“És az ő életüket nem kímélték mindhalálig” Jelenések könyve 12,11b
Szerkesztő:	Borsós Róza
Nyomtatásban megjelent:	2001.

MIÉRT? HOVÁ?

Most hadd beszéljek ennek a vonatnak a különös, és mégis hiszem, hogy Istentől összeválogatott utasairól. A társadalomnak olyan rétege volt itt, amelynek tagjai valami módon nagyoknak, kiváltságosaknak és valakiknek érezték magukat. Az első sóhajtozások és ijedtség után mégis visszanyerték a maguk elképzelt tekintélyét, és a kisebbek udvaroltak nekik. Megint felhangzott az „uram-bátyám”, és pár óra után megalakult az első tarokkparti. Olyan nagy fájdalommal kellett – az Úr felé fordulva – arra gondolnom, hogy minden hiába!

A mellettünk lévő szakaszban egy család ült. Egy fiatalabb és egy idősebb házaspár. Az idősebbek a fiatalasszony szülei voltak. Hamarosan beszélgetni kezdtünk és kiderült, hogy egy házba szól a kitelepítési parancsunk. Később megállapították, hogy csak azon csodálkoztak, miért vagyunk mi olyan nyugodtak, mintha semmi nem történt volna.

Azután mégis elindult a vonat és vitt a kitűzött cél felé, ahogy a kitelepítési végzés írta: Nagypéteribe. Amikor hívő testvéreimmel együtt kerestük a térképen, megállapítottuk, hogy ebben a községben egyetlen ismerős sincsen. Arra gondoltunk, hogy miért éppen ide kell mennünk. Elképzelésünk szerint az országnak olyan sok helye van, amelynek sokkal inkább volna szüksége arra, hogy eljusson hozzájuk az Ige, … ahová sokkal jobb lett volna elkerülni. De a mi gondolataink nem az Ő gondolatai. Amennyivel magasabb a menny a földnél, annyival magasabbak az Ő gondolatai a mieinknél. A szél fújt, ahová akart, és azon a napon egy lassan döcögő vonaton vitt és mi nem tudtuk, hogy miért és hová.

Egy községbe megérkezve, a vonatból teherautóra kellett átpakolni. Kerestük, hogy ki viszi át a ládákat, szekrényeket és egyéb nehéz bútordarabokat. Kiderült, hogy nincs senki. Ki hogy tud, úgy cipekedjen. Segítség nincsen. Előttem állt a kérdés, hogy idős édesanyámmal és emelni nem tudó beteg bátyámmal hogyan fogunk átrakodni. Jó volt itt is Isten csodálatos segítségét megtapasztalni, ahogyan szinte egyedül tudtam átrakni erőm feletti terheket. A rendkívüli az volt, hogy bele se fáradtam. Később egy kitelepített társunk, akivel közös autóba rakodtunk, említette, hogy nem értette akkor, hogyan volt ez lehetséges.

A vasútállomásról ez a teherautó Nagypéteribe vitt. Esteledett. Kíváncsian álltam az autó tetején és néztem az elém táruló tájat. Olyan világosan értettem akkor – mintha valaki mondta volna ezt az Igét: „Ne félj, hanem szólj és ne hallgass: … mert nekem sok népem van ebben a városban!” (ApCsel 18, 9b. 10b). Így fordultunk be Nagypéteri község kicsi házai közé, ahol az emberek az ablakok mögött meglapulva, könnyes szemmel nézték a bevonuló kitelepítetteket. Ezen az éjszakán – ahogy ők mondták – senki sem aludt a faluban. Összebújtak, beszélgettek és sírtak.