“És az ő életüket nem kímélték mindhalálig” Jelenések könyve 12,11b
Szerkesztő:	Borsós Róza
Nyomtatásban megjelent:	2001.

LESZTEK NÉKEM TANÚIM

Kezdettől fogva ott volt a szívemben a szolgálat vágya, csak persze a magam módján. Próbáltam beszélni az Úrról itt is – ott is. Traktátusokat osztogattam, szerettem volna a szelet irányítani oda, ahová én gondoltam, de minden egészen másként lett.

Már az első napokban kerestünk egy családot, aki nekünk naponta tejet tudna adni. Keresés közben elvetődtünk egy öreg nénihez, aki megértően, könnyes szemmel ígérte, hogy ő majd ad mindennap, csak menjek el érte. Szemben lakott velünk egy alacsony falusi házacskában 70 év körüli férjével együtt. Két elhagyott öreg ember. Gyermekeik szétszóródva a világon, mit sem törődtek velük. Nem volt nékik igazán senkijük, csak egy szintén megöregedett tehénkéjük. Az öregek maguk művelték meg azt a pár hold földet, amiből éltek.

Amikor először beszéltem nekik az evangéliumról, az asszony soha nem tapasztalt szomjúsággal hallgatta, azután megkérdezte tőlem, hogy nem segítenék-e neki a munkában. Minden kitelepítettnek ez volt a nagy kérdése: Hogyan szerezzünk munkát? Miből lehet majd megélni? Íme, itt az Úr munkájával a fizikai munka alkalma is együtt jött. Nem kellett kínálkozni, ők hívtak.

Az első mezei munka, amire megtanított az Úr, a szénagyűjtés volt. Ketten mentünk az öreg Franci nénivel, vállunkon villa és gereblye. Végig a földek mellett az egész hosszú úton az Úr jött velünk. Nem beszélgettünk semmiről. Az úton végig énekeltem és ez az ének megfogta az öregasszony szívét. Ahogy kiértünk a földjükhöz, Franci néni leült a lekaszált rétre, rám nézett és azt kérdezte: „Hogyan tudhatja azt az ember, hogy üdvözülni fog?” Ez a kérdés kimondhatatlan öröm volt számomra. Azután beszélgettünk órákon át Jézusról és arról az üdvösségről, amit Ő hozott a bűneiben elveszett embernek. Franci néni számára kezdett megnyílni az üdvösség útja. Attól kezdve sokat hívott segíteni, de ahogy később bevallotta, nem azért, mert szükség lett volna a munkámra, hanem azért, hogy hallhassa a Krisztusról szóló beszédet. Egymás után tette fel bűneiben megkötözött lelkének kérdéseit. Miközben egymás mellett szedtük a babot, örökélet és örökhalál dolgai dőltek el az ő lelkében. Esténként, amikor elmentem hozzájuk a tejért, nem akartak elengedni. Ott ültünk a kicsi ház küszöbén. Férje, Miska bácsi, szalonnát falatozott, a macska körülöttünk sündörgött, aztán megtalálta helyét az ölemben és dorombolva elaludt. Mi beszélgettünk, sokszor késő éjszakáig. Előkerült a Biblia és bizony, mikor hazaértem, sokszor szemrehányással fogadtak, miért maradtam el olyan soká! Miért hagytam ott őket este egyedül?

Ahogy múltak a napok, átjöttek a szomszédok is. Különösen a szemben lakó fiatalasszony járt esténként Franci néniékhez. Erősen vonzotta az Ige, de újból és újból ez volt a védekezése: „Így nem lehet élni… Én nem tudok olyan lenni, mint maga.” Egy vasárnap délután 10-12 asszony gyűlt össze az egyik falusi házban hallgatni az Igét. Nem emlékszem már miről szólt, de azt tudom, hogy utána beszélgettünk. Franci néni panaszkodott életének nehézségeiről, férjéről, aki a falunak egyik leggonoszabb embere volt. Elmondta, hogy tönkretette az egész életét, hogy mennyit ütötte-verte, milyen goromba, káromkodó, hogy az élete eleven pokol volt mellette. Nagyon csendesen azt mondtam neki erre: „Franci néni, ha maga megtér, akkor Miska bácsi is megváltozik majd.” Szinte felháborodva, hatalmas kézlegyintéssel válaszolt: „Az soha!” Az Úr azzal szégyenítette meg, hogy a férje majdnem hamarabb találta meg a Krisztushoz vezető utat, mint ő. Azóta sokszor beszélgettünk lehetetlennek látszó dolgokról, és ha valamit nem akart hinni, elég volt neki ennyit mondani: „Franci néni, az soha!?” … és akkor mindjárt meghajlott Isten szava előtt, és azt mondta: „Hogyne volna lehetséges!”