1951 nyarán Isten Lelkének szele belefújt az én életembe is. Egy kora nyári napnak a reggelén egy kézbesítő állt meg az ajtónk előtt kitelepítési végzéssel a kezében. Amikor átvettem, megköszöntem. A kézbesítő csodálkozott, hisz a legtöbb helyen szitkozódások közepette, kétségbeesetten veszik át ezt a végzést.
Olyan természetes, hogy családomon erőt vett a rémület. A pánikszerű hangulatnak a mélyén mégis ott éreztem valahogy azt a szelet, amely most fújni fog és nem tudom, hová visz. A 24 órás csomagolásban, amiben a közösség néhány fiatalja segített, ott éreztem Istenünk szeretetét és kezét. A következő nap hajnalán a csomagolást befejezve együtt énekeltük a távozó segítőkkel a biztató éneket:
„Ó ne félj, ne rettegj, én veled vagyok!”
Ím e szó utamra csillagként ragyog.
Felhők közt mint napfény, úgy tör át szavad:
Nem hagy el Megváltód, sohasem leszel magad.
Nem, soha magam, nem, soha magam,
Az Úr így ígérte ezt meg. Soha nem leszek magam.”
Azután egy leponyvázott nagy teherautó állt meg a házunk előtt és ez az autó vitt végig az alvó Budapesten. Velem szemben egy sötétarcú ember ült. Nem tudom, hogy detektív, vagy ÁVÓ-s lehetett-e, csak azt tudom, hogy amikor ránéztem, nagyon sajnáltam. Ahogy végigmentünk a városon, az a gondolat volt bennem, hogy hányan alusznak ezen a hajnalon nyugodtan a lakásukban, és mégsem cserélnék eggyel sem. Akkor arra gondoltam, hogy milyen jó vállalni azt az utat, ami az én utam és hogy bármi vár is rám, semmiért oda nem adnám.
Az autóból egy kitelepítő vonatba kerültünk, amely utasaival órákon keresztül állt … állt a tűző napon.