“És az ő életüket nem kímélték mindhalálig” Jelenések könyve 12,11b
Szerkesztő:	Borsós Róza
Nyomtatásban megjelent:	2001.

HÁZVÉTEL

Amikor az iharosi házba költöztünk, először úgy gondoltuk, hogy megvennénk a házat, bár erre anyagi fedezetünk nem volt, hítből mégis felajánlottuk a házigazdának, hogy ha ő is úgy látja, hogy helyesen cselekszünk, szeretnénk megvenni a házat.

Sándor bácsi azt felelte, hogy a házat az Úrnak építették és nem eladó. Közben mégis valószínűleg a feleségének és leányának befolyására sürgetni kezdte a ház eladását. Hirdetést hirdetésre tett közé a lapokban. Mivel ebben az időben a jerikói ház építésével voltunk elfoglalva, s úgy láttuk, hogy ez az Isten útja, az iharosi ház dolgát egészen letettük az Úr kezébe. Többször jöttek vevők megnézni a házat, a telket. Legtöbben azzal távoztak, hogy az ő igényeiknek nem felel meg a hely. Egy-két olyan esetre emlékszem, amikor már-már úgy látszott, hogy eladják a házat, amely ígéret szerint az Úr szolgálatára épült. Sokszor álltam úgy az Úr előtt: “Uram valóban tovább kell innen is menni?” Szívemben azt a választ kaptam: Innen már soha többé! Ezekben a napokban mindig újra meg újra eszembe jutott az Úr szava. Az egyik vevővel, aki már eldöntötte, hogy megveszi a házat, végigjártunk mindent. Már előre megbeszéltük magunk közt, hogy bárki kérdezősködik tőlünk, amikor megnézi a házat, mi mindenről csak a legjobbat mondjuk. Nem akartuk emberi módon befolyásolni Isten útjait. A vevő elmondta, hogy hol fogja tartani a baromfit, hogyan kívánja berendezni a házat, ha elhozza a bútorait, hol áll majd meg a teherautóval, stb. Neki is megismételtük azt az ígéretünket, – amit Sándor bácsinak, a ház tulajdonosának is tettünk, – hogy abban a pillanatban, amikor valaki be akar költözni, mi elmegyünk innen.

Dél felé járt az idő, amikor el akart menni, s miután messze laktunk az állomástól, meghívtuk ebédre. Az ebédutáni igeolvasásnál is velünk volt ez az ember. Miután befejeztük az igeolvasást és közös imádságot, megszólalt: “Minden kedvem elment ettől a háztól. Nem fogom megvenni.”

Még egy ilyen vevőre emlékszem, aki pesti lakáscserét ajánlott fel Sándor bácsinak s már mindenben megegyeztek. Mindketten nagyon elégedettek voltak ezzel a cserével. Csak az Ige biztatott, hogy ebből a cseréből sem lesz semmi. Hogy hogyan hárította el az Úr ezt a veszedelmet, nem tudom, de a megbeszélt időben az új tulajdonos nem jelentkezett.

Újra mondom, a házvétel Iharosba ézkezésünk első pillanatától kezdve kérdésünk volt. Már akkor megmondtuk a ház gazdájának, hogy szeretnénk megvenni az egészet, amikor még semmi pénzünk nem volt rá. Tudtuk, hogy az Úrnál megvan az az összeg, amire szükségünk lesz. Mert Ő küldött ide, és a ház az Ő szolgálatára kellett nekünk.

A megvételre az itteni szolgálatunk legnehezebb idejében került sor. Pontosan akkor, amikor az újságcikk által nyílvánosságra hurcoltak bennünket. (Zsid 10,33). Mert az újságcikken keresztül egy ország nyilvánossága elé kerültünk. Ebben az időben mondta az Úr, hogy meg kell venni a házat. Mivel ezzel a szándékkal mentünk el a ház gazdájához, a lélegzete elállt a csodálkozástól. Azt mondta: Azt gondoltam, hogy ezekután elmennek erről a vidékről, és maguk most akarják megvenni a házat? Az érdekes az volt, hogy a ház árának ugyanazt az összeget jelölte meg, amit csendben és imádságban kértünk és kaptunk az Úrtól.

Jeremiás könyvében azt a különleges mondatot olvastuk: “Vedd fel e levelet, ezt a vételi levelet, mind a bepecsételtetett, mind a közönséges levelet, és tedd azokat cserépedénybe, hogy sok ideig elálljanak.” (Jer 32,14). Ez azt jelentette, hogy ezekben az időkben nem kerülhet sor a teleknek és a háznak az átírására. Arra figyelmeztetett bennünket az Úr, hogy ezzel várnunk kell, talán hosszú ideig. Mivel a ház gazdája is hívő ember volt, teljes bizalommal voltunk egymás iránt. A vétel és az eladás kettőnk között történt meg. Az eladás hívatalosan valóban úgy volt, ahogy az Ige mondta, hogy jóval később írattuk át.

Az újságcikk utáni időkben állandóan jöttek-mentek a rendőrök, detektívek, és mindig figyeltük az utat, hogy felkészülhessünk látogatásukra. Mindig volt felelős őrszem.

Egyik vasárnapra, amikor csak magunk voltunk itthon, paprikás csirkét főztünk nokedlivel. Éppen le akartunk ülni ebédelni, de váratlanul egymás után érkeztek a vendégek, vagy húszan. Ott álltunk a 4-5 személyre főzött ebédünkkel, tenni már nem tudtunk semmit. Imádkoztunk. A paparikás csirke levét meghosszabbítottuk és attól kezdve csak osztottuk. Átéltük a csodát, mindenkinek elég volt.

Egy másik vasárnap ennek az ellentéte történt meg. Megint csak mi voltunk otthon, de készültünk a váratlan vendégekre. Már reggel csodálkoztunk, 3-4 ember általában jönni szokott hozzánk. Azon a reggelen nem jött senki. A délelőtt is úgy telt el, csodálkozva kérdeztük egymást, ma miért nem jön senki? Így érkezett el az ebédidő. Már asztalnál ültünk, amikor bejöttek a rendőrök. Azonnal összenéztünk. Akkor értettük meg, miért nem jött senki. A rendőrök csak a házbelieket találták itt, és így, mint akik jól végezték dolgukat, elmentek.

Mi pedig dicsőítettük az Urat, aki nemcsak Elizeus idejében tudta megőrizni a várost, hiszen Ő tegnap és ma és örökké ugyanaz.