“És az ő életüket nem kímélték mindhalálig” Jelenések könyve 12,11b
Szerkesztő:	Borsós Róza
Nyomtatásban megjelent:	2001.

ÁRON IS MEGVEGYÉTEK
AZ ALKALMAT!

Két tanyával Anti bácsiékon túl volt egy kicsi ház. Mellette bicikliztem el az internálásból hazatérőben. Gyermektelen házaspár lakott benne. Hozzájuk is többször jártam dolgozni. Margit néni sóvárogva fordult Isten felé. Férje, Jenő bácsi, részeges, goromba, káromkodó ember volt. Amikor ivott, tört-zúzott a házban. Az asszony éjjeli szállásra is máshova menekült előle. Jenő bácsit nem érdekelte az Ige. Amikor mi olvastunk, elment az istállóba, vagy ha visszajött, másra terelte a szót. Egyszer az üdvösségről és kárhozatról beszélgettünk. Jenő bácsi megszólalt: „Tudom, tudom, hogy így van, de én nem tudok így élni.” Ezzel le is zárta a vitát, nem figyelt többet oda. De bármennyire is menekült Jenő bácsi az Úr elől, Ő a maga gondolatai szerint utolérte őt is.

Amikor közeledett hazamenetelünk, talán senki sem marasztalt annyira, mint Jenő bácsi. Egyre újabb érveket hozott fel, hogy maradjunk. Mintha félne az elválás napjától. Hogy miért? Akkor még nem értettem. Már Budapesten voltunk, amikor eljutott hozzánk a hír, hogy Jenő bácsi megtért. Hitetlenkedtem. A nagypéteriek túlzott hiszékenységének tulajdonítottam az egészet. Első látogatásomkor maga Jenő bácsi mondta el, hogy mi történt. Elmenetelünkkor rászakadt a rémület, hogy egy teljes évig halgathatta volna az Igét, megtalálhatta volna az üdvösség útját, de neki nem kellett. Megrettent, hogy elkésett. El fog kárhozni. Ez a félelem hajtotta oda az Úrhoz. Most már ő is naponta olvassa a Bibliát és megkötözöttségei ellenére szeretne azon az úton járni, ami az életre visz. Valóságos változás történt benne: nem iszik már.

Margit néni könyes szemmel, hálásan köszönte meg az Úrnak, hogy meghallgatta imádságait. Most már ő is tudja, hogy Istennél semmi sem lehetetlen.