“És az ő életüket nem kímélték mindhalálig” Jelenések könyve 12,11b
Szerkesztő:	Borsós Róza
Nyomtatásban megjelent:	2001.

ISTEN IGÉJE NINCS
BILINCSBE VERVE

A tanácsházán kezembe adták a megszigorított rendőri felügyelet papírját. A megszokott szövegen kívül a nyomtatott sorok után oda volt gépelve a következő szöveg: „Senkit a lakásán nem fogadhat és senkit nem látogathat.” Ez annyit jelentett, hogy nem találkozhattam hitrejutott testvéreimmel, nem szolgálhatok köztük az Igével.

Nehéz volt ezzel a papírral hazamennem. Szinte éreztem a súlyát. De ez az Ige fogadott: „Isten Igéje nincs bilincsbe verve”. Tudtam, hogy hiába próbálnak megkötözni szabályokkal és parancsokkal. Tudtam, hogy lesz útja az én Uramnak, amit senki el nem zárhat. És lett is. Hozzám nem jött senki, és én sem mentem senkihez, mégis együtt voltunk. Kint a mezőn, a határban, az együtt végzett munka közben hangzott közöttünk az Ige! Ki tílthatta meg, hogy kapálás, palántázás közben ne énekeljünk? Ki tílthatta meg, hogy a munkától fáradtan, ledőlve egy-egy boglya tövében ne beszéljünk az Úrról, és ne imádkozzunk?

Az Úrnak nemcsak régi útja, de új útja is volt. Amikor visszakerültem a tanyára, azelőtt olyan vágyódó házigazdáimat megfáradtnak és az Igével szemben süketnek találtam. Sok volt talán a külső nyomorúság s úgy gondolták, hogy arra úgy sincs megoldás Istennél. Az első időben egyáltalán nem olvastam nekik, és nem beszélgettünk az Úrról. Amikor egyszer látogatóm volt Budapestről, csodálkozva, szinte megbotránkozva kérdezte: „Te nem olvasol Anti bácsiéknak Igét?” „Nem”, – válaszoltam. „Nem is tudom, miért”.

Abban az időben nagyon ránehezedett arra a házra az Úr keze. Ritkán láttam olyan világosan, mint az ő életükben, milyen átokká vállhat az ember életében, ami annyira fontos, amiért harcol s amiért talán mindent odaad. Példájuk szemléltette, hogy az Úr engedi ugyan járni az embert a maga útján, de végül útját a fejéhez veri. Anti bácsiék számára az a darab föld vált átokká, amiért harcoltak, pereskedtek, amiért Teri néni egész rokonságával összeveszett, amit mindenáron birtokolni akartak. Meg is kapták, de most fejükhöz verte az Úr. Olyan érthetően és kézzel foghatóan, hogy nem lehetett meg nem látni.

Akkortájt szinte naponta járt nálunk a tanácselnök. Mindig újabb és újabb lehetetlen követeléssel jött. A két öregnek egyik napról a másikra kellett volna több holdnyi kukoricát bekapálni, a dohányt kiegyelni s ki tudná elmondani, hogy még mennyi munkát elvégezni. A vége mindig ugyanaz volt: Ha holnapra nem lesz meg, elviszik Anti bácsit. Azokban a napokban ezt a parancsot kaptam az Úrtól, hogy teljes szívvel és minden erővel álljak melléjük. Egyik reggel sírva találtam Teri nénit a konyhában. Ha estére nem lesz kiegyelve a dohány, Anti bácsinak mennie kell. „Akkor, Teri néni ne sírjunk, hanem fogjunk hozzá”, mondtam. Elindultunk ketten a szinte végeláthatatlan táblára és két sort befogva kapáltunk egymás mellett. Már jó darabon előre haladtunk a munkában, amikor Teri néni felegyenesedett, rám nézett és ezt mondta: „Ezentúl minden este én is szeretném hallgatni az Igét.” Valóban, attól az estétől kezdve Teri néni nem hiányzott az igeolvasásnál. A dohánykapálás nem lett ugyan kész, de Teri néni szívében munkát kezdett az Úr.

Az öreg házaspár asszonylánya, Manci, ide járt legeltetni Anti bácsiék rétjére. Délután az ablakból láttam, amint unatkozva ácsorog a tehén mellett. Határozott indítást kaptam, hogy menjek ki hozzá és beszéljek vele. Attól kezdve szinte szokássá vált, ha Manci legeltetett, odaültem mellé és beszélgettünk. Rendkívül erős volt a vágy a szívében Jézus megismerése után. Újból és újból feltört a kérdés belőle: „De hogyan?” Többször el kellett mondanom, hogyan találkoztam Jézussal. Néha olyan volt már, mintha hitre jutott volna, arról beszélt, hogy milyen öröm olvasni az Igét és hogy szeretne mindig itt lenni a legelőn és Jézusról hallani. De nem látta meg önmagában a bűnt. Magam sem tudtam, hogyan áll lelkileg, de mindig vissza kellett térnem ahhoz, hogy bűnbánat nélkül nincs megtérés. Jézus a bűnösök megváltója, a betegek orvosa. Egy délelőtt, beszélgetés közben azután egyszer csak előjött Manci szíve mélyéről is a bűn. Nehezen, szakadozva, de mégis csak feltárult életének az a pontja, ahol a mindenki által jónak ismert, közmegbecsülésnek örvendő fiatalasszonyra rátalált a bűn. Valóban igaz, hogy Jézus a bűnösök megváltója, mert ezen a délelőttön megváltója lett ennek az asszonynak is. Ami felől azelőtt bizonytalanságban voltam, azt akkor bizonyosan tudtam: megmosta és megfehérítette ruháját a Bárány vérében! Köze lett Jézushoz.

A helyzet egyre súlyosbodott. A felhők napról-napra jobban tornyosultak a kis tanyai ház felett. Az a bizonyos föld, amelyet csak „átok föld”-nek neveztünk, be volt vetve kukoricával. De magasabb volt rajta a gyom, mint a kukorica. Megjött a Tanács rendelkezése a szokott fenyegetéssel: három nap alatt be kell kapálni a kukoricát. Korán reggel kimentünk Anti bácsival ketten. Csak Pazar, meg Zsuzsi, Anti bácsi két lova volt társunk ebben a munkában. A két lóval különben komoly barátságot kötöttem. Igen hamar megtanultam befogni és kifogni. Hallgattak a szavamra, és hosszú órákon át vezetgettem őket a kukoricás egyik végétől a másikig.

Nekifogtunk az ekekapázásnak. A térdig érő gyom között vezettem a lovat. Mögöttem Anti bácsi tartotta a lókapát. Lábamat bizony hamar felvérezte az éles dudva és mégis jó volt együtt dolgozni és közben énekelni. Akkor már megtanulta Anti bácsi azt az éneket, ami sok erőt és örömöt adott neki ezekben a napokban. Visszhangozták a mezők és a földek: „Vezet a kereszthez út!”

Éppen a munka közepén tartottunk, amikor megjelent a távolban a tanácselnök kerékpárja. Dúrvaságokkal és fenyegetésekkel árasztotta el Anti bácsit. Nem féltem, talán mosolyoghattam is, mert hirtelen hozzámfordult: „Maga meg mit nevet? Tán jó kedve van?” Nyugodtan válaszoltam: „Igen, jó kedvem van. Miért ne volna?” Erre mérgesen megfordult és elbiciklizett. Az egész tanyavilág rettegett akkor ezektől a kerékpáros látogatásoktól. A sok félelem és keserűség közepette az Úr sok vidámságot is adott. Most is nevetünk még Anti bácsiékkal, amikor visszagondolunk arra a délelőttre, amikor valaki megint azzal a hírrel futott be a tanyára: „Jön a tanácselnök!” Akkor meg azt a parancsot adta ki, hogy senkinek se szabad a tanyán maradni, minden épkézláb ember a kukoricásban legyen. Mi valamennyien otthon voltunk, Teri néni főzött, a többiek is végezték a maguk dolgát. Erre a hírre aztán egymásra néztünk. Most mitévők legyünk? Kitaláltam, hogy vezet a kukoricásba másik út is. A földeken át egy hátsó úton menekülésszerűen távoztunk biciklivel. Teri néni rémülten kapta le a lábasokat a tűzről és már a távozó utócsapat után kiáltozott: „Jaj! Várjatok meg!” Így aztán az odaérő tanácselnök üresen találta a tanyát, mi pedig mind kint voltunk, mire ő kiért.

Elérkezett egyszer a nap, amikor munka közben Anti bácsi hozzám fordult: „Nem jól van ez így! Ebben a házban mindenkinek jut az Igéből, csak nekem nem.” – „Ezen igazán könnyű változtatni!” Ettől fogva az egész háznép együtt olvasta az Igét. Anti bácsi később bevallotta, hogy csak az én kedvemért csatlakozott hozzánk. Arra gondolt, hogy ha ez olyan nagy öröm nekem, miért ne tenné meg, neki nem árthat. Mégis megártott. Bizony igaz, hogy az Ige nincs bilincsbe verve. Szinte akaratán kívül végezte benne Isten szava a maga munkáját. Különösen találóan szólt azon az estén, amikor Anti bácsit Teri nénivel együtt beidézték a tanácsházára. A három nap eltelt, a kukoricaföld nem volt bekapálva. Azt a parancsot kapták, hogy azonnal induljanak gyalog a megyeszékhelyre, és jelentkezzenek a Járási Tanácsnál azzal, hogy szabotálták a munkát. Sírva jött haza a két öreg a tanácsházáról, hogy ők nem mennek. Teri nénit dagadt lábai úgysem vinnék el odáig. Az esti Ige Péter csodálatos szabadulása volt, mellyel Isten a tanítványok imádságára felelt. Nem kellett nekik magyaráznom. Mindent odavittünk Isten elé és kértük, hogy tegye meg ezt velünk is. Másnap reggel Anti bácsi elindult a hosszú gyalogútra. Féltő aggodalommal telt el a délelőtt: Vissza jön-e egyáltalán? Ebéd után aztán fáradtan és porosan állított be. Gyakorlatban látta, mit tud tenni az Úr.

z esti Ige olvasásánál sokszor nagyon fáradt volt, néha el is aludt. Mondtam: Bizony jobb reggel olvasni, frissen, teljes figyelemmel hallgatni Isten szavára. Megszokott tréfás modorában mentegetőzött: „De én négykor kelek ám! Ha kijön négykor?” Nem válaszoltam, de a következő reggel négy órakor kipattant a szemem. Teljes csöndben, hogy senkit ne zavarjak, kilopóztam és bekopogtattam a nyári konyha ajtaján, ahol Anti bácsi aludt. „Anti bácsi! Négy óra! Olvashatjuk az Igét?” Nagyon meglepődött, hiszen ő maga sem gondolta komolyan, amit mondott. De attól kezdve minden reggel olvastunk és beszélhetett velünk az Úr. Anti bácsi szeme megnyílt a kegyelem csodájára, és ez kimondhatatlan örömöt jelentett. Ha kiléptem a tanyaudvarra, az éjszakai sötétben csak az esthajnali csillag világított, az Igén át pedig egyre világosabban ragyogott az a másik, ama fényes Hajnali Csillag.

Nehéz volt Anti bácsi útja a maga jóságától a keresztig. Érthető, mert Anti bácsi igazán jó ember volt az egész falu szemében. Kedves, türelmes, családját szerető jó férj, minta apa. Amikor megtérésről beszéltünk, akkor Anti bácsi azt mondta, ő régen megtért már, mert ő nem olyan, mint akik rettenetesen káromkodnak. Ha vannak is bűnei, azok csak kicsi bűnök, bocsánatos bűnök, de hát ezekért halt meg Krisztus Jézus. Így magyarázta: a lelkünk olyan, mint a fal, bepiszkolódik, aztán újra bemeszelik. Persze megint bepiszkolóddik, hiszen emberek vagyunk, de újból tisztára meszelik. Akkor láttam meg, milyen rettenetes ez a tanítás. Szinte felkiáltottam: „De Anti bácsi, csak nem gondolja, hogy azért adta oda Isten az Ő egyszülött Fiát kínos halálra, hogy maga nyugodtan vétkezzék?” Most értette meg, hogy a bűnbocsánatnak ilyen használata szinte Isten-káromlás.

Egyik reggel aztán egészen személyessé vált az Ige. Szinte megdöbbenve olvastuk mind a ketten, ahogyan az Úr egyenesen Anti bácsihoz szólt. Most beszélt a bűneiről. Akkor történhetett a döntő fordulat s ettől kezdve fokozatosan világosodott meg előtte az Úr útja.

Elmúlt a tavasz. A nyár is vége felé haladt. Elérkezett az aratás ideje. Az érett gabonatáblák várták az aratókat. De Anti bácsiék parancsot kaptak: kuláknak nem szabad aratót fogadni. – Ott állt a két öreg a beláthatatlan gabonatáblák előtt segítség nélkül. Hogyan tudják elérni, hogy ki ne peregjen a szem és meglegyen időre a munka? – „Majd mi ketten!” ez volt a megoldás. Anti bácsi vágta, én szedtem a markot. Sohasem csináltam még, de Anti bácsi egyik fia megmutatta, és attól kezdve napokon át, hajnaltól alkonyatig jártam Anti bácsi nyomában és kötöttem a kévét. Szerettem ezt a munkát, mert mindig az Úr aratása jutott eszembe. Minden erről beszélt körülöttem: a gabona közt megbújó gyom, amely az olthatatlan tűzre kerül, a gabona pedig az Úr magtárába. Tudtam, hogy ez a munka szolgálat. Talán sokkal inkább, mint az Ige hirdetése. Sokan le akartak beszélni. Józan emberi okokat hoztak fel: „Nem kívánja ezt tőled az Úr! Valamiből élned kell majd később is, nem vagytok gazdagok.” De én tudtam, hogy nem Anti bácsinak aratok, és nem is magamnak. Az Ő munkásai a jutalmat is Tőle kapják, mert az Ő munkájába állottak. Egy Gazdánk van, és az egész világon folyó nagy aratásban az ilyen testi aratás is lehet lelki aratássá. Jó néhány napja dolgoztunk már együtt, amikor megjött a rendelet: Mégis szabad aratót fogadni. A tanács belátta, hogy nagy kárt okozna az előző rendelkezés, és megijedtek, hogy nem lesz kész időben a munka. Egy heti munka után helyembe léptek az aratómunkások.