Sokszor volt alkalmam beszélgetni a rendőrorvossal is a napi munka után. Én takaritottam, ő pedig felült a vizsgáló asztalra és kritikus szemmel figyelt, miközben egy-egy kérdést tett fel. Egyszer azt kérdezte: „Ugye magának nincs szüksége papra ahhoz, hogy Istennel megtalálja a kapcsolatot?” Amikor azt feleltem, hogy nincs, így folytatta: „Akkor minek vannak egyáltalán papok?” A munkámban megálltam s így válaszoltam: „Pontosan azért, hogy ezt a mindenkitől független kapcsolatot megtalálják.”
Egy másik alkalommal az irodában gépeltem. Felém fordulva kérdezte: „Mondja, maga komolyan hiszi magáról, hogy bűnös?” Igennel válaszoltam, mire szinte haragosan mondta: „Ezt egyáltalán nem értem. Maga itt van egy fél éve és semmi olyat nem csinált, amire azt mondhatnám, hogy bűn.” „Gondoljon arra, hogy a gondolat és érzés ugyanolyan bűn, mint a cselekedet” – válaszoltam. Váratlanul elhallgatott. Másnap visszatért a beszélgetésre: „Tudja, amit maga tegnap mondott, azt nem mondhatta komolyan.” Örültem ennek az egy napi késésnek, mert ez azt jelentette, hogy közben gondolkozott rajta, forgatta szívében és Isten beszélhetett vele.