“És az ő életüket nem kímélték mindhalálig” Jelenések könyve 12,11b
Szerkesztő:	Borsós Róza
Nyomtatásban megjelent:	2001.

SZABADULÁSOM

Közben lassan kitavaszodott. Azt hiszem, mindenütt nagyon várják a tavaszt, de talán sehol annyira, mint a börtönben. Ilyenkor erősebb lesz a szabadulási vágy. A kék ég, a nap első sugarai szinte kibírhatatlanná teszik az emberben a vágyat a szabadság után.

1953 tavaszán a Mosonyi utcai internáló tábor a szokottnál is jobban teli volt szabadulási lázzal! Aki ismeri a rabok életét, tudja, hogy mindig van reményük a szabadulásra. Itt értettem meg igazán, mennyire valóság: az ember inkább engedi magát félrevezetni, minthogy szembenézzen a keserű valósággal. A foglyok között mindig keringenek igen jó helyről származó „biztos” hírek a szabadulás lehetőségéről. Ezen a tavaszon még a megszokottnál is többet beszéltek erről. A kórházban különösen elterjedt ez a láz. Voltak, akik tudták, hogy felterjesztették őket rendkívüli szabadulásra, és szinte naponta várták erről a papírt. Talán én voltam az egyetlen abban az épületben, akinek nem voltak ilyen gondolatai. A hozzám hasonló ügyekben letartóztatottak példájából láttam, hogy egyik év múlik a másik után, de semmi remény a hazamenetelre.

Egy este a kórházban tetőfokra hágott az elkeseredés. Többen sírtak. Különösen egy idős nénikére emlékszem, aki teljesen türelmét vesztve panaszkodott. Leültem közéjük és körülbelül a következőket mondtam: Isten országában mindennek megvan a rendelt ideje. Nézzük csak a természetet, minden a maga idején virít és érik. Milyen jól betartják a fák és virágok, mikor rügyezzenek, vagy nyíljanak. Milyen bolond volna a tavaszi hóvirág, ha tél középén akarná kidugni fejét a földből! Megfagyna. Rettenetes véget érne. Ugyanígy vagyunk mi is. Mindannyiunk életében megvan az Istentől rendelt szabadulási idő. Akkor fogunk szabadulni, amikor ez a lelkünknek a legjobb. Nem jó korábban kívánni valamit, mint ahogy Isten akarja. A végén valami olyat mondtam, hogy egyikünk sem tudja, mikor fogja kidugni fejét a hatalmas vasajtón, mint ahogy tavasszal a hóvirág.

Azon az estén senki sem sejtette, hogy én leszek az első. A következő nap szombat volt, a kórházban a legfőbb munkaidő. Ilyenkor végeztük a heti nagytakarítást a kórtermekben, a rendelőben, a műtőben. A rendelés után több segítséggel hozzákezdtem a munkához. Éppen a legnagyobb volt a felfordulás, nemcsak a termekben, de a folyosón is szinte folyt a víz, amikor az irodai őrmester megjelent a folyosón, és így szólt: „El van-e készülve a hírre?” Csak félfüllel hallgattam oda, nem értem rá akkor beszélgetni. Így válaszoltam: „Miért? Megjött a „beljebb”-em?” Így nevezik ugyanis az internáltak az internálás meghosszabbításának hivatalos papírját. -

„Nem! Szabadul!” – válaszolta.

Az első pillanatban egy cseppet sem vettem komolyan a szavát. Nyugodtan dolgoztam tovább, mint aki nem ér rá most viccelni. Csak ennyit mondtam: „Ugyan! Tudom, hogy csak tréfál.” Többször és komolyan meg kellett ismételnie a mondatot, mire hajlandó voltam abbahagyni a munkát. „Sűrgősen csomagoljon, mert amilyen hirtelen kezdődik az internálás, olyan váratlanul szakad vége” – tette hozzá. A csomagolásban mindenki segített. Perceken belül kellett összeszedni ott lévő kis holmimat, meggondolva, hogy mit volna jó elvinni és mit kell otthagynom. Aztán utoljára mentem végig azokon az irodákon, ahol egy évvel ezelőtt bejöttem. Csodálkozva néztek rám. A legtöbben nem tudtak szabadulásomról. Az engem kivezető őrmester ennyit válaszolt kérdésükre: „Én sem tudtam. Távirati úton azonnal szabadult.”