Ahogyan az ilyen intézményekben szokás, a rendőri ügyeletes naponta elvégezte körútját az egész táborban. Különösen emlékezetes az egyik GH-s főhadnagy, aki amikor végigjárta a kórházat, sohasem múlasztotta el, hogy megálljon mellettem és valami gúnyos megjegyzést ne tegyen. A velem együtt beosztott ápolónő már előre félt, ha jött a főhadnagy. Nehéz volt végighallgatnia a megjegyzéseit, gúnyolódásait.
Egyik este éppen a műtőben dolgoztam. A főhadnagy ezzel a kérdéssel állt elém: „Mondja, szokott maga imádkozni?” Mikor igennel válaszoltam, tovább kérdezett: „Értem imádkozott-e?” – „Sajnos, eddig elmulasztottam.” – Egy kissé megdöbbenve hallgatott el, én meg így folytattam: „Élt egyszer egy, a főhadnagy úrnál sokkal gúnyosabb ember, úgy hívták, hogy Voltaire. Tudja-e, mik voltak az utolsó szavai? Amikor ott állt ennek az életnek és az örök életnek a határán, ezt mondta: „Örök élet van, de én elvesztem!” A főhadnagynak erre nem volt válasza. Ettől kezdve – körútját járva – némán ment el mellettem. Nem gúnyolódott többé. Hiszem, hogy Isten szíven találta, és amit elkezdett benne, el is végzi.