“És az ő életüket nem kímélték mindhalálig” Jelenések könyve 12,11b
Szerkesztő:	Borsós Róza
Nyomtatásban megjelent:	2001.

ERDÉLYI UTAM

Ezalatt a négy év alatt történt, hogy édesanyám szeretett volna elmenni meglátogatni erdélyi rokonait. Neked nem kerül semmibe az utazás, gyere velem, – próbált rábeszélni. Azt válaszoltam, ha nem küld az Úr, akkor nem megyek. De odavittem Isten elé ezt a kérdést és odajutottam, hogy nincs pénzem az ott tartózkodásra sem. Közben azt mondtam az Úrnak, ha mégis akarod Uram, hogy menjek, küldd el a reá való pénzt. A nővéremnek is elmondtam telefonon, de azzal, hogy tőle már nem kaphatom meg a pénzt, mert tud róla. Csak olyantól kaphatom, aki nem ismeri ezt a kérésemet. Pár nap múlva történt, szolgálatban voltam a pénztárban, amikor egy hívő testvérem meglátogatott. Hosszabb ideig beszélgettünk, de nem értettem, hogy miért is jött. Azután nagy nehezen és zavartan megkérdezte, nincs-e szükségem pénzre? Azt a határozott indítást kapta, hogy ezer forintott hozzon el nekem. Csodáltam és áldottam az Urat, aki az Ő akaratát mindenképpen tudatja azzal, aki azt keresi. Már előtte kaptam ezt az Igét: “Jer által Macedóniába és légy segítségül nékünk.” (ApCsel 16,9).

Hadd számoljak be újra egy engedetlenségemről. Hívő testvéreim biztattak arra, hogy ha Romániába akarok menni, vigyek át magammal olyan dolgokat, amiket ott könnyen lehet értékesíteni. Azt mondották, hogy csak azokon a kereteken belül, ami megengedett. Hallgatva rájuk, vásároltam egy pár dolgot, többek között egy nejlon órát. Megdöbbentő volt számomra az, hogy az utazás éjszakáján megállt az óra. Ahogy ránéztem azonnal tudtam, hogy nem vihetem el. Egy harcos sem elegyedhet bele az élet dolgaiba!

Ebből az utazásomból is csak azokat a részleteket mondom el, amik az életemben is maradandó nyomot hagytak, és láthatóvá teszik Őt, aki mindent rendezett, és aki mindent a javamra használt fel.

Bukarestbe érve, egy ott élő hívő gyülekezethez kerültem, amelynek a lelkésze megkért arra, hogy két estén tartsak evangélizáló összejöveteleket. Este kértem az Urat arra, hogy adja meg másnapra az Igét. Világosan szólt hozzám, tudtam mi a mondanivalója. Amikor együtt volt a gyülekezet és a lelkész értem jött, hogy odakísérjen a terembe, egy percig megállt és azt mondta nekem: A Biblia nem engedi meg az asszonynak az igehirdetést. Arra kérem, tegyen bizonyságot a megtéréséről. Úgy álltam ott, mint aki azt sem tudja, mit válaszoljon, hiszen megkaptam az üzenetet az Úrtól. Hogyan mondhatnék most mást. Már éppen ki akartam mondani, hogy akkor egyáltalán nem szolgálok, amikor eszembe jutott a reggeli Igém: “Zákeus, hamar szállj alá!” (Lk 19,5). Csendesen azt mondtam – mehetünk.

Útközben még egy meglepetés ért, a lelkész felesége odalépett hozzám és azt súgta: arra kérlek kösd be a fejed, mert asszony nem szólhat fedetlen fejjel. Megint megálltam egy percre, azután arra gondoltam, ha csak ennyibe kerül, miért ne tenném meg. Hiszen nekem tökéletesen mindegy. Az életem egyik legnehezebb szolgálata volt. Jó volt, hogy nem tudok románul, és így a tolmácsolás szüneteiben mindig megkaptam a következő mondatot Istentől. De tudom, hogy ez a szolgálat áldozat volt. Miközben beszéltem fájt a szívem. Csodálatos dolog az, hogy ami megtört szívből származik, az mindig eléri a másik szívet. Isten megáldotta ezt a szolgálatot, de én ezen az estén sokáig nem feküdtem le, odaálltam az Úr elé, és megkérdeztem: Te mondtad ezt Uram? A Te akaratod ellen nem kívánok Igét hirdetni.

A következő estén megint szólnom kellett. Délelőtt megkérdeztem a lelkészt, most miről beszéljek? Még egyszer nem tudom elmondani a megtérésemet. A válasza ez volt: láttam, hogy tegnap nagyon szomorú volt, én sem sokat aludtam az éjszaka, és közben megtaláltam ezt az Igét: “Asszony ha prófétál…” Tehát akkor is, ott is volt kivétel. Úgy látom maga ezek közé a kivételek közé tartozik. Kérem, mondja el a tegnapi üzenetét. És elmondtam. Isten Szentlelke munkálkodott a hallgatók között, szinte az egész terem sírt. Utána azt mondtam a lelkésznek, hogy a román ember könnyen sír, ezek érzelmi beállítottságú emberek. Akkor nagyon komolyan azt felelte, – amire azóta is sokszor gondolok, – soha ne vegye könnyen az emberek könnyeit.

Közeli kapcsolatba kerültem a gyülekezet másik lelkészének a feleségével, aki ki is kísért a bukaresti állomásra, amikor a következő nap elutaztam. Még most is látom az alakját, amint az elmenő vonat után integetett és teljes hangon utánam kiált: ne felejtsd el, csak Neki szolgálj!

Marosvásárhelyen, ahol pár napig tartózkodtam, érkeztem el hívő életem fordulópontjához. Egy szabónál voltam szálláson, akinek a címét Budapesten adták meg nekem, mint komoly hívő testvérét. Beszélgetés közben egy mondatot mondott, amin keresztül Isten egész eddigi hívő életemet megítélte. Maga többet beszélt önmagáról, mint Jézusról. Ezen az estén ez volt az Igénk: “Az Úr Isten megvilágosítja az én sötétségemet.” (Zsolt 18,29). Úgy éreztem, hogy ezen a mondaton keresztül eddig nem látott fényben látom egész életemet. Mikor hitrejutottam nyugodtan végigaludtam minden éjszakát, nem volt olyan fájó a bűnismeret, mint amilyen fájó lett számomra az önismeret. Ahogy éjszaka forgolódtam az ágyamban, harcoltam a világosság ellen. Folyton ezt mondogattam magamban: ez nem igaz, én Jézusnak szolgáltam, és Ő meg is áldotta szolgálatomat. Hogyan tértek meg akkor emberek? Hogyan volt jelen az Ő Szentlelke, ha mindig csak magamat kerestem?

Egy régen olvasott könyv mondata volt ami eszembe jutott akkor: gondolj az indítóokaid tisztaságára!

Sokáig tartott, amíg egészen megadtam magam, és ítélet alá került az egész eddigi hívő életem. Tíz év múlt el Jézus követésében, de a magam dicsőségére. Másnap egy vágyam volt: elmenni innen. Valahogy úgy éreztem, ha el tudok futni innen, akkor elfuthatok Isten ítélete elől. Hiszen ezen az éjszakán csak elkezdődött bennem valami, ami hónapokon keresztül folytatódott.

Ezen a délutánon megint kétszer kellett szolgálnom. Tudom, hogy úgy beszéltem, mint akinek nincs joga kinyitni a száját. De a Szentlélek újra bizonyságot tett a hirdetett Ige mellett. Úgy mentem el Marosvásárhelyről, mint akiben benne van az ösztöke. Tudtam, hogy nem tudok ellene sokáig rugódozni.

Amikor visszaérkeztem Budapestre, 1956 októbere volt. Következő nap kellett először szolgálatba mennem, de amikor kiléptem a városban levő lakásunkból az utcára, furcsa kép fogadott. Valaki végigszaladt a Logodi utcán és azt mondta: senki ne hagyja el a helyét, forradalom van.

Az akkori nagy felfordulásban valahol hívő testvérekkel voltam együtt. Azt a kérdést vetette fel valaki, hogy a hívő embernek kell-e sztájkolnia, vagy nem? Valaki nagyon határozottan állította, hogy ez az ügy az Úr ügye. Most ki kell állni és vállalni az ügyet. Hosszú hallgatás után én is megszólaltam. Aznapi Ige ez volt: “Egy harcos sem elegyedhet bele az élet dolgaiba, hogy tessék annak, aki őt harcossá avatta.” (2Tim 2,4). Arról beszéltem, hogy mindeközben folyik egy másik harc is, amely azokért a lelkekért folyik, akik most nyomorúságban vannak. Nehézségekben, és szenvedésekben keresik Istent. Nekünk ez a harcunk, és a másikhoz, ami az utcán folyik, semmi közünk. Emlékszem hogy nagyon leintettek, senki nem volt egy véleményen velem. Mégis sok örömöt jelentett nekem abban az időben ez a másik harc. A közlekedési nehézségek ellenére gyalog és teherautókon egynehányan eljutottunk a rommá lőtt Üllői útra. Nekünk is meg voltak a fegyvereink. Tele volt a zsebünk Igével, traktátusokkal. Elszórtuk ott, ahol Isten Lelke mutatta. Bementünk családokhoz, beszélgettünk velük. Így mentünk el másnap Csepelre is. Sok belső öröm és vidámság volt ezeken az útjainkon. Ez volt a mi harcunk a forradalom alatt.

Sajnos, a hívő ember élete nemcsak győzelmekből áll, mindig újra és újra ott vannak a bukások is. Édesanyám abban az időben még Erdélyben volt, és a budapesti sok kiürült lakás sokszor ébresztette fel bennem azt a gondolatot, hogy most segíthetnék az ő nehéz lakás helyzetén, amikor annyi ember költözött be egyszerüen egy-egy üres lakásba. Egy hívő testvérem ebben az időben költözött le vidékre. Azt mondta, hogy hajlandó átadni a lakását. Valószínüleg ott is marad, de kb. Egy hónapon belül biztosat fog mondani. Addig nem szállítottam oda a bútorainkat, de amikor egy hónap elteltével azt az üzenetet kaptam, hogy most már végleg marad, örömmel hurcolkodtam be az üresen maradt szobába. Amikor édesanyám november végén megérkezett, a saját bútoraival berendezett szobával vártam. Úgy gondoltam, hogy segítettem rajta, és nem tudtam, hogy még nehezebb helyzetbe vittem bele. Később értettem meg, hogy ezt az egész dolgot az Úr megkérdezése nélkül csináltam, és keservesen kellett meglátnom, hogy minden emberi segítség csak mélyebben viszi bele a másikat a nehézségekbe. Nemcsak az együttélés volt a nehéz azokkal, akik abban a lakásban laktak, még nehezebb volt, mint a nagykovácsiakkal. Pár hónap múlva kiderült, hogy az a család, aki vidékre költözött, mégis vissza akar jönni Budapestre. Amikor ígéretére emlékeztettem ezt a testvért, azt mondta: Kérem, ha a családomról van szó, akkor én nem vagyok hívő ember. Életem egyik legnehezebb kérdése előtt álltam. Június 15-re el kellett hagyni a lakást és most egyáltalán nem volt hova menni. Mikor láttam, hogy miről van szó, az Úrra támaszkodva megígértem, hogy június 15-én kimegyek. Sokszor rettentett azokban a napokban az a kép, hogy édesanyámmal, bátyámmal és bútorainkkal az utcán leszünk. Mikor Budapest utcáin jártam, arra gondoltam, mindenkinek van otthona, csak nekünk nincsen.

Akkor egy hívő néninél voltam ágyrajáró. Amikor egyszer nagyon fáradtan érkeztem haza, és úgy éreztem, hogy lázas és influenzás vagyok, a háziasszonynak vendégei voltak és nem tudtam bemenni. Arra gondoltam, nővéremékhez megyek és ott fekszem le. De nála is vendégek voltak. Lefele menve a lépcsőn azt vettem észre, hogy potyognak a könnyeim. Sajnáltam magam, hogy nekem még annyi helyem sincs, hogy valahol beteg lehessek. De azonnal eszembe jutott az Úr szava: “A rókáknak barlangjuk van, és az égi madaraknak fészkük, de az Emberfiának nincs fejét hová lehajtania.” (Lk 9,58). Ha az Emberfiának nem volt fejét hova lehajtania, akkor a tanítványai sem várhatnak többet. Azt mondtam magamnak: te most sajnálod magad? Ez nem az Úrtól való! Közben eszembe jutott, hogy arra a délutánra egy bibliaórára hívtak szolgálni. Testi állapotomra hivatkozva nem vállaltam a szolgálatot. Ott a lépcsőházban megértettem, hogy minden ezért van. Akkor már vidáman siettem abba a lakásba, ahova hívtak. Egy csodálatos órát töltöttünk együtt az Úr jelenlétében. Amikor késő este vissszatértem a háziasszonyomhoz, megvetett ágy várt, rajta egy kis szelet csokoládé, és egy Ige. Könnyes szemmel mondtam: ugye Uram, most már szabad lefeküdnöm. Minden engedelmesség után megsimogat Isten szeretete. És megint minden rendben van. Igen, ilyen nehezeken keresztül készült Istennek egyik legcsodálatosabb útja az életemben.