“Az Úr beszédei tiszta beszédek” Zsolt 12,7
Igehirdetések szerzője: Trausch Liza Szerkesztő: Borsós Róza Nyomtatásban megjelent: 1998. március
| Előző igehirdetés | Következő igehirdetés |
EGY BUZGÓ EMBER (1/5)
Egy ember bemutatkozik
“Én zsidó ember vagyok, születtem a czilicziai Tárzusban, fölneveltettem pedig ebben a városban a Gamáliel lábainál, taníttattam az atyák törvényének pontossága szerint, buzgó lévén az Istenhez, miként ti mindnyájan vagytok ma: És ezt a tudományt üldöztem mind halálig, megkötözvén és tömlöcbe vetvén mind férfiakat, mind asszonyokat. Miképpen a főpap is bizonyságom nékem, és a véneknek egész tanácsa; kiktől leveleket is vévén az atyafiakhoz, Damaszkuszba mentem, hogy az odavalókat is fogva hozzam Jeruzsálembe, hogy bunhődjenek.” ApCsel 22,3-5
Köszönjük Urunk, hogy azért lehetünk itt, mert hívtál bennünket. Kérünk hogy hívásodat legbelül hadd halljuk meg. Emberek hívása soha nem érhet szívünkig. Hadd kérjük, hogy a Te hívásod most odaérhessen. Hadd tudjunk most osztatlan igentmondani Neked, hogy valóban megújult életünket felhasználhasd majd neved dicsőségére.
Ámen.
Ezen a délelőttön mindnyájan bemutatkozunk. Igénk is ezzel kezdi, hogy egy ember bemutatkozik: Elmondja, hogy kicsoda, hol született. Megdöbbentő körülmények között hangzik el ez a bemutatkozás, ez a bizonyságtétel. Hadd olvassam el az ApCsel 21,29-től 22,2 versig az Igét:
“Mert látták annakelőtte az efézusi Trofimust ővele a városban, kiről azt vélték, hogy Pál bevitte a templomba. Megmozdult azért az egész város, és a nép összecsődült,: és Pált megragadva vonszolják ki őt a templomból, és mindjárt bezárattak az ajtók. Mikor pedig meg akarták őt ölni, feljutott a hír a sereg ezredeséhez, hogy az egész Jeruzsálem felzendült. Ki azonnal vitézeket és századosokat vett maga mellé, lefutott hozzájuk Azok pedig mikor meglátták az ezredest és a vitézeket, megszüntek Pált verni.
Akkor odaérvén az ezredes, elfogatta őt, és parancsolta, hogy kötözzék meg két lánccal; és tudakozta, hogy kicsoda, és mit cselekedett. De ki egyet, ki mást kiált a sokaság között; és mikor nem érthette meg a bizonyos valóságot a zajongás miatt, parancsolta, hogy vigyék el őt a várba. Mikor pedig a lépcsőkhöz jutott, lett, hogy úgy vitték őt a vitézek a néptömeg erőszaktétele miatt; Mert követi a népnek sokasága, kiáltozva: Öld meg őt!
És mikor immár a várba akarták bevinni Pált, mondta az ezredesnek: Vajon szabad-é nékem valamit szólanom tehozzád? Az pedig mondta: Tudsz görögül? Hát nem te vagy az az egyiptomi, ki e napoknak előtte fellázította és kivitte a pusztába azt a négyezer orgyilkos férfiút? Mondta pedig Pál: Én ugyan tárzusi zsidó ember vagyok, Cziliczia nem ismeretlen városának polgára; de kérlek téged, engedd meg nékem, hogy szóljak a néphez. Mikor aztán az megengedte, Pál a lépcsőkön állva intett kezével a népnek: és mikor nagy csendesség lett, megszólalt zsidó nyelven, mondván:
Atyámfiai, férfiak és atyák, hallgassátok meg az én beszédemet, amellyel most magamat előttetek mentem. Mikor pedig hallották, hogy zsidó nyelven szól hozzájuk, még inkább nyugalmat tanusítottak.”
Pál apostol mutatkozik be, de az a megrázó, hogy hol, és hogyan, milyen körülmények között. A templomban fogták el, annak a tévhitnek az alapján, hogy pogány embert vitt be a templomba.
Pál a saját gyilkosaihoz beszél életveszélyes állapotban, megkötözve, annak a várnak a lépcsőjén, ami majd a börtöne lesz. Nekünk egyetlenegy dolgunk volna: hogyan tudok kikerülni ebből a bajból? Pál a gyilkosainak Jézusról beszél. Egy dolga volt most is, embereket menteni, mégpedig azokat, akik meg akarják őt ölni. Ennek az embernek semmi más gondja nincs, mikor viszik a börtönbe, csak hogy szólhasson a néphez. “Kérlek téged, engedd meg nékem, hogy szóljak a néphez.”
Mi azt mondtuk volna: tele vagyok haraggal, gyülölettel azok iránt, akik nekem honfitársaim, és ezt tették velem. Nem tölti el gyülölet, az igazságérzete sem háborodott fel, csak a mentő szeretet tölti be szívét.
Mit jelent ez, hogy mentő szeretet? “De semmivel sem gondolok, még az én életem sem drága nékem, csakhogy elvégehessem az én futásomat, melyet vettem az Úr Jézustól, hogy bizonyságot tegyek az Isten kegyelmének evangéliumáról” (ApCsel 20,24). Látjuk-e most a Krisztus-arcot ezen az emberen? Hiszen Jézusnak is egyetlen dolga volt, amikor gyilkosai között volt: “Atyám! bocsásd meg nékik, mert nem tudják, mit cselekesznek” (Lk 23,34). Nem én számítok, hanem ők. Pálban az az indulat volt, ami a Krisztusban.
Látjuk-e most magunkat, hogy milyen indulatok mozognak bennünk a legkisebb bántásra?
Pál apostolt a körülmények és az események bemutatják.
Mielőtt ma délelőtt bemutatkoznál, már sok minden bemutatott téged. A viselkedésünk, az egész lényünk sok mindent elmond rólunk. Ha van látó szemünk és halló fülünk, sokmindent megtudunk egymásról. Talán a szobatársaid már ismernek arról, ahogyan kiválasztottad magadnak a legjobb ágyat. Kicsit bemutatkozunk anélkül, hogy szót váltottunk volna egymással. Bárki belép egy vonatfülkébe, az első mozdulattal bemutatkozik. Magamellé teszi csomagját, – ide ne üljön senki, – és nyugodtan nézi, hogy emberek állnak.
Belőlünk kijön ami bennünk van, anélkül, hogy mi azt tudnánk. A szemünkön, a lényünkön keresztül kiárad. Jó volna megnézni, mi az, amit rólad már egy pár óra alatt megállapítottak emberek?
Mielőtt Pál bemutatkozik, már láthatjuk őt a várnak lépcsőjén állva összeverve, megbilincselve, megalázva, szívében egyetlen vággyal. Tulajdonképpen nem magát akarja menteni, Jézusról szeretne beszélni gyilkosainak. Szeretném, ha megértenénk őt, és aztán hallgatnánk meg bizonyságtételét.
Valahol igealkalmon felállt egy férfi, hogy bizonyságot tegyen. Hátul megszólalt a felesége: Úgy beszélj, hogy én is itt vagyok! A férfi leült, nem volt mondanivalója tovább. Nem tudom nem kellene-e neked is leülni azonnal, ha itt volna a feleséged? Az a rettenetes, hogy otthon ismernek bennünket, hallják, látják beszédünket, életünket. Nagyon sokszor bemutatkozás előtt szoktam mondani: Úgy beszélj, hogy az Úr itt van, ismer és hall mindent, tudja, látta otthoni életedet.
A Bibliából ismerjük a képet, amikor az adópénzt mutatják Jézusnak: “Szabad-é a császárnak adót fizetnünk, vagy nem? Jézus pedig ismervén az ő álnokságukat, mondta: Mit kísértetek engem képmutatók? Mutassátok nékem az adópénzt. Azok pedig odavittek néki egy dénárt. És mondta nékik: Kié ez a kép, és a felírás? Mondták néki: A császáré. Akkor mondta nékik: Adjátok meg azért, ami a császáré, a császárnak, és ami az Istené, az Istennek” (Mt 22,17-2l).
Ha egy élet nem egyezik a szöveggel, azonnal kidobják. Nekünk az a bajunk, a szöveg nem egyezik a képpel amit látnak rólunk. Ezért nem fogadják el a szavunkat. Vajon rajtad Isten képe látszik-e, és igaz-e a szöveg amit mondasz? Itt láthatjuk, Pál apostol szószéke a börtön lépcsője, hallgatói a gyilkosai. Azért néztük meg a képet, hogy utána el tudjuk fogadni a bizonyságtétel minden mondatát. Láthattuk: ezt az embert Krisztus szerelme szorongatta.
Miután láttuk a képet, meghallgathatjuk mit mond magáról. “Én zsidó ember vagyok”, és elmondja, hol született. Nagy ordítozás közben kezdi meg beszédét. Az Ige azt mondja, nagy csend lett. Ki csinált itt csendet, hogy-hogy abbahagyták a kiabálást? Két-három szó, – és Isten csendet teremt. Figyeld meg, ha szólanod kell, nem neked kell helyet csinálni és csendet teremteni. Isten megadja a kellő helyet, a kellő mondanivalót, és a kellő légkört.
Amikor hallották, hogy zsidó nyelven beszél, még nagyobb nyugalmat tanúsítottak. Pál elmondja, amit testi életéről tudni lehet. Jó volna közben magunkat nézni. Ha a mi nyelvünkön szólna, így mondhatnánk: templombajáró vallásos ember vagyok. Felnevekedtem atyáim hite szerint. Jártam vasárnapi iskolába. Presbiter lettem. Pál még azt is mondja: teológiát végeztem, Gamáliel lábainál tanultam. A legkiválóbb tudósok tanítottak. Így mondja az Ige: “Buzgó lévén az Istenhez, miként ti minydnyájan vagytok ma.”
Vannak akik közülünk is el tudják mondani: vallásosan neveltek, serdülő koromban is mindig jártam templomba. Biblia-olvasó ember vagyok, adakozok, segítek, mindenben első vagyok.
Aztán elmondja a másik oldalt, azt is nagyon őszintén: a hívőket üldöztem. Amikor ezt olvasom, mindig nagyon világosan magamra ismerek. Nem voltam vallásos, de a hivőket üldöztem. Nem úgy mit Pál apostol, de talán mélyebben a gunyolódásaimmal, a vicceimmel. Nevetségesnek tartottam azokat, akik azt mondták: megismerték Jézust. Úgy néztem a hívőket, – nem egészen normálisak, valami hiba van, buta, ügyetlen, tehetségtelen, – persze, ezek mennek Jézus után. Nekem ez nem kell, én sikereket akarok, nagy akarok lenni, – ez a társaság nekem nem kell, nem kívánok közéjük tartozni. Lekezeltem, kinevettem őket.
A vallásosak üldözik leginkább a hívőket. Mikor valaki azt mondja, hogy megtért, fel vannak háborodva: hol volt ez, mikor a templomot építettük, most jön a kocsmáből, és azt mondja: megtért. Érezzük ebben a mély megvetést? A vallásos ember mindig üldözte a hívő embert Kaintől és Ábeltől kezdve. Kain vallásos ember volt, saját földjének gyümölcseit, saját cselekedeteit vitte Isten elé. Ábel a bárányt vitte. A bárány Jézus előképe már a Biblia első lapjain. Isten megjelentette Ábelnek, helyettesre van szüksége.
Amikor valaki rájön arra, nem tudok Isten színe előtt megállni buneim miatt, és akkor odamegy a buzgók, a vallásosak közé, akkor ujjal mutogatnak rá: ez a senki, ez a börtöntöltelék! Emlékszünk mikor Jézushoz jön a bunös asszony, azt mondta a farizeus, aki Jézust meghívta: “Ez, ha próféta volna, tudná ki és miféle asszony az, aki őt illeti: hogy bunös” (Lk 7,39). Ki és miféle, ismeritek ezt a szót? Ez a jött-ment, ez a szemét, ez a senki. Ez kezdi mondani, hogy ő komolyabb mint mi?
Érthető volt Pál felháborodása: azok akik teológiát sem végeztek, Bibliát sem olvastak, nem tudnak semmit, és azt mondják, hogy Jézust megismerték, és boldogok, nekik örök életük van? Valaki így mondta: meg vannak ezek zavarodva, hát nem lehet ezt előre tudni, hogy örök életem van, – majd odaát derül ki. Milyen felháborodás van egy gyülekezetben, amikor emberek elfogadják Jézust, és bizonyságot tesznek.
Pál elvégezte a teológiát, vallásosan nevelkedett, úgy érezte: ki ha nem én? És védte az egyházat. Az egyházat szakadatlanul védik. Azok közé ne kerüljetek, akik azt mondják: Jézuséi. Hát nem elég Isten? Atyáink is hitték Istent, mi is hisszük, de nem kell Jézusozni. Mire jó ez, hogy bizonyságot teszek? Mi ez, hogy az Úr? Micsoda tudomány és szöveg ez? A vallásos emberek felháborodnak: miféle új tanítást akarnak ezek?
Pál elmondja magáról: “Ezt a tudományt üldöztem mindhalálig, megkötözve és tömlöcbe vetve mind férfiakat, mind asszonyokat. Miképpen a főpap is bizonyságom nékem, és a véneknek egész tanácsa; kiktől leveleket is vettem az atyafiakhoz, Damaszkuszba mentem, hogy az odavalókat is fogva hozzam Jeruzsálembe, hogy bunhődjenek.”
Persze valami történt itt Pállal üldözés közben. És velünk is történhet itt a kritizálások és bántások közben. Elkerül István megkövezéséhez. Saját maga mondja el a 22,19-20. versben: “És én mondtam: Uram ők maguk tudják, hogy én tömlöcbe vetettem, és vertem zsinagógánként azokat, akik hisznek te benned: És mikor ama te mártírodnak, Istvánnak vére kiontatott, én is ott álltam és helyeseltem az ő megöletését, és őríztem azoknak köntösét, akik őt megölték.”
Egyszer csak összetalálkozott Istennek egy olyan szolgájával, aki Jézusért szenved. Most is vannak mártírok. Lehet, hogy családon belül. Van ahol egy asszony szenved hihetetlen sokat férjétől, családjától az Úrért. Van ahol egy férfit közösítenek ki. Vannak akik munkahelyen vannak hátratéve, kigúnyolva. A Biblia azt mondja, a mártírok vére építi Isten országát. István vértanú nem tudta, hogy ott áll egy fiatal, beképzelt teológus, aki látja, hogy mi történik. A szenvedés mindig megrázza az embert. Ez a fiatalember lát, és csodálkozik. Hallja Jézus imádságát: “Uram, ne tulajdonítsd nékik e bunt!” (ApCsel 7,60). Értünk imádkozik!
Honnan tudod te, ki imádkozik érted. Lehet soha nem hallottad hangosan. Biztos vagyok benne, akiket a legjobban csúfoltam, akkor azok ott imádkoztak értem. Biztos vagyok benne: a nevem elhangzott szájukon, csak nem hallottam. Pál útját úgy rendezte Isten, hogy neki hallania kellett. Meg vagyok győződve, hogy az az ösztöke, amiről beszél, ott szúródott bele a szívébe. Ott kezdett el gondolkozni: és ha minden igaz? Aki így szenved, ott nem lehet megjátszani dolgokat. Ott előjön az igazi arc.
Biztos vagyok benne, abban a pillanatban ez a gondolat vágódott bele a Pál szívébe: és ha mégis Jézus a Messiás, akit egész Izráel népe várt, ha mégis Ő a Megváltó?!
Ha csak ennyi vágódna ma a szívedbe: és ha mégis igaz, amit Máté evangéliuma mond, hogy aki haragszik embergyilkos. Ha ez igaz, akkor mi lesz veled és velem? Ha igaz, hogy aki asszonyra tekint házasságtörő. Magabiztos farizeus, mi lesz akkor veled? Lehet, hogy olvastad, talán hirdetted, bizonyságot tettél, de sohasem hitted, hogy igaz. Mi lesz, ha igaz, hogy minden hiábavaló szóért számot kell majd adnod az ítélet napján? Ha igaz, amit ma reggel olvastunk a napi Igében, hogy aggodalmaskodni bun, mert hitetlenség. És ha igaz, hogy nem szeretem sem Istent, sem embereket, csak önmagamat? És ha egy részegesnek sincs örök élete, ha nem léphet be Isten országába? Mi lesz, ha mindez igaz?! Nézz ma szembe ezzel. Bár már az első reggel belefúródna szívedbe az ösztöke.
Ettől a perctől kezdve Saulus egyre vadabbul üldözte a hívőket. Ment Damaszkuszba, hogy végére járjon ennek a dolognak, mert ennek nem szabad igaznak lennie.
Az osztályomban komoly ébredést adott az Úr. Jöttek hozzám a gyerekek, – tetszik tudni ki tér meg legelőször? – Ki? – A Kovács! – Honnan tudjátok? – Mert már nagyon szidja a hívőket! Milyen világosan láttak ezek a gyerekek. Már muszáj volt ölni, gyilkolni, minden hibát elővenni, mert már közel volt Damaszkuszhoz.
Csodálatos, ahogyan az Úr megkeres egy embert. Ott van-e már szivedben az ösztöke?
Pál más sok mindent tud, de még egyet nem, hogy kit üldöz. Valahol olvastam, hogy amikor a japánok és kinaiak között volt a háború, az ütközet után egy katonát haditörvényszék elé állítottak, mert az egész csata alatt nem lőtt. Megkérdezték, miért nem lőtt? – Kérem ne haragudjanak, amikor felemeltem a fegyverem és lőni akartam, úgy láttam, hogy a két arcvonal között ott áll Jézus. Úgy éreztem, Őt lövöm át. Kérem ne bántsanak, nem akartam rosszat, csak az ellenség és közöttünk ott állt Jézus.
Milyen gyorsan leeresztenéd a fegyvert, mikor mondod a kemény szavakat, a bántó szavakat, ha tudnád, hogy közted és a másik ember között ott áll Jézus. “Amennyiben megcselekedtétek eggyel emez én legkisebb atyámfiai közül, én velem cselekedtétek meg” (Mt 25,40). Amikor feleségedet bántod, a gyereket, talán a szomszédot, a legkeményebb ellenségedet, kettőtök között ott áll Jézus. Hányszor lőtted át? Világosan megmondja az ének: “Kezébe, lábába a szöget én vertem”.
Bár nyílna ki a szemed, mint Pálé a Damaszkuszi úton, akkor egy perc alatt mindent tudnál.
Imádkozzunk!
Uram nagyon valóságosan tudom, hogy a Tieidben Téged üldöztelek. De nemcsak a Tieidben, hanem mindenkiben, a kemény szavaimmal, kritikus gondolataimmal. Jézus hányszor nem láttalak, hogy ott állsz a másik ember előtt. Köszönöm, hogy megnyitottad szememet.
Kérünk áldj meg ezen a héten, hogy világosan lássunk, hogy ne majd az ítéletkor kelljen meglátnunk, hogy mindent Veled cselekedtünk. Kérünk hadd találkozhassunk ezen a héten igazán Veled, hogy új életet nyerhessünk, amelyik valóban a Te parancsodra vár majd.
Ámen.