“És az ő életüket nem kímélték mindhalálig” Jelenések könyve 12,11b
Szerkesztő:	Borsós Róza
Nyomtatásban megjelent:	2001.

AZ UTOLSÓ ÚTRAKELÉS

Liza néni az öregedésével kapcsolatban többször említette, hogy nem szeretne a szolgálat terhére lenni. Szolgatársai elképzelhetetlennek tartották ezt a megoldást, és tiltakoztak ellene.

Időközben egy Otthon Vezetőjével volt egy beszélgetése. Ettől kezdve annyira emlegette a Szeretetotthonban való elhelyezését, hogy szolgatársai arra a látásra jutottak, hogy tegyék az Úr kezébe ezt a kérdést.

98 december elején egyértelműen úgy látta, hogy beszélnie kell a Szeretetintézet Vezetőjével, akinek elmondhatja feltételeit és azok megvalósíthatóságából megláthatja Isten vezetését. Kérdéseire nagy befogadó szeretet volt a válasz.

A gondolataiban az volt, hogy ő az Intézetbe szolgálni megy. A kegyelmi idejük végét élő idős embereknek szerette volna vinni a megtérés evangéliumát. A test beszűkűlő lehetőségeivel nem számolt. A testi állapota és fokozatos gyengülése mellett mindig a szolgálat ügye volt a központi gondolata. Ima-hátvédként állt a torbágyi szolgálat mögött. Mindig tudni kívánta a csendeshetek programját, hogy imádságával követhesse.

Fáradékonysága ellenére az élete értelme és öröme a lelkigondozói beszélgetései voltak. Nagyon sok látogatója volt mindig. Vidékről is sokan jöttek hozzá.

Az Otthon vezetői, gondozói, és egyes szolgatársai Isten szolgájának kijáró szeretettel és tisztelettel vették körül haláláig.

Temetése végakaratának megfelelően szűk családi és munkatársi körben Biatorbágyon volt, a biai lelkipásztor szolgálatával.

Végakarata volt az is, hogy aki sírjához szeretne kimenni, helyette egy beteg embert látogasson meg.

Az elkezdett szolgálat Isten kegyelméből tovább folytatódik. Az Isten Házában ma is sok ember kap bűnbocsánatot, szabadulást, új életet Jézus Krisztus által. Egyikünk plántál, a másik öntöz, de a növekedést Isten adja. Legyen ezért egyedül Övé a dicsőség!