Trausch Liza életrajza

“És az ő életüket nem kímélték mindhalálig”

Jelenések könyve 12,11b

Szerkesztő: Borsós Róza
Nyomtatásban megjelent: 2001.



Előző fejezet Következő fejezet

 

MUNKÁSŐRÖK

Egy tavaszi napon 1961-ben egy magánautó ment végig a völgyön, és az út végén megállt. Két-három katonatiszt szállt ki belőle, és kezdték körüljárni a völgyet. Akkor még nem tudtuk, mit jelent ez, hiszen rövid időn belül újra visszaültek a kocsijukba és elmentek. Később tudtuk meg, ez annyit jelent, hogy katonák jönnek gyakorlatozni. Ezek a tisztek terepszemlét tartottak, és megfelelőnek találták Iharos völgyét a nyári táborozásra.

Egy napon teherautók jelentek meg a völgyben, jött egyik a másik után és megálltak közvetlenül a házunk alatt. Az autókból előkerültek a sátrak, padok és egyébb felszerelések. Hozták a tábori konyhát magukkal, tűzhelyet, kondérokat, amiből megtudtuk, hogy hosszabb időre szándékoznak maradni.

Rövid időn belül készen volt a sátortábor. Nem valami nagy örömmel szemléltük őket, tudván, hogy ezzel vége az egyedüllétünknek, a csendnek, ami olyan nagy áldást jelentett azoknak az embereknek, akik itt Istent keresték.

Pár nap múlva, amikor átmentünk Jerikóba cseresznyét szedni, egy katonát találtunk a gyümölcsösben, amint éppen cseresznyét lakmározott. Azt mondottuk, hogy csak nálunk szedjen cseresznyét, mert mi megengedjük, de a szomszédoktól ne vegyen, mert az lopás.

Miután felmásztunk a fára és szedtük a cseresznyét, beszélgetni kezdtünk vele a lelke üdvösségéről, Jézusról. Csodálkozva nézett ránk a fa alól és azt mondta: “Édesanyám is hisz ilyenekben.” – Ezen az estén a megszokott tábori harmónikázás közben váratlanul egy református zsoltár hangjai ütötték meg a fülünket. A mi kis katonánk zenélt, és nekünk akart válaszolni a délelőtti beszélgetésre. Többször volt velük találkozásunk, beszélgetésünk. Mégis örömmel vettük, amikor egy napon felszedték sátraikat és továbbindultak.

Ennél sokkal kellemetlenebb volt a munkásőrök megjelenése a völgyben. Lőgyakorlatra jöttek. Lőttek és kézigránátokat dobáltak. Az ő megjelenésükkel rövid idő alatt csatatérré változott az egész vidék. Mivel megfelelőnek tartották a terepet, elhatározták, hogy átalakítják a völgyet lőtérré.

1961 őszén hatalmas földgyalu jelent meg, amely éjjel-nappal müködött, és egészen átalakította a völgyet. Dombokat vágott le, sáncokat épített. Hamarosan alig lehetett ráismerni a régi szép vidékre. Szomorúan néztük mindazt, ami szemünk előtt lejátszódott. Szinte hihetetlen volt, hogy megengedi ezt az Úr. Amikor megkérdeztük az embereket, elmondták, hogy tavasszal elkerítik a völgy bejáratát, és a házat amiben mi lakunk, a lőtér gondnoka számára megvásárolják.

Hogy a lőteret elkerítik, és hogy a házunk lőtér parancsnokság lesz, ez annyira valóság volt akkor a munkásőrök számára, hogy egy délelőtt, amikor a kertben dolgoztam egy motoros munkásőr szaladt fel a házunk elé, és ezzel a kérdéssel állt meg: “Ez a munkásőr parancsnokság?” Döbbenten néztem rá, és utólag tréfásan arra gondoltam, azt kellett volna mondani: Igen, és a völgyben nem szabad lőni! De persze nem szóltam egy szót sem, csak elküdtem, hogy rossz helyen jár.

Évekkel később, amikor egyik vendégünk csendeshétre jött, elmondta, hogy rokona az ittenni munkásőrparancsnok. Amikor említette neki, hogy a nyáron hozzánk jön, azt válaszolta: Menj csak nyugodtan, azt a házat az Isten védi. Hogy milyen módon őrizte meg az Úr a házunkat, nem tudjuk. Valószínüleg ki akarták sajátítani, és valamiért nem tudták.

Csüggedésünkből az Úr szava józanított ki. “Azon az úton amelyen jött, tér vissza…azt mondja az Úr.” (2Kir 19,33). Jó, hogy lehet hinni ennek a szónak és reménységgel nézni minden alkalommal a megérkező teherautókra, és magunkban újra és újra elmondani: Azon az úton fogtok elmenni, amelyen jöttetek. Hogyan történt, nem tudjuk, de ezen a nyáron nem jöttek többet gyakorlatozni. A völgyben ünnepélyes csend van, az eső lassan elmossa a felépített gátakat, a fű benövi a lecsiszolt hegyeket, és mi ujjongva állapítjuk meg újra: Uralkodik az Úr a mi Istenünk, és nála semmi sem lehetetlen.

A munkásőrökkel kapcsolatba került egy fiatalember, aki nyilván valami előnyt remélt abból, hogy jóbarátságban lesz velük. De ennél továbbment, a szolgálatunk megfigyelője lett. Mindig igyekezett valamilyen módon a házunk közelében tartózkodni. Sokszor, amikor már gyanús volt, és valaki megkérdezte: mit keres itt, akkor azt mondta, hogy a kutyáját. Hónapokon, sőt éveken keresztül folytatta ezt a megbízatást. A hozzánk érkező kocsik rendszámait feljegyezte. Nyilván jó keresetet jelentett neki ez a foglalkozás. Valószínüleg emiatt került bele egyre teljesebben az iszákosságba. Mi mindig megpróbáltuk jóval viszonozni, amit ellenünk tett.

Egy napon váratlanul elhívták Erzsikét. A fiatalember felmászott a munkásőrök kapujára, ahonnan aztán leesett és annyira összeverte magát, hogy teljesen vérben volt az arca. Erzsike lemosta, és amennyire tudott, segített rajta. Eközben kihívták a mentőket, a fiatalembert kórházba szállították. Most is bánt, hogy nem látogattam meg. Sokszor indított az Úr arra, hogy valamelyikünk menjen el hozzá, hátha meg lehetne menteni a lelkét. Amikor vasárnap ebédet akartunk vinni, elkéstünk, közben meghalt.

A munkásőrök váratlan elmenetele után tudtuk meg, hogy az erdőgazdaság tiltakozott az állandó lövöldözés ellen, mivel az a vadállomány nyugalmát zavarta. Per kezdődött az erdőgazdaság és a munkásőrség között. Nagy örömmel vártuk, hogy a munkásőröknek nem engedik meg a további gyakorlatozást. Másként történt, a pert ők nyerték meg, és egy idő múlva teljes felszerelésükkel újra visszajöttek. Folytatódott minden, és mi szomorúan állapítottuk meg, hogy mégsem mentek el teljesen, és tovább vártuk az Úr szavának beteljesedését.

Volt egy gondnok, aki mivel sokat járt el munkaidő alatt, bekapcsolva tartotta a rádiót. Olyan erővel szólt, mint a falurádió. Az egész környéken hangzott az adás. Megint az Úrhoz fordultunk. A csendet, amiben vendégeink az Isten üzenetét keresték, teljesen megzavarta az egész nap fennhangon szóló rádióprogram. Nem tudtunk mást tenni: imádkoztunk. Az éneket, amit akkortájt tanultunk, – “Az Úr csodát tesz még ma is, még szólni fog a néma is”, – így alakítottuk át: “Az Úr csodát tesz még ma is, elhallgat a hangszóró is, a munkásőrség menni fog, az Úr Igéje győzni fog!” Sokszor csak a dallamot dúdoltuk, de mindenki tudta közülünk, hogy mi a hozzátartozó szöveg. A hitünket ebben a énekben mondottuk el akkor.

Azt a hírt hallottuk, hogy a völgyet megvették a munkásőrök, és megszólalt szívünkben a hitetlenség: ezek szerint innen most már soha nem mennek el. Az is megerősítette ezt a gondolatot, hogy a Viadukttól végig megépítették az aszfaltutat. A hozzánk vezető sáros út, amin addig télen nem lehetett közlekedni, még gyalog is nehezen, autók pedig egyáltalán nem merték vállalni, most már jól járható, használható úttá vált.

Valakinek elmondtam az ígértünket, aki már a jó úton jött ki kocsival, ő vidáman azt válaszolta: igen, azon a úton fognak elmenni, amit ők építettek.