“És az ő életüket nem kímélték mindhalálig” Jelenések könyve 12,11b
Szerkesztő:	Borsós Róza
Nyomtatásban megjelent:	2001.

JERIKÓ

Azt hiszem, egyikünknek sem jutott volna eszébe olyan gondolat, hogy második házat építsünk. Egy reggeli Ige volt az, ami személyesen szólt hozzánk Jer 32,43-44-ből. “És vesznek még mezőt a földön…Pénzen vesznek mezőket…” Ezekután kérdéssé vált számunkra, mire mondta ezt az Úr? Hol van az a mező, amit pénzen kellene vennünk?

Amikor mindhármunkban megerősödött ez a vezetés, 1959 őszén elindultunk Sanyival, hogy megkeressük azt a helyet, amiről az Úr beszélt. Amikor a kápolnával szemben lévő völgybe egyre beljebb mentünk, elhagyott telkek sora állt előttünk. Az erdésszel találkozva megkérdeztük, melyik telek eladó? Legyintett a kezével és azt mondta: “Ez mind eladó. Nem kell ez senkinek.” Amikor a völgy legvégére értünk, ahhoz a részhez, amit három oldalon körülvesz már az erdő, nagy bizonyossággal éreztem, hogy ez az a hely, amit kerestünk. Amikor visszamentünk onnan, azt mondtam Sanyinak: Valahogy úgy érzem, hogy ottmaradt a szívem. Nem tudom, hogy csak emberi kívánság-e ez, vagy valóban az Úr gondolata van mögötte. Kezdjünk el imádkozni ezért a helyért. Három egymás melletti telek volt, úgy láttuk, összetartozik. A következő napokban Jerikó falainak leomlásáról beszélt az Ige, arról, hogy “járjátok körül hétszer.” Akkor neveztük el ezt a helyet Jerikónak, és akkor kezdtük el körüljárni hitben. De még mindig nem volt teljes a bizonyosságunk, hátha csak a hely szépsége, magányossága és csendje fogott meg bennünket.

Egy késő őszi napon sétálni mentünk, egy vendég volt velünk, aki útközben elfáradt és haza indult. Örömmel néztünk össze, csak mi maradtunk hárman. Menjünk, nézzük meg Jerikót! Havaseső esett, de a szívünk tele volt a Lélek örömével, és amikor odaértünk, a középső telek hatalmas fáján egy cédulát találtunk: “Ez a telek eladó!” Valaki ceruzával aláírta: nem ér két fillért. Összenevettünk és azt mondtuk; nekünk megéri. Azután együtt megállapítottuk: kezdenek dőlni Jerikó kőfalai. Ez volt az első határozott jel arra, amin keresztül az Úr – mint külső jelen – megerősítette belső bizonyosságunkat.

Ezen az estén egy olyan vendégünk érkezett, aki személy szerint nem ismert minket. Örültünk egymásnak, hiszen testvérek voltunk Jézusban. De valahogy nem egészen értettem, mi indította, hogy eljöjjön hozzánk. Kis idő múlva így szólt: Nem akartok mostanában venni valamit? Nincs szükségetek nagyobb összegre? Csodálkozva néztünk egymásra és azt mondtuk, de igen. Ezután elmondta, hogy határozott indítást kapott Istentől arra, hogy egy nagyobb összeget hozzon el hozzánk.

Ezek a vezetések annyira egyeztek, hogy látnunk kellett benne az Úr munkáját, mégis csendben hallgattunk, várva, mit mond erre az Úr. Az együtt olvasott esti Ige Agg 2,8-9: “Enyém az ezüst, és enyém az arany, azt mondja a Seregeknek Ura: Nagyobb lészen e második háznak dicsősége az elsőnél, azt mondja a Seregeknek Ura.” Ez olyan személyes és megdöbbentő válasz volt, amit nem is vártunk, és egyben ígéret a második házzal kapcsolatban. Most már azt is tudtuk, hogy ezen a telken ház lesz, és ennek a második háznak nagyobb lesz a dicsősége az elsőnél.

A következő napokban Sanyi megkereste a telek tulajdonosát, és elkezdődött a körülbelül egy évig tartó út, amíg valóban miénk lett a telek. Igaz volt az Ige is, hogy hétszer kellett körüljárni Jerikót. Sok utánajárásba és imádságba került, amíg a kiskorú tulajdonos a gyámhatóság hozzájárulásával eladhatta az ingatlant.

Látásunk szerint még két telek tartozott Jerikóhoz a megvásárolt telek két oldalán. Mivel a Tanács ebben az időben nem volt hajlandó eladni, megmunkálásra vettük át abban a reményben, hogy Istentől rendelt időben ez is a miénk lesz.

1960 őszén ott álltunk a jerikói telek felső részén, és lenéztünk arra helyre, ahol már akkor hitben láttuk a második házat. Sokszor, amikor elmentünk az öreg naspolyafa mellett, mondogattuk egymásnak: itt fog állni majd a ház. Hogy miből és hogyan, akkor azt csak az Úr tudta még. Valamivel feljebb az erdőben egy rombadőlt erdészház volt. Kérvényt adtunk be, hogy lebonthassuk és felhasználhassuk a köveit. Aki hallotta ezt, reménytelennek tartotta kérésünk teljesülését. Csak erdészeti dolgozók kaphatják meg, – volt az emberi felelet. Az Úr másként intézkedett, a köveket megkaptuk. Amikor ősszel nekikezdtünk a fal szétbontásának, lehetetlennek látszott ez a munka. Nagy fáradtsággal csak egy-két követ tudtunk megmozgatni. Aztán elmúlt egy pár hét, nem értünk rá kimenni többet, beállt a fagy. Utána egy napsütéses délelőtt egy páran, köztük a 14 éves keresztlányom, elmentünk bontani a házat. Évike ujjongva állapította meg, hogy csak hozzá kell nyúlni a kövekhez, mennek széjjel maguktól. Az előtte hullott eső és a rákövetkező fagy szétbomlasztotta a kötőanyagot. Annyi éven keresztül nem történt ez meg, de 1960 őszén az Úrnak volt szüksége ezekre a kövekre, és Neki minden enged. A falak szétbontása most már nem volt nehéz munka. Egy hét alatt készen is voltunk vele. Az építkezést a következő év tavaszán kezdtük, mert eddig tartott, amíg az építkezési engedély a kezünkben volt. Iharos lakói egyhanguan megállapították, hogy engedélyt nem fogunk kapni. Nemrégen kért valaki, egy, a faluhoz sokkal közelebb eső ház építésére engedélyt, az sem kapta meg. Nem nyugtalanítottak ezek a hírek, hiszen az Úr kezében volt minden.

A másik esemény, amin keresztül tévesnek látszott a vezetésünk, az volt, hogy elmodották, erre a helyre egy állami üdülőt akarnak építeni. Pár nap mulva a mérnökök is kijöttek, és kimérték az üdülő helyét. Mégis tévedtünk volna? Mindig tudni kell, hogy az Úrtól kapott hitnek megvannak a próbái. Olyan események, amin keresztül teljesen lehetetlennek látszik, amit az Úr mondott. Megszomorított, és kissé nyugtalanított, hogy sokkal nagyobb hatalommal állunk szemben. És mégis igaz volt, hogy a kicsi Dávid erősebb a hatalmas Góliátnál. Hónapokig vártunk, hogy lesz-e valami a üdülő építéséből, de ezzel kapcsolatban azóta sem mozdult semmi. Nem nekünk volt szükségünk erre a házra, az Úrnak kívántuk építeni. Az engedélyt megkaptuk, igaz ugyan, hogy nem nagyobb házra, ahogyan terveztük, hanem csak egy kis vikendházra. Később ebben is megláttuk Isten csodálatos szeretetét, mivel megőrzött minket egy olyan vállalkozástól, amit nem lettünk volna képesek befejezni.

Az építkezéshez szükséges férfisegítség is szinte magától került elő. Amikor meghallották, hogy építkezni szeretnénk, innen is, onnan is jelentkeztek hívő testvérek, hogy eljönnek segíteni. Az alap lerakása után egy férfi csendeshéten kezdtük el az építkezést. Reggel és este az Ige mellett voltak együtt a testvérek, napközben építkeztek. Mivel igazán senki nem értett az építkezéshez, annak minden lépését az Úr elé vittük. Sanyi sem értett hozzá, és életében először vett részt felelősen egy ház építésében. Vásárolt egy könyvet, és mint teljesen tudatlanok, minden részletet a könyvből néztünk. Emlékezetes előttem az az idő, amikor a téglafalak építése megkezdődött, és többen azt tanácsolták: rakjuk bele a nagyon jól kötő torbágyi agyagba és erős betonos malterrel pucoljuk be, akkor biztosan tartani fog a fal.

Nem volt ebben bizonyosságom, és mikor reggel az Úr elé vittem ezt a dolgot, ezt az Igét kaptam válaszul: Ez 13,10/b-11/a: “Mondjad a mázzal mázolóknak, hogy leomlik…”Jó volt olyan emberekkel dolgozni, akik hallgattak az Úr szavára. Lebontották azt a pár sor téglát. Ezzel erősen meghátráltattuk az építkezés menetét. Meszet kellett hozatni, maltert készíteni, és csak azután folytattuk az építkezést.

Évekkel azután, amikor már használatban volt a ház, egy őszi időben, amikor nem voltak benne lakók, valaki nyitva hagyta a vízvezetéket, ami a pincében levő fürdőszobában volt. Mikor kimentünk megnézni a házat, a pincében magassan állt a víz. Akkor gondoltam arra, mennyire igaz az Isten szava, lehet, hogy akkor igazán leomlott volna, ha agyagba rakták volna az épület falát.

1961 őszére fedél alatt volt a ház, de a belső munkákkal csak 1963 májusára lettünk teljesen készen. Akkor magunk készítette bútorzatával ott állt a ház és hirdette Isten hűségét és dicsőségét. Májusban volt a házszentelés, amire meghívtuk mindazokat, akik résztvettek a munkában. A 2Tim 2,6 szerint aki munkálkodik, azoknak kell a gyümölcsből először részesedniök. Isten Szentlelke által való öröm, az Ő jelenléte töltötte be az egész napot. Egy igehirdetésre emlékszem, ami személyes üzenet volt akkor nekünk: Zsolt 84,4: “A veréb is talál házat, és a fecske is fészket magának, ahová fiait helyezhesse, – a te oltáraidnál, óh Seregeknek Ura, én Királyom és én Istenem.” Sokan kérdezték eddig tőlem, miért nem építettük közelebb Jerikót? Nem tudtam megmagyarázni, csak annyit mondtam, hogy így mutatta meg az Úr. Ezen a házszentelőn megértettem. Ott fognak lakni azok a gyerekek, akiket Isten Sanyiéknak ajándékoz. Igaz az Ige, erre is ad helyet az Úr, ahová az övéi fiaikat helyezhetik. Azt is megértettem, miért kell ez a távolság a két ház között, hiszen ha közelebb lenne, nem lehetne megakadályozni, hogy a hazaszaladó gyerekek újra és újra megzavarják a pihenni, vagy elcsendesedni vágyók nyugalmát.

1963 nyarán már ott laktak Sanyiék a két kis gyerekkel, és már vendégeket is fogadott be a kis jerikói ház.