“És az ő életüket nem kímélték mindhalálig” Jelenések könyve 12,11b
Szerkesztő:	Borsós Róza
Nyomtatásban megjelent:	2001.

ÚJRA A FELKAP A SZÉL

Életünk egyik legnagyobb öröme, ha a dolgok, történések mögött meglátjuk Isten kezét. Őt láthattam abba, hogy elvitt Nagypéteribe, s ott munkát kezdett. Ő vitt ki a tanyára, mert ott is voltak olyanok, akiket keresett és meg akart találni. Mindenben Ő a kezdet és a vég. És Ő, aki odavitt, tovább is vitt onnan.

Letartóztatásom óta minden vasárnap délelőtt jelentkeznem kellett a Tanácsházán. Rendőri felügyelet alatt voltam. Nehéz utak voltak ezek. A tanácsenöknek mindig volt bántó vagy megalázó megjegyzése. Az Úr kezéből fogadtam ezeket az utakat. Dávid királyra gondoltam, aki fia elől menekült és az ellenséges Sémei kövekkel dobálta. „Hagyjátok, az Úr mondta neki: szidalmazd Dávidot!” – mondta katonáinak. Én is így tettem.

Egyik hónap múlt a másik után. Az egyik ilyen vasárnapon fáradtan és szomorúan mentem hazafelé a Tanácsházáról. Akkor tört fel belőlem a kérdés: „Uram, mikor lesz vége ennek? Most már elég. Már nem bírom.”

Kimondhatatlan az Úr jósága: ez volt az utolsó utam a Tanácsházára.

1953. júliusában egy reggelen arra ébredtünk, hogy a szomszéd tanyán lakó gazda feleségével együtt beszaladt a házba a nagy hírrel: „Mindenki szabad, vége a kitelepítésnek!” Az emberek örömükben egymást ölelgették. Emlékszem, bennem nem volt ilyen kitörő öröm. Feküdtem az ágyban és a lelki következményekre gondoltam. Azokra, akiket az Úr itt és most keresett, de a nyomorúság sem vitte közelebb Hozzá. Gondoltam az országban szétszórt kitelepített társaimra. Vajon nem volt-e hiábavaló életükben a meglátogatás ideje? És az én jövőm? Sok új szolgálat lehetősége csillant fel … De az világos volt, hogy eddig sem voltam rab és – ezentúl is rab leszek; az Úr akaratának és tetszésének a rabja. Semmi sem változik: eddig is ott voltam, ahová Ő tett és ezután is csak ott szeretnék lenni.

Szabadon utazhattam Budapestre már nem kísért a rendőr. Örültem a testvérekkel való találkozásnak, de a mélyen, a lényeges dolgokban mégsem változott semmi.

Anti bácsiék és a nagypéteriek az első öröm után szomorúak lettek. Kérdezték: „Maguk is el alarnak menni?” Nem is tudnám elmondani, hány érvet hoztak fel maradásunk érdekében. Bennem is elkezdődött a harc. Mi az Isten akarata? Itt maradni, vagy továbbmenni? Nem tudtam mást tenni, mint egészen Reá bízni életemet és várni döntését.

Aztán mégis elkövetkezett az a nap, amitől a nagypéteriek úgy féltek, és ami nekem is olyan volt, mintha kettészakítanák a szívem. Amikor utoljára álltunk egymással szemben a tanyaudvaron, Anti bácsi a lovakra borulva sírt. Utólag hallottam, hogy Teri néni belebetegedett a búcsúzás fájdalmába.

Kevéske holminkat összecsomagoltuk, Anti bácsi befogta Zsuzsit és Pazart, Jenő bácsi ökrös szekere is megállt a ház előtt, és elindultunk a vasútállomásra. Nem tudom, melyikünknek volt nehezebb, az ott maradóknak-e, vagy az elmenőknek? Anti bácsi később elmesélte, hogy ez volt életének egyik legnehezebb útja.

Az Úr megsebez, de be is gyógyít. Az elszakadás sebei is begyógyultak. Emberek elmennek, de az Úr marad!

Felültünk holminkkal a megrakott szekérre. Annyiszor ültem már ezen a szekéren, amikor én hajtottam a lovakat, és a falusiak mondták Anti bácsinak: „De fáin kocsisa van!” Ültem a megszokott helyemen és a két ló is megszokott lassú módján neki-nekilódult, aztán meg-megcsendesedett. Végigmentünk a tanyasi úton, s kifordultunk a köves útra a vasútállomás felé. Szememmel végigsimogattam a falusi házakat. Elbúcsúztam az utolsó fától is. Talán még soha nem fájt így a búcsú. Nem szoktam sírni, de míg Anti bácsi mellett ültem és beszélgettünk, szememből ömlött a könny. Talán túlságosan szerettem ezeket az embereket, és ezért kell elszakadnom tőlük. Nincs annál erősebb kötelék, mint amit az Úr teremt emberek között. Bizony igaz: aki elhagyja Őérte atyját vagy anyját, kap helyettük százannyit, anyákat, atyákat, fivéreket és nőtestvéreket már ezen a világon …

Budapesten az első napokban szinte fizikai honvágyat éreztem az elhagyott falu után. Első levelemben azt írtam Anti bácsinak, hogy mennyivel jobb lenne Anti bácsi szekerén közlekedni, mint a zsúfolt pesti villamosokon. Hiányzott a tanyai csend, az állatok és növények egyszerű, természetes élete. De utam tovább vitt. A szél fú, ahova akar, megállnunk nem szabad. Nem tudom, hová visz még az utam, és mi Isten célja az életemmel. Szeretnék egészen az Ő kezében maradni, semmihez sem ragaszkodni, egészen elfelejtve, ami hátam mögött van, nekidőlni annak, ami előttem van!

Szeretnék Vele menni napról-napra a cél felé! Hazafelé!