“És az ő életüket nem kímélték mindhalálig” Jelenések könyve 12,11b
Szerkesztő:	Borsós Róza
Nyomtatásban megjelent:	2001.

GÖRBE UTAM

A másik kérdés ami a kitelepítés után felmerült, az állásom kérdése volt. Szeretném most mindjárt az elején elmondani, hogy ez életemnek egyik görbe útja volt. Akit Isten egyszer egészen az Ő szolgálatára hívott el, az ne menjen többé vissza halászni. A sok külső nehézség, a kitelepítés megaláztatása volt talán az ok, amiért nem gondoltam meg komolyan, hogy az Úr hívott el egész élettel és teljes idővel az Ő szolgálatára. Ma látom, milyen kegyelem volt az, hogy az Úr négy éven keresztül nem verte a fejemhez ezt a görbe útat. Sőt áldásaival kísért. De a végén egy napon mégis szememre hányta, és meg kellett alázkodnom az Ő színe előtt, hogy Ő nem így akarta.

Állásra sokféle lehetőség kínálkozott. Úgy láttam, hogy a vasúthoz kell mennem és jegyvizsgálónak jelentkeztem. Csodálatos volt, hogy kitelepítettségem ellenére azonnal felvettek. Szeretnék ennek a négy évnek az eseményeiből elmondani néhányat, amelyeken keresztül látható, hogy minden engedetlenségem ellenére Isten szeretete és kegyelme kísért.

Nagyon szerettem az utazó szolgálatot. Szerettem kiállani a sebesen száguldó vonat peronjára, és érezni, hogy így fut az én életem is a biztos cél felé. Ebben az időben sokszor rövidek voltak az éjszakáim. Volt amikor éjfélkor végeztem, és három négy órakor már ébresztettek. Nagy öröm volt számomra, hogy Jézus egy negyedórával mindig előbb felébresztett a kelleténél. Arról voltam híres a kalauzi laktanyákban, hogy bármikor ébresztettek, már ültem az ágyban. Rövid volt a csendességem, de Isten kipótolta azzal, hogy megajándékozott személyes jelenlétével. Így jártam a zsúfolt kocsikban Vele együtt. Miközben végeztem a dolgomat, Ő beszélt hozzám. Az egyik utas miután kifizette a jegy árát, azt súgta: “Ne adjon jegyet, nincs a vonaton ellenőr.” Vidáman a szemébe néztem és azt mondtam: “Az én ellenőröm mindig jelen van.” Isten valóban jelen volt, és megtapasztaltam, hogy nem vagyok egyedül, mi ketten megyünk mindig. Egyik este egyedül voltam a vonaton szolgálatban. Valamelyik állomáson a forgalmista felkiáltott: hányan vannak a vonattal? Szinte meggondolás nélkül kiáltottam vissza: ketten. Ilyen valóság volt számomra annak a Másiknak a jelenléte.

Annak az állomásnak az oktató tisztjét, ahol dolgoztam, szokatlan nagysága miatt az egész állomáson “Nyúlgerinc”-nek hívták. Amikor először beszéltem vele Jézusról, kiderült, hogy régen keresi és vágyódik utána. Elkezdte rendszeresen olvasni az Igét, és amikor egyik reggel az oktatásra bejött, ezzel a mondattal köszöntötte az ottlévőket: “Békesség e háznak!” Ez volt a reggeli Igénk. Mikor csodálkozó arcomat látta, megkérdezte: “Miért kartársnő, ennek a háznak nem?”

A másik ember akivel sokat beszélhettem Megváltómról, egy orvos volt, aki azért tartózkodott az állomásunkon, hogy a dolgozókat a kötelező oltásban részesítse. Engem osztottak be mellé, tudták, hogy értek az egészségügyi dolgokhoz. Amikor első napon egyedül maradtunk, és lelki dolgokról kezdtem vele beszélgetni, meglepetten nézett rám és azt mondta: “Amikor ma reggel idejöttem az állomásra, megálltam egy kereszt előtt és azt mondtam magamban: Istenem segíts, hogy hinni tudjak Benned!” “Éppen ezért osztottak be engem maga mellé”, – válaszoltam. Isten hallotta az imádságát. Heteken keresztül együtt töltöttük a délelőttöket, és sokat beszélgettünk, sajnos, vitatkoztunk lelki dolgokról. Annak az időnek egyik legszomorúbb veresége volt azzal az emberrel való együttlétem. Komoly vággyal jött oda, és mégsem találta meg Jézust. Tudom, hogy én vagyok az oka. Nem akartam elveszíteni az életemet. Művelt, értelmes ember szerettem volna maradni a szemében, és ezért naponta ész-okokkal próbáltam meggyőzni őt. Ez látszólag sikerült is, csak nem ismerhette meg a kereszt bolondságát. Nem voltam hajlandó kimenni Jézussal együtt a táboron kívül az Ő gyalázatát hordozván. Úgy ment el onnan, hogy érdekes és értékes embernek tartott, de Jézust nem ismerte meg.

Isten mélyen összetört ez után az eset után, és újra megértettem annak az Igének az igazságát; “Aki meg akarja tartani az ő életét, elveszti azt.” Mégis volt egy öröm is ezzel kapcsolatban. Abban a hónapban 100 forinttal kevesebb pénzt kaptam. Amikor megkérdeztem miért? – felvilágosítottak, hogy elmaradt az éjszakai pótlékom a szolgálati beosztásom miatt. Akkoriban sok mindenen keresztül erre az Igére tanított az Úr: “Áron is megvegyétek az alkalmakat.” Azzal az örömmel távoztam az irodából, hogy szabad volt ennek az alkalomnak megfizetnem az árát. Amikor a villamoson mentem hazafele, arra gondoltam, ha valaki megkérdezné most, – maga meg minek örül annyira? – azt válaszolnám; mert 100 forinttal kevesebb pénzt kaptam. Azt hiszem mindenki bolondnak nézett volna. Talán nem is kell elmondanom, hogy ebben a hónapban sokkal jobban kijöttem a fizetésemből, mint máskor a nagyobb összegből. Ez az Ige egészen személyes szava volt az Úrnak hozzám. Már pénztárban dolgoztam, és egy óra időm volt arra, hogy elmenjek ebédelni, és a csúcsforgalom előtt vissza is érjek. Volt úgy, hogy éppen abban az órában jött hozzám valaki lelki kérdésekkel. Felmerült bennem a kérdés; megmondjam, hogy ha most nem megyek el, nem fogok ebédelni ezen a napon. Azután élesen, szinte hallhatóan jött a válasz: “Áron is megvegyétek az alkalmakat!” És ha az ebédedbe kerül ugye nem túl drága? Mindig kimondhatatlan öröm volt, hogy tudtam, akartam fizetni. Egy gondolat arra, hogy Jézus mit fizetett értem, elég volt, hogy ezeket a kicsi költségeket boldogan vállaljam.

De hadd mondjam el a pénztárba kerülésem történetét. Miután letettem a pénztárkezelői vizsgát, a személypénztárba osztottak be, ahol két pénztáros egy helyiségben végezte 24 órás szolgálatát. Amikor először léptem be a pénztárba, a szemem azonnal ráesett egy patkóra, ami a két pénztár között lógott. Megkérdeztem kollégáimat, mire való ott ez a patkó? Elmondották, hogy úgy töltik ki a Toto szelvényeket, hogy az egyik kezükkel fogják a patkót. Akkor nem mondtam nekik semmit, csak megkérdeztem, hogy kié a patkó? Az egyik jelentkezett, hogy az övé. Arra kértem, ajándékozza nekem. Egy darabig hallgatott, aztán azt mondta: Miért ne. Azonnal levettem a helyéről, és hazafele menet a hídról bedobtam a Dunába. Másnap nagy volt a felhördülés! A másik két pénztáros kereste a patkót. Felháborodtak, hogy ez a nő most került ide, és mindjárt rendezkedik is. Ezután természetesen megmondtam nekik, hogy ez a legnagyobb bűnök egyike, a varázslás bűne, amivel az Ördög hatalmába adják magukat. Nem tudom mit értettek meg abból amit mondtam, de a patkóügy elcsendesedett.

A vasútnál lett komollyá és személyessé nekem, hogy nem ihatok többé szeszesitalt. A vasutasok nagy százaléka iszákos. Ha elfogadtam volna azt az egy pohár bort, amivel újra meg újra szinte könyörögve kínáltak, tudom hogy nem fogadták volna el többé a bizonyságtételemet. Rálegyintettek volna az ő szokásuk szerint: ez is megissza a magáét. Úgy láttam, hogy nem volna egyenes dolog, hogy ott nem innék, máshol pedig igen.

Volt egy kollégám, akivel a 24 órás szolgálatban este együtt olvastuk az Igét. Emlékszem egy estére, amikor arról szólt az Ige, hogy élőknek és holtaknak meg kell állni a nagy fehér királyiszék előtt, hogy megítéltessenek azzal kapcsolatban, amit cselekedtek a testben, jót, vagy rosszat. Hozzá fordultam és megkérdeztem, mi lenne, ha ezen az éjszakán meg kellene állnia a nagy fehér királyi szék előtt? Rövid hallgatás után azt mondta: “Az nem volna jó.” Mégis, mi lenne az ítélet? “Nem lenne rám nézve kedvező.” De ez a válasz sem volt elég. Mondja ki mi volna az ítélet. Nagy csend után kimondta: “Akkor elkárhoznék.”