“És az ő életüket nem kímélték mindhalálig” Jelenések könyve 12,11b
Szerkesztő:	Borsós Róza
Nyomtatásban megjelent:	2001.

KÓRHÁZBA KERÜLÉSEM

A nagy ünnepek mindig sok munkával jártak nálunk, és ezeken az alkalmakon általában egyedül kellett végeznem a munkát. Családunkban az volt a szokás, hogy karácsonykor én megyek be, és húsvétkor ők jönnek ide.

1978-ban valahogy úgy történt, hogy nem tudtak kijönni az enyémek. Néhány olyan ember jött, akikre nem is számítottam. Egy olyan fiatalember, aki az iszákosságból szabadult, de mivel nagyon sokszor visszaesett, húsvétkor azzal állított be: Eljöttem otthonról, hogy ne kerüljek bele a nagy húsvéti ivászatba. Így ittmaradt az ünnepekre.

Egy nagyon kereső kis pedagógusnő jött még ki, aki súlyos megkötözöttségeit hozta az Úr elé.

A fárasztó húsvéti ünnepek után értesítést kaptam egy alföldi asszonytól, hogy a törökbálinti kórházban fekszik. Azt üzente, hogy nem tudja mennyi ideje van még hátra, és vannak dolgai amiket szeretne elmondani.

A húsvét utáni napon elindultam Törökbálintra. Este hét óra lehetett, amikor visszaértem. A házban vacsorához készülődtek. Azzal mentem az éléskamrába, hogy a megmaradt salátát behozom még. Amikor az ajtót kinyitottam, heves szívdobogás fogott el. Ismertem, mert sokszor volt már azelőtt is tachycardiás rohamom. Nem nagyon nyugtalanított. Bekiáltottam az ebédlőbe, hogy mindjárt jövök, csak vacsorázzanak. Elindultam a szobámba és lefeküdtem. Nem vacsoráztak, visszaszóltak, hogy várnak. Félóra múlva mégis megvacsoráztak és így ment el 1-2-3 óra. A gyors szívdobogás nem szünt meg. A napi Ige ez volt: “Az Ő nevében való hit által erősítette meg az Ő neve ezt, akit láttok és ismertek; és a hit, amely Őáltala van, adta néki ezt az épséget mindnyájan a ti szemetek láttára.” (ApCsel 3,16). Amikor orvosért akartak menni, erre az Igére hivatkoztam. Azonban egyszer csak az egyik vendég eltűnt és hiába kérdeztem, hol van? Végül bevallották, hogy orvosért ment.

Amikor az orvos belépett, megkérdezte, ki a beteg? Egyedül én feküdtem ágyban. Én vagyok, – mondtam. Maga nem úgy néz ki. De amikor a hallgatót a szívemre tette, nagyon megijedt, injekciót adott és hívta a mentőt. Gyorsmentő jött. A pesti kórházban egy hetet feküdtem, és utána saját kérésemre hazaengedtek.

Mivel soha nem feküdtem még kórházban, minden új volt ott nekem. Hála Istennek, hogy ezt a külön világot, a kórház világát megismerhettem. Abban a nehéz helyzetben, amiben emberek odakerülnek, mindenki nyiltan és őszintén beszél magáról.

Úgy gondolom, minden kórterem egy furcsa kis közösség. Mivel mindenki nyomorúságban van, megláttam, mennyire igaz az Ige: “Mindenki téged keres.” Kerestem az útját, hogyan beszélhetnék nekik Jézusról. Azután este, amikor mindenki elcsendesedett, megkérdeztem, meghallgatnak-e egy történetet? Valamilyen egyszerű történetet mondtam el, amiből látni lehetett Jézus szeretetét. Később már úgy hívták, hogy az esti mese. Sokszor el is mondtam a rádió ismert mondatát: “Remélem ágyban vagytok már!?” Jó volt, hogy az esti mese után senki nem beszélhetett már. Remélem, hogy átvitték a kapott gondolatokat az éjszaka csendjébe.

Az orvosnő mindent megtett, hogy megtalálja a szívroham okát, de minden vizsgálat után csak egyet ismételgetett: maga túl sokat dolgozik. Nem tudta, hogy abból amit én csinálok, nem lehet túl sokat csinálni.

Amikor egy hét szabadságra ment a doktornő, nagyon sok beteg érkezett, olyan asszonyok, akik görcsökben vergődtek, kiabáltak. És nem volt elég ágy. Mivel ez volt a reggeli Igém: “A cethal kivetette Jónást a szárazra”, szóltam a főorvosnőnek, – az én cethalamnak, – nem mehetnék-e én haza? Kb. egy órán belül otthon voltam. Nem tudom a cethal milyen gyorsan vetette ki Jónást.

Nagyon sokáig tartott, amíg rendbejött a szívem. Mindig fáradtnak éreztem magam, mégsem tudtam aludni. De az Úr megerősített, és tudom, hogy áldásul volt nékem a nagy nyomorúság.