztem, ezzel a lépéssel egészen és visszavonhatatlanul rábíztam nemcsak belső életemet, hanem a külsőt is. Úgy éreztem magam, mint amikor valaki egy toronyból lép ki, elhagyva a biztos talajt s indul a teljes bizonytalanba. De ez a bizonytalan „biztosabb” minden emberinél. Sokkal később, amikor egy osztálytársammal beszélgettünk erről a lépésemről, őszinte felháborodással támadt nekem: hallottam, hogy milyen könnyelmű vagy. Otthagytad az állásodat! Hogy lehet valaki ilyen felelőtlen?! Pár percig csendben álltam vele szemben, azután azt mondtam: Te hogy lehetsz ilyen könnyelmű?! Van neked örök életed?! Mi lesz, ha most itt az utcán elüt egy autó? Minden percben meghalhatsz. Mondd, hogy lehetsz ilyen felelőtlen? Én be vagyok biztosítva erre az életre és az örök életre is Jézus által, de te hihetetlenül könnyelmű vagy! Némán álltunk egymással szemben és úgy éreztem, ő is látja, hogy kettőnk közül ő a sokkal könnyelműbb.

A másik dolog, amivel Isten válaszolt, az volt, hogy elvett minden hiányérzetet és vágyat a gyerekekkel való foglalkozás után. Ezelőtt a belső harcaim idején, amikor azzal a gondolattal harcoltam, hogy ott kell hagynom a gyerekeket, elképzelhetetlen volt számomra, hogy fogom kibírni, hiszen szerettem a gyerekeket és ők is engem. Mivel ott laktam szemben az iskolával, minden csöngetést hallottam. Láttam reggel bemenni és délben kijönni a zajos csapatot. Miután megtettem a döntő lépést, abban a mély belső örömben nem is hallottam, és ha hallottam sem zavart mindaz, ami körülöttem volt. Szinte semmi vágyat nem éreztem arra, hogy közöttük legyek.

Az volt a kérdésem: merre visz az utam tovább? Úgy voltam, mint Ábrahám, aki „kiment, nem tudván, hová megy.” Úgy láttam, az első lépés az, hogy hazamegyek édesanyámhoz Budapestre. Azután majd vezet tovább az Úr, akinek egy életre kezébe tettem a kezem.