“És az ő életüket nem kímélték mindhalálig” Jelenések könyve 12,11b
Szerkesztő:	Borsós Róza
Nyomtatásban megjelent:	2001.

FELJELENTVE

Abban az időben az egyik egészségügyi kellemetlen helyzetbe került. Iszákos és kicsapongó élete miatt le akarták szereltetni a rendőrségtől. Kellemetlen volt ez neki azért is, mert orvostanhallgató létére nem folytathatta tanulmányait. Néhány alkalommal komolyan beszélgettem vele. Egyszer azt mondta: „Tudja, én még nem döntöttem. Lehet, hogy hívő leszek, mint az egyik professzorom, de lehet, hogy istentagadóvá. Nem látok még világosan.” Most, hogy nehéz helyzetbe került, úgy látszott, hogy döntött. Elhatározta, hogy könnyít a sorsán: éberségével és ügyességével leleplez valamit, amit mások talán nem vettek észre. Erre alkalmat is talált. Ő volt akkor szolgálatban, amikor felcsendült az ének a kórteremben. Pár perc múlva berontott és fenyegetőzések közepette ránk szólt, hogy azonnal hallgassunk el. Csodálkozva néztem rá. Soha nem tapasztaltam nála ilyen magatartást. Azután elment. A leányok, akik többször megfordultak már ezen a helyen, úgy látszik, tudták, mert még akkor este megkérdezték, hogyha kihallgatják őket, mit valljanak, mit szoktak csinálni esténként,  – hogy ne legyen baj belőle. Gondolkoztam, aztán azt válaszoltam: „Ne mondjanak mást, csak az igazat.” Őszintén szólva magam is gondolkoztam először, mit is mondhatnának. De ha most bármi mást tanácsolok nekik, mindaz hazugsággá válik, amiről beszéltem esténként, és akkor soha többé nem hisznek nekem. Én magam most sem fogtam fel igazán a helyzet komolyságát.

Másnap nyugodtan kezdtem dolgozni, és éppen a kórház folyosóját mostam, amikor az egyik irodai rendőrőrmester megállt előttem és kért, hogy azonnal jöjjek le vele az irodába. Akkor már tudtam, hogy nehéz útra megyek. A lépcsőn lefele segítségért imádkoztam. Az irodában az intézet egyik vezetője várt. Embertelen hangon ordítva hányta szememre az előző rendszer minden bűnét. „Maguk a békességet hirdetik és megáldják a fegyvereket, … szegénységet hirdetnek és elvették a szegények utolsó falatját” stb. stb. Én csak azt éreztem, hogy mindehhez nekem kevés közöm van. Aztán azt mondta, hogy van nekem valami imakönyvem, amire azt feleltem, hogy csak Bibliám van. „Hát akkor azt a Bibliát hozza ide!” – ordította. Egyik legnehezebb utam volt, amikor át kellett adnom a Bibliámat. A rendőrszázados kezébe vette, idegesen lapozgatta, s végül hozzám fordulva kérdezte: „Hol van ebben a tízparancsolat?” Furcsa volt a Bibliámat idegen kézben látnom. Kinyitottam Mózes könyvét a tízparancsolatnál. Végigolvasta előttem a parancsolatokat és szememre hányta, mi szegtük meg Isten parancsát. A hitet a papok hazugságának, Istent a papok találmányának mondta. El sem tudnám sorolni a sok fájdalmas bántást. Ez volt életem egyik legnehezebb órája. Határozottan ermlékszem utolsó mondataira, amikor befejezésül ezt kiabálta: „Most pedig vegye tudomásul, hogy ha még egyetlen szót szól ezekről a dolgokról, értette, egyetlen szót, akkor innen soha nem megy ki!” Nehéz volt végighallgatni ezt a fenyegetést, de a szívem mélyén halkan ott volt a válasz: Jó, hogy ez nem tőle függ. Hangosan csak ennyit mondtam: „Értettem, százados úr!”

Vajon a kórházban hagynak-e? Bizonytalanságban voltam. Úgy éreztem, minden mozog a talpam alatt. Sejtettem, hogy még nincs vége ennek az ügynek. – És valóban, alighogy felértem, az orvos hívatott. Átfutott rajtam a gondolat, hogy most elküld, hogy csomagoljak és menjek, mert visszaéltem a bizalmukkal, nem maradhatok a kórházban. De Isten gondolatai mások. A kórház irodájában nagyon csendes ember fogadott. Az orvos főhadnagy csak annyit mondott: „Tudom, mi történt. Maga itt marad, de egyre kérem, többé ne beszéljen ezekről a dolgokról. Tudom, hogy saját magát nem félti, magának a saját jövője sem fontos, ennyire már ismerem. De arra kérem, ránk legyen tekintettel és ne beszéljen többé ezekről. Nekünk is állásunkba kerülhet, hogy tudva mindezt, megtűrtük magát itt.” Megint szótlanul álltam. Tudomásul vettem, amit mondott, de a szívemben ott volt a válasz: Annak az ügynek az érdekében, amit szolgálok, nyugodtan áldozatul adhatom nemcsak a saját jövőmet, de az övékét is. Átláttam az Ördög ravasz cselén, amit az ügyes főhadnagy orvoson keresztül próbált alkalmazni. Biztosra vette, hogy szavai meggyőznek. Nem tudta, hogy Isten bölcsessége nagyobb az emberekénél. Nem tudta, hogy hallgatásom mögött nem az elfogadás húzódik meg, hanem az, hogy átlátok a csapdán. Számomra az Úr ügye, a szabadulásra váró lelkek ügye mindennél fontosabb. Így aztán teljes csendben, éneklés és hangos szó nélkül munkálkodott Isten tovább is közöttünk.

Hogy mennyire harcol a Sátán azokért, akiket a maga kezében tud, az látható volt abból is, hogy nemcsak ezzel az egy húzással akarta megakadályozni Irma megtérését. Pár nap múlva bizalmasan valaki odasúgta: kér, hogy Irmával ne beszéljek, mert ez a leány áruló, ő egészen biztosan tudja. Időnként átviszik az őrségre, olyankor kihallgatják mindenről, ami itt történik. Nem volnék őszinte, ha azt mondanám, hogy ez érintetlenül hagyott. Töprengtem, hogy beszéljek-e vele továbbra is. nem fogja-e súlyosbítani a helyzetemet és nem lesz-e kárára mindannak, amit Isten az internáló táborban és a kórházban adott? Istennek legyen hála, ezen is csakhamar keresztül láttam. Megértettem, hogy valaki akadályozza Isten munkáját és minden oka megvan rá, hogy lehetőleg keresztülhúzza az Ő terveit. Adott az Úr erőt arra, hogy félretéve minden akadályt, bátran beszéljek tovább is Őróla.

Az eseményeknek egyenes következménye volt, hogy Irmát kiírták a kórházból. Most már ritkábban találkoztunk. Sokkal később tudtam meg tőle az én kórházba maradásom hátterét. Előttem már kihallgatták mindazokat a lányokat, akik ott tartózkodtak. Az irodában lévő egyik őrmester vezette a kihallgatást, aki a legkegyetlenebb, szinte szadista természetű ember volt. Gúnyos kérdéseket intézett hozzájuk. Irmának nekiszegezte a kérdést: „Maga is hiszi azokat a hülyeségeket, amit az a lány mond?” Irma talán akkor mondta ki először nyíltan, ellenséges környezetben, hogy hisz. Aztán megkérdezte tőle: „Mit mondott maguknak, mit hazudjanak, ha majd megkérdezik, mit szoktak csinálni esténként?” A vallatás közben ott sétált az irodában az orvos főhadnagy is. Irma teljesen őszintén válaszolhatott: „Azt mondta, ne mondjunk mást, csak az igazat.” Ekkor megszólalt a főhadnagy a vezetőhöz fordulva: „Bármit mondotok is rá, nem fog mást mondani, csak az igazat.” Gondolom, akkor dőlt el benne, hogy minden ellenkező elhatározása ellenére maradjak a kórházban. Később a hivatalos iratokban megtaláltam mindenütt a nevem mögött a főhadnagy írásával ezt a mondatot: „A kórházból elbocsátva. Vallásos agitációt végzett” – aztán egy erélyes vonással áthúzva az egész. – Milyen jó, hogy sohasem kell mást tennünk, mint engedni Istennek! Ő tudja, mit miért tesz. Csodálatos lesz látni egyszer minden engedelmességünk áldott következményeit.