“És az ő életüket nem kímélték mindhalálig” Jelenések könyve 12,11b
Szerkesztő:	Borsós Róza
Nyomtatásban megjelent:	2001.

HOSSZÚ ÚTRÓL HAZA TÉRVE

Mivel kitelepített voltam, nem mehettem egyszerűen haza. Rendőri kísérettel vittek vissza kitelepítési helyemre, Nagypéteribe. Mivel a vonat este indult, még volt egy délutánom, amit az internálóban töltöttem, szabad emberként. Nehéz volt elbúcsúznom mindentől és mindenkitől. Akkor éreztem csak, hogy mennyire szerettem a munkámat, amely az Úrnak végzett szolgálat volt, és rabtársaimat, még a rendőröket és az egészségügyieket is. Emlékszem az utolsó közös sétára az udvaron. Akkor már elterjedt az egész házban szabadulásom híre és a körben sétáló rabok között szájról-szájra járt, hogy van közöttük egy szabad is. Az előttem sétáló pár beszélgetéséből megütötte a fülemet ez a mondat: „Bizonyosan jó protektora volt, hogy ilyen hirdtelen szabadult.” Kénytelen voltam közbeszólni: „Teljesen igazuk van, a legjobb protekciót mindenki megtalálhatja” – és ezzel felmutattam oda, ahova segítségért lehet fordulni. Utoljára sétáltunk együtt hárman Pannival és Irmával. Tudtuk, hogy szorosan összetartozunk, s hogy az Úr hozott össze minket.

A búcsúzó emberek mindent elmondani-akarásával beszélgettünk ezen a délutánon. Nagyon hamar szólalt meg a séta végét jelző csengő. Amikor felmentünk és a lépcsőházban a kórház bejárata elé értünk, kiléptem kettőjük közül és a két üresen maradt kezet összefonva, egymásra bíztam őket. Emlékszem az utolsó pillantásra, ahogyan visszanéztünk és hiszem, hogy látni fogjuk egyszer egymást az igazi hazában.

Hamar leszállt az este. Kísérő – mint már említettem – ugyanaz volt, aki bevezetett. A „sekrestyés” a vonat indulása előtt bejött értem. Elbúcsúztam a kórháziaktól és elindultam visszafelé, egy kerek év elteltével Nagypéteribe. Egymás után záródtak be mögöttem azok a rácsos ajtók, amelyeket egy évvel azelőtt nyitottak ki előttem. Végül pedig becsukódott a hatalmas vaskapu is. Újra szabad voltam.

Egy éjszakán át utaztunk és a vasútállomásról hajnalban kerékpáron hajtottunk át Nagypéteribe. Istennek különös csodája, hogy visszamehettem. Akik ismerték ügyemet, azt mondták, hogy ha valaha szabadulok is, egy bizonyos: Nagypéteribe nem engednek vissza. És most mégis ott jártam az ismerős határban, azok között a földek között, amelyeken olyan sokat dolgoztam és amikre olyan nagy szeretettel gondoltam vissza rabságomban. – Befordultunk az első tanyai házak mellett. Úgy éreztem magam, mint aki hosszú útról hazaérkezett.

A tanyánkra vezető düllőúton elkerékpároztunk amellett a ház mellett, ahol letartóztatásomkor a tejeskannát hagytam. Utána a háziak elmesélték, hogy a kerékpár zörgésére az asszony kinézett az útra és csodálkozva mondta férjének: „Jön Liza! De egy rendőr kíséri”. Férje is odaszaladt a kapuhoz, de már nem ismerhetet fel. Rá szólt a feleségére: „Ugyan, mit képzelsz? A rendőr feleségét láttad”. Ezzel megnyugodva visszamentek és végezték tovább a reggeli munkát.

A tanya udvarán kutyaugatás, majd a háziak örömteli kiáltása fogadott. Végül beléptem a szobánkba. Édesanyám és bátyám még ágyban feküdtek, hiszen kora reggel volt. Nem lehet leírni azt az örömet, amit váratlan megérkezésem okozott. Emlékszem, édesanyám szinte ugrált a szobában és folyton ezt ismételgette: „Újra hárman vagyunk, hárman vagyunk!”

Az első öröm lecsendesése után bementünk a tanácsházára jelentkezni. Útközben azon gondolkoztam, hogy benyissak-e valamelyik házba, ahova annyit jártam azelőtt.

A szívem húzott, de az eszem visszatartott. Egyszerre csak látom, hogy az út közepén ott áll Franci néni könnyes szemmel. Amikor odaértem, a nyakamba borult és már bent is voltunk a házban, nem volt időm gondolkozni sem. Nehéz lenne leírni ezt a találkozást. Egy hosszú év ki nem mondott aggodalmait, szeretetét próbálta szavakba önteni. Hosszú idő után először borultunk le együtt az Úr előtt. Nem lehet elfelejteni ezt a viszontlátást. Még azon a délelőttön titokban, a patak felől kerülve, a kertek alól belopóztam Gyula bácsiék házába. A kutya nem ugatott, így teljesen észrevétlenül tudtam belépni a házba, ahol szótlan örömmel találkoztam azokkal, akikkel egyek voltunk Jézus Krisztusban. Pár perccel később átszaladtunk Juciért, ésegyütt töltöttünk egy rövid órát az Úr színe előtt.