“És az ő életüket nem kímélték mindhalálig” Jelenések könyve 12,11b
Szerkesztő:	Borsós Róza
Nyomtatásban megjelent:	2001.

ÚJSÁGCIKK

1964 őszén a szomszéd községben, Törökbálinton evangélizáltam. Amikor a lelkész meghívott, azt mondta, nem tudja, lesznek-e az evangélizáción, annyira halott és érdektelen ez a község Isten dolgai iránt. Elkezdtünk nagyon komolyan imádkozni, hogy az Úr indítson embereket, és adjon szomjúságot az Ő Igéjének hallgatására. Pár nappal az evangélizációs hét kezdete előtt beszéltem erről a kis keresztlányommal, aki szintén Isten gyermeke volt, és kértem, segítsen imádkozni. Azt felelte: “Liza néni, ha harmincan lennének az nagy csoda lenne.” Eszembe jutott Ábrahán könyörgése Sodomáért. Ő tíz igazig mert elmenni, mi harmincig. Bár nagyobb lenne a hitünk, hogy Isten nagyobb csodákat tehetne!

Az evangélizáció légköre napról-napra forróbb lett. Napközben otthon voltam, és esténként jártam át Törökbálintra. Úgy emlékszem, szerda vagy csütörtök lehetett, amikor beszólt Erzsike a szobába, hogy furcsa vendégeink érkeztek: egy orkánkabátos férfi és egy rendőr, egy írógépes nő kíséretében. Sanyit keresték. Arra kértem őket, maradjanak kint a konyhában. Ott le is ültek, és beszélgetni kezdtek. Közben arra gondoltam, semmiképpen nem szeretném, ha az ellenség megakadályozná a szolgálatom Törökbálinton, amit az Úr megpecsételt és megáldott. Szép október végi nap volt, hamar felöltöztem és kimentem a völgybe tehenet legeltetni. Vissza sem jöttem addig, amíg nem láttam, hogy a vendégeink elhagyták a házat. Ezen a délelőttön sejtelmem sem volt arról, milyen sötét felhők tornyosultak az életünk fölé. Amikor visszajöttem, Sanyi beszámolt arról, hogy az édesapja, aki kezdettől fogva ellenezte hívő életét, azt pedig különösen, hogy az Úr szolgálatában él, feljelentette őt. Elmondta, hogy mit kérdeztek, és ő mit válaszolt. Nem láttuk túlságosan komolynak ezt a dolgot.

Az evangélizáció estéről estére folyt tovább abban a faluban, amelyben talán még soha nem volt evangélizáció. A szívek egészen közel kerültek a döntéshez. Isten Lelke érezhetően kiáradt közöttünk. A befejező vasárnapon több református lelkésszel együtt szolgáltam, és szinte ébredés öröme áradt szét az egész templomban. Erzsike is velem volt, és este a sötétben ketten mentünk haza. A belső örömöt és tüzet, amely bennünk lobogott, még a hosszú iharosi úton reánk zuhogó eső sem tudta lehűteni. Az út sötét, csúszós részén elestem, a harisnyám cafatokban lógott, és a lábamból folyt a vér. Amikor felkeltem nevetve azt mondtam Erzsikének: “Azt sem bánom, bármi történjék. Megérte!” Ennek a hétnek győzelmes örömét semmi nem tudta elhomályosítani. Így értünk haza.

Egy kis morgással léptem be a házba, az otthonvalókat vádoltam azzal, hogy ebben az esőben igazán kijöhettek volna elénk az állomásra egy esőkabáttal. Szokatlanul csendesen fogadtak. Szinte alig kaptam szavaimra választ. Aztán megvacsoráztunk, Sanyi és Kati meghatóan udvariasak voltak. A vacsora végén végre megkérdeztem: “Mi van veletek? – mind a ketten olyan furcsák vagytok.” Akkor valamelyikőjük elővett egy újságot és elém tette azzal a kéréssel, hogy olvassam el. A Népszabadságnak az a cikke volt, amely rólunk szólt. Akkor értettem meg, hogy az a szokatlan vendég újságíró volt, és hogy mindazt amit Sanyival beszélt, eltorzítva, hazugságokkal keverten leírta az újságba. Azonnal megkérdeztem, hogy került ide az újság? Elmondták, hogy vasárnap délelőtt két fiatalember látogatta meg őket. Bicskén laknak, és ők is ilyen remete-életet élnek. A cikknek tudnillik ez volt a címe: “Modern remeték.” Ők hozták magukkal az újságot, és arról próbáltak Sanyiékkal beszélgetni, hogy milyen feltételek mellett lehetne csatlakozni hozzánk, és hogyan képzeljük el a remete-életet. A fiatalemberek rövid idő után elmentek. Elolvastam a cikket, amelyből világosnak látszott, hogy az egész munkánk és szolgálatunk végét jelenti. Élesen kipellengérezve a cikk, engem úgy festett le, mint a kizsákmányoló osztály késői maradványát, aki most is talált embereket, akiket dolgoztat, saját maga pedig az élet kényelmesebb oldalát élvezi. Felhívás volt ez a társadalmi szervek felé, hogy ne tűrjék tovább ezt a középkorba illő, nem egészséges, és nem normális életet.

Amikor aznap éjszaka az Úr elé álltunk, – hadd mondjam meg őszintén, – imádkozni is nehéz volt. Arra gondoltunk, hogy mit tehetnénk a következő reggelig, hogy ebbe a nehéz útba senki más bele ne kerüljön rajtunk kívül. Minden levelet, címet, gépelést elégettünk. Egész éjszaka három kályhában tüzeltünk, gondosan eltüntetve még a hamut is. Már hajnal felé lehetett, amikor azt mondtam Sanyiéknak: “Most gondoljátok meg jól a dolgot. Számotokra még van kiút ebből a helyzetből. Sanyi elfoglalja a tanultságának megfelelő állást és rendezett polgári életet éltek ezután. Meg kell gondolnotok, hogy ez az élet Sanyinak a szabadságába kerülhet. A magam részéről számot vetettem ezzel, amikor elindultam a szolgálat útján, de nem tudom, hogy nem vagytok-e lelkileg túl fiatalok arra, hogy az előttünk levő nehéz útat együtt járjuk meg.”

Azt hiszem, nem fogom elfelejteni soha a válaszukat. Kati azt felelte, hogy számot vetett mindennel, és marad. Sanyi pedig azt válaszolta, hogy annakidején, amikor ide kijött, eldöntötte, hogy jöhet akár internálás, akár börtön, Jézusért vállalja.

A következő hajnalon összecsomagoltuk Erzsike bőröndjét, s beküldtük őt Budapestre, egy olyan hívő családhoz, akiknek éppen akkor tíz gyermekük mellett nem volt segítségük. Sokszor úgy éreztem, hogy abban az időben Erzsike hordozta a legnehezebb részt mindnyájunk között. Nem volt könnyű távollenni attól a helytől, amely neki szíve szerint otthona volt. Nem venni részt a közös gondban, s nem tudni, milyen veszedelemben vannak, akik hozzátartoznak.

Másnap reggel nem történt semmi. Nem jöttek a várt házkutatók, nem volt letartóztatás, csak nagy, mély csend. Egész napon a hozzánk vezető utat figyeltük. Úgy látszott, hogy ennek a szolgálatnak vége. Mindent az Úr kezébe letéve álltam eléje, de mégis az ígéreteire hivatkozva. Ő mondta, hogy “Kerítetlenül lakják Jeruzsálemet, én pedig az Úr tűzfal leszek körülötte.” (Zak 2,4-5).

Akkoriban Pesten jártam egyszer, és egy zsidó asszony találta meg Jézus Krisztust. Ő mondta el, hogy amikor 44-ben a zsidó-üldözés alatt egy este hazajött a férje, elővette a zsebéből a revolvert, és azt mondta: “Ezen az éjszakán mind a ketten öngyilkosok leszünk, mert megjelent a törvény új része, amely szerint a vegyes házasságban élőket is viszik a gettóba. Nem várom meg a reggelt.” Akkor ő, a zsidó asszony – odaállt a falon függő Jézus kép alá, amit a katolikus férje hozott a házasságkötésükkor, rámutatott a képre és azt mondta: “Én erre a Krisztusra bízom magamat.” Fogta a revolvert, elvitte egyik szomszédjukhoz, ahol egy hívő család lakott, és arra kérte őket, vigyázzanak rá, mert a férje öngyilkos akar lenni. A következő napon visszavonták a zsidótörvénynek ezt a részét, mert sok olyan ember volt érdekelve, akik miatt nem hajthatták végre. Így maradt életben 44-ben, és ez a tapasztalat vitte oda, hogy évek múlva valóban átadta életét annak a Jézusnak, aki megmentette őket az öngyilkosságtól.

Nem volt véletlen, hogy ebben az időben mondta el ez az asszony az ő történetét. Amikor magányos csendességemben az Úr előtt álltam, én is gondolatban rámutattam a keresztre, és azt mondtam Istennek, én erre a Jézusra bíztam magamat. Vagy meg tud tartani, vagy nem. Megtartott! Állta az ígéretét.

Pár napi csend után két férfi jött fel a hozzánk vezető úton. Engem kerestek. Amikor bevezettem őket az ebédlőbe, és beszélgetni kezdtünk, kiderült, hogy ők az ÁEH. emberei és érdeklődni szeretnének azután a szekta után, amelyik itt működik. Igen jó beszélgetést készített nekünk az Úr. Elmondtam nekik megtérésem történetét. Azt, hogy mit jelent Isten gyermekének lenni, és hogy semmilyen szektához nem tartozunk, csak Jézus Krisztushoz. Nagyon érdekelte őket minden Ige a falon. Mindegyikről megkérdezték, hogy mit jelent. Egy idő múlva így szólt a fiatalabb az idősebbhez: “Igaz, hogy maga a főnök, s nem tudom, hogyan vélekedik ezekről, de nekem tetszik ez a dolog.” Csak az nem tetszett neki, hogy miért kell a falon függni ezeknek az írásoknak. Lehet, hogy azért, mert ő kérdezte Katit mikor bevezette őket a házba, mit jelent ez a kérdés a bejárati ajtó fölött: “Barátom miért jöttél?” Kati a maga szelíd, kedves modorában azt válaszolta: Ezt Júdástól kérdezte Jézus, amikor jött Őt elárulni.

Meglátogattak a gyámhatóságtól is. Két asszony jött megvizsgálni a gyermekek helyzetét. Ott találták őket a szobájukban, ahol vidáman játszottak. Miután velem és Katival is beszélgettek, ez volt az utolsó kérdésük: “Milyen viszonyban van az apósával?” Úgy gondolom, érthetetlen volt számukra, hogy azt amit láttak, nem tudták sehogysem összeegyeztetni azzal, amit a cikkben olvastak.

Hogy kik látogattak meg akkor sorjában, nem tudnám elmondani. Egy őrnagyra emlékszem többek közt, aki Sanyival arról beszélt, ha el nem helyezkedik, behívják katonai kiképzésre. Úgy emlékszem, ez az ember volt az, akit meghívtunk ebédelni, mert ebédidő volt. Nagyon zavartan köszönte meg és utasította vissza a meghívást.

Egyik napon meglátogatott a torbágyi tanácselnök, hogy személyesn megnézze, mi történik a községben az ő tudta nélkül. Az ebédlőben hármasban beszélgettünk, a tanácselnök, Erzsike és én. Először Erzsikét kérdezte meg, hogyan érzi magát itt? Miért nem jár el szórakozni: Vannak a faluban bálok, mozi, stb. Miért nem keresi a fiatalságot? Erzsike a maga egyszerű gyermeki módján elmondta, hogy Jézusnál sokkal többet talált, nem vágyik oda, és így boldog. Aztán csodálkozva rám nézett és azt mondta: “Nem így képzeltem el magát.” Éppen valamilyen kerti munkából jöttem bekötött fejjel, piszkos kézzel. Azt mondta, hogy a cikk szerint úgy képzelt el, hogy a fotelben ülök és dirigálom a háznépet. Látszott, hogy csodálkozik, és ezért talán nem is gondolta meg, hogy nem azt mondja, amit hivatalból mondania kellene.