“És az ő életüket nem kímélték mindhalálig” Jelenések könyve 12,11b
Szerkesztő:	Borsós Róza
Nyomtatásban megjelent:	2001.

NÉMETORSZÁGI ÚT

Édesanyámnak Németországban élt az egyetlen nővére, és úgy látta, mielőtt meghalna, szeretné még egyszer meglátogatni. Akkor édesanyám már eléggé nagyot hallott. Az ő szobájában beszélgetett valakivel, és én az ajtón keresztül mindent hallottam. Ezt mondta: “Egyedül nem tudok már elmenni, de Liza elkísérhetne.” Válaszolok az ajtón keresztül: “De nem kísérlek el.” Édesanyám: “Ha az Úr mondaná Lizának, biztosan elkísérne.” Újból ott van bennem: én nem.

Ebben a dologban értettem meg először, milyen rettenetes nehézség vezetésünkben a nagy akarás. Úgy éreztem, hogy az időm az Úré, és így nem tudok heteket külföldön tölteni.

Aznap az esti Ige ez volt: “Ha valaki azt mondja atyjának, vagy anyjának: Korbán (azaz templomi ajándék) az, amivel megsegíthetnélek: Úgy már nem engeditek, hogy az atyjával, vagy anyjával valami jót tegyen.” Mk 7,11-12 “Az ilyen akár ne is tisztelje az ő atyját, vagy anyját.” (Máté 15,5).

Döbbenetes volt. Templomi ajándékkal nem akarom édesanyámat megsegíteni. Ettől kezdve úgy láttam, mennem kell, de nem akartam. Iszonyú zűrzavar keletkezett a vezetésemben: egyik nap igen, a másikban nem.

Végre beadtam az útlevél kérést. Nem tudtam, hogy ötszáz forintot kell befizetni. Azt hittem csak akkor, ha készen van. Mikor kérték tőlem az összeget, rájöttem, hogy nincs nálam annyi pénz. Az volt bennem, hogy így állít le az Úr. Még sem adom be. Mivel bizonytalan voltam, arra gondoltam, hogy kölcsön kérek a nővéremtől.

Rettenetes volt, arra gondoltam, most lépem át Isten akaratát. Kölcsön kértem és beadtam a kérelmet.

Belső gyötrelmekkel igyekeztem hazafelé. Útközben valamit keresgélve a táskámban, megtaláltam az ötszáz forintot. Amikor kellett, nem ott kerestem, ahol volt. Tehát mégis akarja az Úr? Ebből az egy példából meg lehet látni, milyen rettenetesen megzavarja az ember akarata Isten vezetését.

Amikor mégis elutaztunk, és a vonat végigszaladt a magyar földön, az ablakon kinézve potyogtak a könnyeim. Akkor éltem át, mennyire szeretem ezt az országot, ahová Isten állított, és a szolgálatot, amit rám bízott. Pár héttel előtte történt talán. Életemben először ébredtem rá arra, hogy a szolgálat is lehet bálvány. Akkor éreztem meg, hogy a munkámat Jézusnál is jobban kezdtem szeretni. Ekkor tette fel nekem Isten ezt a kérdést: “Jobban szeretsz-e engem ezeknél?” Őszintén csak ezt válaszolhattam volna: Nem. Újra döntenem kellett és mindent otthagyni Őérte.

Hogy mennyire gonosz az ember szíve, akkor tapasztaltam újra, amikor kint Németországban is, ha valami nem úgy ment, ahogy én szerettem volna, a csendben azt gondoltam: ugye mondtam, hogy nem jövök ide. Eszembe jutott Jónás, akinek a nagy ninivei ébredés után is igaza volt.

Abban az öreg-otthonban, ahol a nagynéném lakott, szabad volt az öregeknek hirdetnem az Igét. Sokan voltak olyanok, akik soha nem hallottak még élő igehirdetést. Az egyik öreg azt mondta egy igehirdetésem után: “Nem is az a legjobb, amit mond, hanem az, ami közben kiárad felénk.”

Talán legemlékezetesebb ebből az időből a nagynénémmel való beszélgetésem. Három nappal elutazásunk előtt – mint ahogy addig is sokszor, – Jézusról beszélgettünk. Többek közt elmondtam neki a babonás és ördögi dolgok nagy veszélyét. Nevetve válaszolt: “Gyermekkoromban asztalt táncoltattam, de ez semmi, csak játék. Vannak nekem ennél sokkal nagyobb bűneim is.”

Eközben úgy ültem mellette, tudtam, hogy nem lesz többé alkalmam vele beszélgetni. Egy percig csendben voltam és arra gondoltam, milyen súlyos bűnt követett el, és nem érzi annak a veszélyét.

Azt mondtam: Ha én most megsértelek téged valamivel, de nem veszem észre, s te azt mondod, hogy az előbb súlyosan megsértettelek, – akkor én feltétlenül bocsánatot kérek tőled. Látod, Isten azt mondja most neked, hogy ezzel a gyermekkori játékkal megsértettél engem. Hajlandó vagy-e Tőle bocsánatot kérni? Mindig a sértett fél jogosult arra, hogy megmondja: mivel sértették meg. Csodálkozva nézett rám, és azt mondta: Így igen. Együtt imádkoztunk, és bocsánatot kértünk.

Pár hónappal ezután a beszélgetés után meghalt! És én nem akartam menni Németországba!

Ha az út után megkérdeztek itthon, hogy mi volt a legboldogabb emlékem a németországi úton, – azt kellett mondanom, hogy az a pillanat, amikor visszajövet a határon megláttam az első magyar fináncot. Abban az időben értettem meg, hogy Isten ennek az országnak egyszerű falusi népe mellé állított engem. Ez előtt az út előtt nem tudtam, hogy mennyire szeretem őket. Németországban hiába akatak elvinni városnézőbe, kirándulni, hiába voltak gyönyörű tájak, semmi nem érdekelt. Akkor értettem meg, hogy senki nem veheti el a szívemet azoktól, akiknek Isten odaadta.