“És az ő életüket nem kímélték mindhalálig” Jelenések könyve 12,11b
Szerkesztő:	Borsós Róza
Nyomtatásban megjelent:	2001.

NE MENJ ALÁ

A ház dolgai, a megsokasodott szolgálat, és a vasútnál végzett munkám nagyon nehéz volt együtt. Amikor letelt a 24 órás szolgálatom, szaladtam vissza Iharosba, hogy folytassam az ottani szolgálatot. Csaknem pihenés nélkül futottam egyikből a másikba. Amikor egy reggel kimondhatatlanul fáradtnak éreztem magam, kérdéssel mentem az Úr elé: Uram mit tegyek? A válasz így hangzott: “Ne menj alá Egyiptomba! Tartózkodjál ezen a földön, és veled leszek és megáldalak téged.” (1Móz 26,2-3). Igen Uram, tudom hogy ott kell hagynom a vasútat, csak még ne most. Olyan sok ott a szolgálat, vannak akik vágyódnak utánad. És alámentem Egyiptomba.

Ebben az időben egyre rosszabbul éreztem magam, az augusztusi hőségben sokszor vizesruhát tettem a szívemre, és úgy dolgoztam. Volt még egy gyanus tünete egészségi állapotomnak, szolgálat után reggelre mindig megdagadt a bokám. Nem sokat törődtem vele, végeztem tovább a gondolataim szerint Istennek tetsző szolgálatot. Augusztusban eljött a vasutnál a szokásos időszaki orvosi vizsga, amikor a felülvizsgáló orvos megkérdezte, nincs-e valami panaszom. Azt mondtam, nincs, csak reggelre szokott megdagadni a bokám. Elküldött EKG-ra. Egy délelőttön keresztül vizsgáltak, azt hiszem nem hitték el, amit a lelet mutatott. Amikor visszavittem a leletet az orvoshoz, megmondta, hogy az állapotom súlyos. Az I csoportosból azonnal III. csoportos lettem a vasút egészségügyi osztályozásában. Természetesen azonnal tudtam, hogy miért történt ez. Eszembe jutott az Ige: “Ne menj alá Egyiptomba”, de még mindig nem volt egyenes a szívem Isten előtt. Arról gondolkoztam, hogy jól jött nekem ez a betegség. Leszázalékolnak, nyugdíjba megyek, megmarad a szabadjegyem, és az Úr úgyis meggyógyít majd, szolgálhatok szabadon.

Másnap reggel, amikor ezeket a dolgokat akartam intézni, a reggeli Igém Jak 3,15-ből volt: “Ez nem az a bölcsesség, amely felülről jön.” Személyesen vágott belém ez a mondat. “A felülről való bölcsesség először is tiszta.” Azonnal tudtam, hogy amit tervezek az Isten előtt nem tiszta. Erről a test szerinti bölcsességről azt olvastam: “Földi, testi és ördögi.” Tudtam, hogy így nem szolgálhatok Istennek. Más zsoldján nem katonáskodhatom. Azon a reggelen megadtam magam, végre egészen meghajoltam Isten akarata előtt, s azt mondtam: Uram bemegyek a főnökömhöz, és elmondok neki mindent igazán. Amikor indultam be az állomásra, teljes örömmel a szívemben szaladtam a villamos után. Már hónapok óta nem mertem futni, de most ez a súlyos szorítás, ami jelezte a szívem betegségét, egy pillanat alatt elmúlt. Tudtam, hogy meggyógyultam, és azon gondolkoztam a villamoson, ha visszaküldenének vizsgálatra az orvoshoz, vajon most mit állapítana meg?!

Szeretném itt mindjárt elmondani, hogy nem tudom, hogy fizikailag változás ment-e végbe a szívem állapotában. Azóta nem látott orvos, és így nem tudom, hogy orvosilag meggyógyultam-e, de azt tudom, hogy többé nem kellett foglalkoznom a szívemmel. Ha néha érzem, mindig tudom, hogy ez fék az Isten kezében, hogy csak azon az úton járjak, amerre Ő utasított. Őszintén beszéltem a főnökömmel, és a beszélgetést megáldotta Isten. Elmondtam, hogy Isten iránti engedetlenség az, hogy én itt vagyok, és hogy azért vagyok beteg, mert más útra akar vinni az Úr. Hosszú csend után azt válaszolta: Tudja, ha nem volnék családos ember, én is csak úgy élnék, mint maga. Megmondtam neki, hogy ez nem a családon múlik. Azt kérdeztem tőle: Főnök kartárs, olyan kicsi az Isten, hogy csak egy embert tud eltartani, egy családot már nem? Most sokszor szeretném őt elhívni ide az iharosi házba, hogy megláthatná azt a 40-50 embert, akiket el tud tartani Isten. Hiszem, hogy ez a beszélgetés nem volt nyomtalan az életében.

Ezután visszamentem az orvoshoz. Megkérdezte tőlem, mit csináljak magával? Mondja mit akar? Nyugdíjazást? Csodálkozva nézett rám, amikor ezt a választ kapta: Nem! Itthagyom a vasútat. Ezután már simán ment minden. Mindenütt örömmel engedtek ki, pedig egyébként nem könnyü elmenni a vasúttól. Ezekben a napokban láttam meg, hogy ez az egész út görbe út volt. Egy testvéremnek mondtam el ebben az időben, hogy amikor az Úr elhívott, hogy csak Neki szolgáljak, egyszerüen az Ő szavára indultam el. Most már egy betegségen keresztül kellett kimozdítania helyemből. Arra kértem a testvért, ha még egyszer el akarnék menni állásba, ne engedjetek. Nem tudom, volna-e még kiút?!

Iharosban az első időkben sokat gondoltam arra, tudom hogy az Úr küldött ide, most itt vagyok egyedül. Tudom, hogy Isten ad munkatársakat, de éreztem, hogy nagyon kell vigyázni arra, hogy azok kerüljenek ide, akiket Ő akar. Az első munkatárs, akit Isten küldött ide, Sanyi volt, aki azért végezte el a kertészeti főiskolát, mert erre a szolgálatra készült. A ház másik részében egy négy gyermekes család lakott, akik évek óta próbálták visszaigényelni csepeli házukat, minden eredmény nélkül. Rájuk nézve, és mindazokra az akadályokra, amik elháríthatatlannak látszottak szolgálatunk útjából, ezt az ígéretet adta az Úr: Lassan-lassan űzöm ki előletek, amíg bírhatjátok a földet. Az első “lassan” két évet jelentett. Akkor váratlanul minden emberi reménység ellenére, szinte magától kiment a lakó a csepeli házból, és a négygyermekes család elköltözhetett. Ezzel az egész ház az Úr szolgálatába került. Nem lehet elfelejteni azt a napot, amikor a mellettünk levő szobák kiürültek és korlátlanul és teljes hangon énekelhettünk, és szabadon húzhattam a harmónikát, senki nem intett le, hogy csendesebben. A családra és a gyerekekre való tekintettel soha nem tehettük ezt eddig.

A másik munkatársam 1958 tavaszán jött ki, mint ideiglenes segítség. Kati már régen az Úrnak szánta az életét, és most világosan meglátta, hogy ezen a helyen kell szolgálnia. Isten azzal az Igével küldte, ami az ApCsel 6,2-ben így van megírva: “Nem helyes, hogy mi az Isten Igéjét elhagyjuk, és az asztalok körül szolgáljunk.” Az ő küldetése így szólt, hogy elhívta őt az Úr az asztalok körüli szolgálatra.

Érdekes az, hogy ez a két ember, aki egészen letette az életét az Úr szolgálatába, és egyenként lemondott arról, hogy valaha házasságban éljenek, éppen aközben találták meg egymást, miközben elvesztették életüket. 1959-ben sok harc után világosan meglátták, hogy Isten társul adta őket egymásnak, és 1960 újév napján házasságot kötöttek.

Amikor az Úr az egymás utáni években gyermekekkel áldotta meg Sanyiék házasságát, az egyre jobban lefoglalta Kati idejét, és megláttuk, hogy nem győzzük a munkát, segítséget kell kérnünk az Úrtól. Kezdettől fogva drága Igém volt: “Az én segítségem az Úrtól van.” (Zsolt 121,2). Ezért soha nem kértünk emberi segítséget. Tudom, hogy sokan voltak, akik szívesen kijöttek volna, mindent otthagyva, szolgálni az Úrnak, de mi azt a segítséget vártuk, akit Ő ad számunkra.

Egy hívő testvérünk, aki nálunk töltött rövid időt, meglátta ezt a szükségünket. Ő ment el arra az alföldi tanyára, ahol már többször szolgáltam, és egy 18 éves leány átadta az életét az Úrnak. Ettől a lánytól kérdezte: Erzsike, nem mennél el Torbágyra segíteni? Erzsike egyszerü válasza ez volt: Mögyök. Már pakolta is a holmiját. Rövid megbeszélés a szülőkkel és Erzsike már indult is.

Mikor ez az ijedtarcú falusi lány belépett hozzánk, világosan tudtuk, hogy az Úr küldte őt. Olyan segítséget kértünk, aki ért a mezei munkához, állatokhoz, aki nem fölényes, és Katinak is engedelmeskedik. Erzsike pontosan ilyen volt. Minden új volt számára, nemcsak lelkiekben, testiekben is. Mindent kérdezett, és mindent úgy tanult meg, ahogy mi azt az Úrtól vettük és tovább adtuk neki. Amikor egy év múlva hazament a szüleihez szabadságra, alig akarták megismerni. Ragyogó arcú engedelmes lány lett belőle, azóta is sokszor adok hálát érte az Úrnak. Egyszerű gyermeki hite és imádságai sokszor megelevenítenek mindnyájunkat.

Iharosba való kimenetelem legelső idejében arra kértem az Urat, hogy külső jel által is erősítse meg, hogy Ő hívott ide. Egy súlyosan megkötözött asszony volt itt akkoriban, és az ő szabadulását kértem jelül. Az Úr megadta. Megerősödött a bizonyosságom abban, hogy nem tévedtem.

Sokan tanácsolták nekem abban az időben, hogy keressek olyan megélhetési alapot, ami a világ előtt is elfogadható, hiszen a világ nem érti ezt, hogy mit jelent hitből élni. Mikor ezt a kérdést az Úr elé vittem, határozott válasza ez volt: “Kerítetlenül lakják Jeruzsálemet, én pedig az Úr, tűzfal leszek körülötte.” (Zak 2,4-5). Megértettem, hogy az emberi biztosíték, az emberi kerítés csak gyengítené azt a védelmet, amit az Úr ígért. Ezután nem volt már kérdés, az a sokféle tanács és ajánlat, amit éveken keresztül kaptunk, és azok a vádak, amit a világ és Isten népe egyaránt szórt ránk ezekben az időkben.

Hogy mennyire komolyan vette az Úr azt, hogy rajta kívül nem lehet védelem, azt egy egészen kicsi dolog is világosan bizonyítja, a mi kutya-kérdésünk. Gyermekkoromtól kezdve nagyon szerettem a kutyákat. Amikor kislány voltam, azt mondtam, ha férjhezmegyek, csak földbirtokoshoz megyek, – ebben benne volt az állatok iránti szeretetem és a kutya-rajongás is. Sokszor szoktam azóta emlegetni, hogy ilyen nagybirtokosra azért nem gondoltam, Akié az egész föld. Mert az én Uram a föld egyedüli birtokosa.

De térjünk vissza a kutya-kérdésre. Mióta itt vagyunk Iharosban, én is mindig szerettem volna kutyát. De voltak kikötéseim, pulikutyát akartam. Minden kérdésben, ami a közös szolgálatra vonatkozott, együtt kérdeztük meg az Urat. Ha valamiben nem voltunk egy látáson, addig nem csináltunk semmit, amíg azt az egyet nem győzte meg az Úr. A kutya kérdésben Sanyi volt az állandó ellenzék. Ő úgy látta, nem kell kutya. Amikor a végén engedett, azt a kutyát, amelyikről szó volt, egy nappal előbb elvitték. Szegény Sanyit okoltuk, hogy elrontotta ezt a kutya-ügyet. A következő egy farkas kutya lett volna, de mielőtt döntésre került a dolog, az is más gazdát talált. Amikor már Erzsike is itt volt, ő volt a hangadója annak, hogy mégis jó volna egy kutya. Mivel az én szívem is hajlott erre, csendes szövetségest talált bennem. Egyik nap azzal jött haza a csordáról: a csordás pulikutyájának kölkei lesznek. Tessék megengedni, hogy kérjek egyet. Nem bánom, hát kérjél, – volt a válaszom. Nem tudom biztosan, talán egy hét telhetett el, amikor egyszer szomorú arccal jött vissza Erzsike a tehenek kihajtásából: a csordás kutyája mérget evett és megdöglött. Nemcsak kölkei nem lesznek, hanem most már a csordásnak sincs kutyája. Meg kellett értenünk egyszersmindenkorra: egyedüli védelmünk az Úr. Nem tarthatunk kutyát.