“És az ő életüket nem kímélték mindhalálig” Jelenések könyve 12,11b
Szerkesztő:	Borsós Róza
Nyomtatásban megjelent:	2001.

ISTENNEK GONDJA
VAN AZ Ő IGÉJÉRE

Így telt el internált életemnek talán legnehezebb napja. Egy szomorú következmény volt: nem volt Bibliám!

Már jóval ez előtt az esemény előtt egyszer lent jártam a konyhában, s az egyik internált szakács, egy kitelepített fiú megszólított. Valószínüleg hallhatott arról, hogy miért vagyok bent. Valami olyat mondott, hogy ő is hisz abban a Krisztusban és a kereszt előtt mindig mélyen meg kell hajtania fejét. Attól a naptól kezdve közöttünk láthatatlan szövetség alakult ki. Rövid beszélgetéseink, amiket Isten lehetővé tett, mind Jézusról és a hit kérdéseiről szóltak. Ha reggel vagy délben megjelent a kórház folyosóján a reggelivel vagy ebéddel, mindig valamit kérdezett az Igével kapcsolatban. A választ aztán a legközelebbi étkezéskor kapta meg. Egészen komollyá váltak ezek a kérdések, amikor megkapta azt a kis Újszövetséget, amit az ő részére külön engedett bejutni az Úr. A csomagokat általában szigorúan ellenőrizték. Nem jöhetett be semmi tiltott tárgy, de Istennek mindig vannak útjai. Így jutott be ez az Újszövetség. Egyszer két őrszem között a lépcső-fordulónál adták a kezébe. Isten el tudta rejteni a szeme elől. Hiszem, hogy ez az Újszövetség még most is ott van abban az intézetben azoknak a kezében, akiknek szükségük van rá.

Ettől kezdve aztán még inkább az Igére és annak mondanivalójára szorítkoztak beszélgetéseink. Egyik reggel ezzel a kérdéssel fogadott: „Miért fú a szél, ahova akar és miért van így mindenki, aki újonnan született?” Este hozta a vacsorát, az őrszem távolabb sétált és volt alkalmam válaszolni neki. Hiszen őt magát is Isten szele fújta ide, Isten akarta, ha ő nem akarta is, és az újonnan született ember nem szembefordul Isten szelével, hanem enged annak; és hogy minden emberi boldogtalanság vagy sikertelenség abból adódik, ha az ember a szél ellen akar élni.

Isten csodálatos fogékonyságot adott ebbe az emberbe. Nem kellett sokat magyarázni, megértette a lényeget. Az Úr maga beszélt vele mindazon át, amin végigvitte, a fogság csendes perceiben.

Sokszor csak annyit kérdeztem reggel tőle: „Olvasta a könyvet?” – és máris kérdezett: „Miért kért inni Jézus a samáriai asszonytól?” Ez nehezebb miért volt, mint az előző. Egész nap gondolkoztam rajta. Nem tudtam egy mondatban válaszolni. Így hát elővettem egy darab papírt és két oldalra megírtam a választ, ahogy Isten diktálta. Valahogy így válaszoltam: Az a szolgálat lényege, hogy Isten odaalázkodik az ember elé és kér tőle. Semmi sem nyitja meg úgy a szívet, mintha kérnek tőle. Karácsony előtt voltunk pár nappal. Odaillő volt arról is írnom, hogy Isten ezért lett emberré, sőt gyermekké, aki segítségre szorul, mert önmagában tehetetlen. Isten úgy áll a szívünk ajtaja előtt is; nem parancsol, nem erőszakosan zörget, kér. Ugyanígy mondja: „Adj innom!” A samáriai asszony valamit megérzett ebből, amikor megütközött rajta: Hogy kérhetsz Te inni éntőlem? Jézus kér, hogy adhasson. Csak azért kéri a szívemet, hogy sokkal többet, sokkal nagyobbat adhasson: Ha ismernéd Isten ajándékát…

Csak az volt a kérdés, hogyan jusson el ez a válasz a kérdezőhöz? Az ő ajtaja előtt is ott áll a kérő Jézus, hiszen ezzel a kérdéssel is megszólította. Megadta a válasz útját is. A cédulát beletettem egy gyufaskatulyába, és amikor jött az ebéddel, a skatulya ott volt az asztalon. Csak annyit kellett mondanom: „Válasz a gyufaskatulyában.” Az őrszem nem látott mást, mint hogy zsebre vágta a gyufaskatulyát. Arról nem lehetett látni, hogy az övé-e vagy másé.

Eljött a karácsony napja. Sok rabnak örömöt jelentett volna, ha a kórházban töltheti a karácsonyt. Azon a délutánon csomag érkezett. Fenyőgallyal volt tele. Beletettük az asztalon álló pohárba és egy gyertyát tettünk rá: ez volt a mi karácsonyfánk. Szép volt ez az este. A nagy csendben csak a karácsony igazi üzenetére  gondoltunk. Az egyszál gyertya mellett fennmaradtunk egy ideig. Aztán minden elcsendesedett, de a karácsonyi üzenet tovább mozgolódott szívünkben.