“És az ő életüket nem kímélték mindhalálig” Jelenések könyve 12,11b
Szerkesztő:	Borsós Róza
Nyomtatásban megjelent:	2001.

EVANGÉLIZÁCIÓK ÚJABB
HELYEKEN

Egy másik vidék ahol Isten ébredést kezdett, egy Duna-Tisza közötti falu volt. Nem emlékszem már, hogy kerültem oda először, csak arra emlékszem, hogy amikor a lelkészlakásba beléptem, egy nagyon modern, világi külsejű asszony fogadott. Úgy éreztem magam, mint aki teljesen idegenbe került, és azt gondoltam, nehéz lesz együtt szolgálni ezekkel az emberekkel. Olyan távolállóknak láttam őket. Három faluban kellett egymásután hirdetnem az Igét estéről-estére. A fiatal lelkész vitt egyik helyről a másikra, és mindenütt megteltek a termek falusi emberekkel, asszonyokkal, akik szomjasan hallgatták az Igét. Isten Igéje megragadta a szívüket, és amikor a hét végén döntésre hívták fel őket, akkor sokan voltak, akik elfogadták Jézus Krisztust Megváltójuknak.

Ez a munka folyik tovább, most is térnek meg emberek. A legnagyobb örömöm mégis az a fiatal lelkészfeleség volt. Amikor egy másik alkalommal visszamentem hozzájuk, hogy újra szolgáljak közöttük, egészen új asszonyt találtam. Külsejében és belsejében teljesen megváltozott. Nem érdekelte őt más, csak az Isten ügye, és az Ő országa. Örömmel mondta el, hogy eladták a televíziót, világos utasítást kaptak erre Istentől, és azon a pénzen kerékpárt vett, hogy azzal látogathassa a falu asszonyait. Nagyon ritkán láttam ilyen embert, aki ennyire égett az Úrért. Elkísért minden útamon, és ő maga beszélt arról, hogy melyik asszony milyen állapotban van, és mire volna szüksége. Munkatársat, szívvel-lélekkel teljes munkatársat találtam benne. Mind a ketten férjével teljesen megújultak. Mozgatják a környéket is, innen-onnan hívások érkeznek olyanoktól, akik szeretnének megújulni, és gyülekezetükben is újulást átélni.

Az egyik legkiemelkedőbb emlékem egy alföldi városban történt az evangélizáción. Ebben a gyülekezetben nem volt még ébredés. Estéről-estére egyre többen jöttek, és ahogy minden evangélizációs szolgálatnál, a hét végén szorongatott a kérdés: szabad-e döntésre felhívni őket?

A szomszéd faluban a következő nap délelőttjén valakit meglátogattam. Elmenetelemkor egy Igét adott a kezembe: “Fehérek a tájak az aratásra.” Ez volt az első mondata Istennek, amely biztatott arra, hogy megtegyem a felhívást.

Az este folyamán Péter csodálatos halászatáról szólt az evangélizáció. Élesen emlékszem, hogy magamnak mondtam: “A Te parancsolatodra levetem a hálót.” Akinek szívügye az emberek megtérése, az tudja, milyen lélegzetelállító pillanatok azok, amikor valaki Isten szavára bátorságot kap arra, hogy kimondja: Aki döntött Jézus mellett, álljon fel! A döbbent nagy csendben egy férfi ugrott fel elsőnek, azután két asszony, és azután sorban egyre többen. A végén úgy éreztem, hogy most már nehezebb ülve maradni, mint felállni. Ezért kértem, hogy mindenki üljön le. Veszedelmesek a hangulat megtérések.

Még megmaradt az emlékezetemben az egyik evangélizációs este, amikor úgy zuhogott az eső, hogy alig lehetett látni, és az emberek mégis jöttek. Egy öreg nénire emlékszem, aki csuromvizesen ért oda, és azt mondta: Semmi nem tarthatott volna vissza attól, hogy eljöjjek.

A zöldségboltban áruló asszony megmondotta a Tsz. kocsisának: Ha holnap este pontosan 5 órakor nem lesz itt az árúval, az árokparton pakolhatja le, mert én 6 órakor evangélizációra megyek.

Amikor Isten Lelke cselekszik, az mindig csoda. Évek múltak el azóta. Sajnos abból a sok emberből néhányan maradtak meg. De hiszem, hogy Isten megkeresi őket újra, mert megbánhatatlanok az Ő elhívásai.