“És az ő életüket nem kímélték mindhalálig” Jelenések könyve 12,11b
Szerkesztő:	Borsós Róza
Nyomtatásban megjelent:	2001.

EVANGÉLIZÁCIÓ – MEGÚJULÁS

Ezekben az időkben többször hívtak el vidéki lelkészek evangélizálni egy-egy hétre. A megnövekedett szolgálat, az otthoni és a vidéki több fáradságot, több erőt követelt, és így 1968 tavaszán elmentem 3-4 napra pihenni. A Balaton mellé hívtak meg hívő testvérek, és úgy láttam, ez az a hely, ahol Isten testileg-lelkileg meg akar pihentetni. Tudtam, hogy megfáradtam. Szeretem Jézust, és Neki szolgálok, Ővé az egész életem, de valahogy nem úgy, mint azelőtt. Az a személyes, valóságos kapcsolat hiányzott akkor. Ezért mentem el várakozással, örömmel arra a pár napra, a szívemben azzal a vággyal, hogy egészen egyedül lehessek Jézussal. Az volt a kérésem az Úrhoz, adja meg, hogy ne kelljen emberrel beszélnem. Annyira körül voltam véve a szolgálatban, hogy mérhetetlen nagy volt bennem a vágy a csend után Ő előtte. Amikor odaérkeztem, kissé csalódott voltam. A ház asszonya kedvesen beszélgetve fogadott, reggelizés közben is mondogatta saját élete problémáit, élményeit az Úrral, és magamban folyton azért imádkoztam, hogy hagyná már abba, hogy tudnék csendben lenni.

Amikor már végre odajutottam, hogy kifeküdtem a kertbe egy nyugágyra, egy könyvet vettem a kezembe, amely Jézus nevéről szólt. Soha nem fogom elfelejteni azt az egy mondatot, amellyel az Úr akkor ott utolért engem. Valahogy így hangzott ez a mondat: “Az igehirdetésed lehet teljesen tiszta, teljesen Krisztus-központú, kereszt-központú, de ha az élő Jézus Krisztus nincs jelen, akkor csak betű, amely öl.” Becsuktam a könyvet és ez a mondat át-meg átjárta a szívemet. Úgy éreztem magamat, mint egy bogár, amelyet keresztülszúrtak. Csendben csak ennyit mondtam: Uram, ez vagyok. Tudom, hogy igehirdetésemben Krisztusról beszélek, az Ő váltsághaláláról, tudom, hogy a bűnről, a kegyelemről van szó. De sokszor, sokszor nem vagyok biztos abban, hogy az élő Jézus Krisztus jelen van-e?

Isten ítélete szétvágott akkor bennem mindent. Megláttam, hogy mennyi gondolat van a szolgálatomban a saját értelmemből, mennyi az érzelemvilágomból. Megláttam, hogy milyen mérhetetlenül szennyes, önmagammal szennyezett az egész életem. Olyan öröm, hogy az Úr összetör, de be is kötöz. Olyan jó, hogy nemcsak megsebzett az alatt a pár nap alatt Igéjével, de meg is gyógyított.

Nem fogom elfelejteni azokat a magányos sétákat a Balaton partján, amikor újra átéltem, hogy mennyire szeretem Jézust. És átéltem, hogy milyen kimondhatatlanul szeret Ő engem. Ennek a pár napnak az emlékeképpen maradt a szívemben az a régi ének: “Kéklő tengernek partján, ott hol mosolyg az ég, Ott kérdezte meg Jézus: Péter szeretsz-e még?”

Megújulva térhettem haza, úgy, mint aki nagyon mélyen tudja, hogy egészen Jézushoz tartozik, akinek senkije nincs Rajta kívül ezen a földön. Úgy mehettem haza, mint aki megtapasztalta, hogy nagyobb a második szeretet az elsőnél, mélyebben, tisztábban, teljesebben szerethettem Őt.

Így indultam neki a nyári szolgálatoknak. Ebben a tavaszi csendességemben jelenthette ki először nekem Jézus Krisztus, hogy mit jelent az Ő teste. Valahogy így értettem meg akkor: “Ha engem szeretsz, akkor szeresd az én testemet, az én népemet.” Akkor értettem meg ezt az Igét, amit Péternek mondott az Úr, amikor megkérdezte: “Szeretsz-e engem?” Megbízta azzal: “Legeltesd az én bárányaimat!” Megértettem azt, hogy Jézus szorosan összetartozik a testtel. Nemcsak a Főt kell szeretnem, hanem minden kicsi tagot, az egész testet, az Úr népét, amely ebben az országban van. Isten magyarországi népét helyezte akkor a szívemre, és adott nagy-nagy szeretetet irántuk. Az az Ige is valóság lett akkor nekem: “A te házadhoz való féltő szeretet emészt engem.”

Az a ház és az a szolgálat, amit Isten adott nekünk, nem egy gyülekezeté, nem egy emberé, hanem az Úré, és az Ő népéé. Otthona kell legyen mindazoknak, akik menedéket keresnek és segítséget várnak Jézustól.

Azóta tudom már, hogy ez a szolgálat mindenestől az Övé. Abban az időben tanultam meg a Miatyánknak azt az első mondatát, amiben nem az enyém csak, hanem mindnyájunké, nem az én Atyám, a mi Atyánk, nem az én házam, a mi házunk – mindenkié, aki keresi és szereti Őt.

Emlékszem arra a napra, amikor egyszer együtt jöttem fel valakivel a völgyből, aki pár napig volt nálunk. És ahogy látta a réten kapirgáló csirkéinket, tyúkjainkat, megkérdezte: Ezek is a mi tyúkjaink? Olyan jó volt kicsit csodálkozva, de örömmel válaszolni: Igen, a mieink. Ugyanúgy a tieid, mint az enyéim. Szeretném egyre jobban megtanulni azt, hogy az “én” helyett “mi”.

Ebben az időben két dolgot érthettem meg gyors egymásutánban az Isten Igéjéből. Az egyiket egy könyv olvasása közben adta az Úr. A könyv Ábrahámról szólt és szinte visszautasíthatatlan erővel ugrott elém az 1Móz 13-ból ez a mondat: “Kelj fel, járd be az országot, hosszában és széltében, néked adom azt.” Úgy láttam, hogy Isten megpecsételi a választott utamat, és nagyobb lehetőségeket, nagyobb kapukat fog kinyitni előttem. Ettől az időtől kezdve sokkal többet kellett utaznom, mint eddig. Egyik meghívás a másik után jött, és valóban új lehetőségeket, nagyobb kapukat nyitott ki előttem az Úr. Jó volt újra tudnom, hogy nincsen semmi emberi bíztosítéka a szolgálatnak, amit Isten bízott rám, semmi védelme, most már igazán semmi. Olyan öröm volt, hogy senkihez nem tartozom, egyedül Hozzá. Csak az a teljes biztonság, hogy Ő elég a megtartatásra minden helyzetben.

Nem sokkal azután valaki elmondta, hogy valamelyik vidéki református lelkész megharagudott a szolgálatok miatt, ellenséggé lett, feljelentéssel, és különféle vádakkal fenyegetőzött. Olyan jó volt azon az estén olvasni a 91. Zsoltárnak pár mondatát: “Mert azt mondtad te: az Úr az én oltalmam, a Felségest választottad a te hajlékoddá: Nem illet téged a veszedelem, és csapás nem közelget a te sátorodhoz; Mert az Ő angyalainak parancsolt felőled, hogy őrizzenek téged minden utadban.” (9-11). Mérhetetlen öröm volt, hogy megint teljes valóság nekem, hogy hallja amit mondtam. Éppen előtte mondtam el imádságban, hogy nincs védelem Rajta kívül, és Ő az egyedüli oltalmam. Szinte szószerint válaszolt az Úr: “Mivel ezt mondtad…” És mind a két kérdésemre válaszolt, a hajlékra, amit nekünk adott, és az utakra, amikre küldött. Nagyon nagy boldogság volt továbbmenni úgy, hogy nincs mitől félnem. Számomra ez a kérdés el van intézve. Fenyegetőzhet és tervezhet bárki bármit, az Úr szava igaz, építeni lehet rá.