“És az ő életüket nem kímélték mindhalálig” Jelenések könyve 12,11b
Szerkesztő:	Borsós Róza
Nyomtatásban megjelent:	2001.

APÁCA TESTVÉREK

A vasárnap egyik öröme volt a beszélőn kívül a szabad délután. Ilyenkor engedélyt kaptam arra, hogy felmehessek a többiek közé a szobákba. A kórháziak ezt mondták: „Kimenője van!” Nem beszéltem eddig az internáló tábor harmadik fajta lakóiról: az apácákról. Az arisztokrácián és az utcalányokon kívül ez volt a harmadik zártkörű csoport. Volt köztük néhány komoly hívő lélek, de volt sok felületes, csupán vallásos is. Ugyanilyenek voltak a férfiak között a papok. Legtöbbjük nem jelentett semmit rabtársainak. Az apácák közül – már nem is tudom hogyan – , megismerkedtem egy kedves, mosolygós arcú fiatal apácával: Pannival. Az első szavak után tudtuk, hogy testvérek vagyunk. Vöröshajú, mosolygós fejét minden séta alkalmával bedugta a kórház ajtaján, és felhangzott a kiáltás: „Sétára!” Ő volt a párom a sétánál. Köröskörbe jártunk a tűzfalaktól körülvett szűk udvaron, és az örökélet kérdéseiről beszélgettünk. Ott értettem meg világosan, hogy nincs különbség: akik igazán hisznek, azok egyek. Soha egy mozdulattal sem érintettük, ami elválaszthatna egymástól, és tökéletesen egyek voltunk abban, ami hitünk alapkérdése. Őtőle kaptam születésnapomra egy kis kartonlapot, amire ez volt írva: „Annyi bölcsesség és boldogság van bennünk, amennyire Jézust ismerjük és szeretjük.” Ez volt Panni. Őbenne sok bölcsesség és boldogság volt. – Egy délután, beszélő után ezzel a mondattal nyitott be a kórházba: „Betű jött, jó betű!” Kérdésemre, hogy mit jelent ez, izgatottan hívott fel saját ágyára, ahol egy újságot terített elém. A testvérek hozták be neki, pamut volt rá göngyölve. Így találta meg a gombolyag közepén az olvasnivalót, a jó betűt.

Ezeken a vasárnapi kimenős délutánjainkon feljártam hozzájuk. Az apácák már nagyon vártak. Úgy bújtak össze egy-egy ágyon, mint a fészkükből kiszórt madarak és komoly fejbólogatással hallgatták a beszélgetést. Sokszor egyszerű őszinteséggel vallották be hétközben elkövetett botlásaikat és sikertelenségeiket. Bizony, nehezebb volt ott Istennek élni, mint a kolostor tiszta falai között.

Jellemző volt, hogy az internáló táborban minden felelős helyre hívő embert állítottak. Ez is mutatta, kiben lehet megbízni. A konyhában, az irodában is ilyenek teljesítettek szolgálatot. Az irodában egy kis alacsony, szemüveges apáca dolgozott. Vele kapcsolatban emlékszem egy kedves jelenetre. Összefügg ez kórházi életem egyik legizgalmasabb éjszakájával, amikor azzal ébresztett fel a szolgálatos egészségügyi izgatott hangja: „Keljen fel Liza, segítsen rajtam, mert valakinek gyermeke születik!” Jóhoz folyamodik segítségért, gondoltam. Soha életemben nem láttam még ilyet. Egészségügyi szolgálatom katonakórházban folyt le, ahol ilyen esetek nem fordultak elő. Az első ijedtségtől magamhoz térve emlékezni próbáltam az erről szóló olvasmányaimra. A műtőbe siettem és vizet tettem fel forralni. Amikor beléptem a hatos szobába, az egész szobát ébren találtam. Az ágyakról rémült fejek fordultak felém és egyik alsó ágy felé mutattak, ahol az édesanya kínlódott már órák óta. Hogy hogyan történt, magam sem tudom, de pár perc múlva kezemben tartottam egy furcsa, síkostestű nyirkos gyereket. Eszembe jutott, mire kell a melegvíz, megfürösztöttem és a durva kórházi lepedőből pólyát csinálva becsomagoltam. Ez volt az első gyermekszületés toloncházi életem alatt.