“És az ő életüket nem kímélték mindhalálig” Jelenések könyve 12,11b
Szerkesztő:	Borsós Róza
Nyomtatásban megjelent:	2001.

SANYIÉK HÁZA

Sanyiék kezdetben az iharosi házban a kis szobában laktak. Ahogy évről-évre több lett a gyerek, átköltöztek a nagy szobába. De lassan az is szűk lett nekik. A nagyobbaknak iskolába kellett járni, az út pedig különösen télen nagyon hosszú volt. Így kezdtünk el imádkozni azért, hogy az Úr bent a faluban adjon Sanyiéknak házat. Nehezen volt teljesíthető az a kérésünk, hogy legyen közel a ház a viadukthoz, hogy ne kelljen naponta Sanyinak hosszú utat megtennie az Iharosba.

Több házat ajánlottak. Megnéztük mindegyiket, de egyik sem volt az, amit kértünk. Emlékszem egy délutánra, amikor Katival elindultunk megnézni az ajánlott házat. Amikor megnéztük, világosan megértettük, hogy ez nem az Úrtól van. Kicsit letörve, szomorúan indultunk hazafele, mintha az Úr nem akarná teljesíteni kérésünket, pedig a szükség nagy volt.

Útközben hazafelé néztük a házakat és beszélgettünk. Egy bácsi megszólított: “Mit keresnek?” Megmondtuk. Erre átmutat az út másik oldalára, amikor már a viadukt közelében jártunk, – “Úgy tudom, az a ház eladó.” Átmentünk. Egy kis rózsaszínü falusi ház volt, amit a gazdája pár nappal azelőtt tatarozott. Ők új házat építettek s ezt a régit nyilván a költségek miatt el akarták adni. Kedves, vágyódó embereknek látszottak. Összenéztünk Katival, mind a kettőnknek megdobbant a szíve: Ez az! De nem mondtunk semmi biztosat. Majd választ adunk. Hetek múltak, és az Úr nem szólt. Amikor tőlünk valaki a faluban járt, mindig megnézte a házat, nem adták-e el másnak. Egyik nap Sanyiék kislánya visszajövet az iskolából úgy látta, hogy függöny van az ablakon, és kis cipők vannak az ajtó előtt. Tehát a házat eladták. Úgy éreztük, hogy valamit elmulasztottunk. Dehát mégsem lehet ez, hiszen nem szólt az Úr. Katit az az Ige biztatta: “Senki se szégyenüljön meg, aki téged vár.” (Zsolt 25,3).

Végül megjött a várvavárt Ige: “Letelepítem őket házaikba, – így szól az Úr.” (Hós 11,11). A házat nem adták el, saját gyermekeik cipője volt kitéve, a függönyt azért tették fel, hogy az emberek ne kérdezősködjenek. Az Úr őrizte nekünk a házat. A tulajdonosok is így érezték. Nem sokkal utána a háziasszony elfogadta Jézust Megváltójának, és férje is vágyódott, és kereste az Urat. Nagy segítség volt Katiék számára a megértő kedves szomszéd.

A ház pontosan ott állt, ahol kértük és megfelelt Sanyiéknak. Nagyon régi épület volt ugyan, s ezért nyirkos és dohos. Éveken keresztül javítgatták, azután 1978-ban megláttuk, hogy nem jó a régi ruhára új foltot tenni, és így teljesen lebontották. Amikor a mérnök testvér, akivel megbeszéltük a ház dolgait, azt mondta: jó volna újat épiteni, Katiék nagyon megijedtek a sok költségtől és munkától. Az Úr ezzel válaszolt: “Jól tudja a ti mennyei Atyátok, hogy mindezekre szükségetek van.” (Mt 6,32). Amikor még tovább aggodalmaskodtak, Mózes könyvéből ez volt a kijelölt Ige: “Átvitte őket, mint a lovat a síkon.” Így lett kész 1978 szeptemberében az új ház, úgy, hogy a tanév kezdetére, – bár még sok hiányossággal, – beköltözhettek Sanyiék.

Volt egy másik jelentősége is Sanyiék faluba költözésének. Isten régebben mondta már nekünk ezt az Igét: “Igyekezzetek a város jólétén, ahová az Úr helyezett,” és tudtuk, nem véletlen, hogy Torbágyra helyezte őket az Úr. Van valami célja a falu lelki életének és ébredésének szempontjából is Sanyiék beköltözésének

Megajándékozta őket hamarosan beköltözésük után a házigazdáik hitrejutásával. Az asszony volt az első és később a férfi is teljes szívből és egészen elfogadhatta Jézus Krisztust. A faluban is megújulás volt tapasztalható az imaórákon, az istentiszteleteken. Isten különleges áldását tapasztalták. Várjuk és hisszük, hogy Isten tovább viszi ezt a munkáját.