“Dícsérjétek az Urat” Zsolt 150,1
Igehirdetések szerzője: Trausch Liza Szerkesztő: Borsós Róza Nyomtatásban megjelent: 1998. június
| Előző igehirdetés | Következő igehirdetés |
Járj Isten előtt
“Az éneklőmesternek a Jónathelem rehokimra; Dávidnak miktámja, mikor megragadták őt a filiszteusok Gáthban. Könyörülj rajtam Istenem, mert halandó tátog ellenem és minden nap hadakozván, nyomorgat engem! Ellenségeim minden napon tátognak reám: bizony sokan hadakoznak ellenem, óh magasságos Isten! Mikor félnem kellene is, én bízom benned. Isten által dicsekedem az Ő igéjével; az Istenben bízom, nem félek; ember mit árthat nékem? Mindennap elforgatják beszédeimet; minden gondolatjok ellenem van, ártalomra. Egybegyűlnek, elrejtőznek, sarkaimat lesik, mert kívánják az én lelkemet. Gonoszsággal menekedhetnének? Haraggal rontsd meg, óh Isten, a népeket! Bujdosásomnak számát jól tudod: szedd tömlődbe könnyeimet! Avagy nem tudod-é azoknak számát? Meghátrálnak majd ellenségeim, mikor kiáltok; így tudom meg, hogy velem van az Isten. Dicsérem Istent az Ő ígéretéért, dicsérem az Urat az Ő ígéretéért. Istenben bízom, nem félek, ember mit árthat nékem? Tartozom, óh Isten, az én néked tett fogadásaimmal; megadom néked a hálaáldozatokat. Mert megszabadítottad lelkemet a haláltól, bizony az én lábaimat az eleséstől; hogy járjak Isten előtt az életnek világosságában.” Zsoltár 56,1-14
Uram, áldott légy, hogy itt lehetünk. Áldott légy, hogy szólni kívánsz hozzánk. Köszönjük, hogy meghallhatjuk szavadat. Kérünk, vedd el ennek minden külső és belső akadályát. Hadd áldjunk, hogy azért hoztál ide, mert terved van velünk. Tégy minket késszé a hallásra. Hadd legyünk engedelmes hallgatói igédnek, hogy terveidet megcselekedhesd bennünk.
Ámen.
Ez a Zsoltár egy menekülő embert mutat nekünk. Így mondja, hogy ellenségeim mindennap hadakoznak ellenem, nyomorgatnak, tátognak ellenem. Ismerjük ezt a menekülő embert, Dávid menekült Saul elől, aki nap mint nap tátog ellene és el akarja nyelni. Éjjel-nappal üldözte Dávidot. Amikor még a palotában volt Dávid, felé dobta Saul a dárdát és folyton a nyomában volt. Érdekes elolvasni, a hegy egyik oldalán Dávid menekül, a másik oldalon Saul van a hadsereggel.
Nagyon világosan leírja a Zsoltár ezt az állapotot: “Ellenségeim minden napon tátognak reám: bizony sokan hadakoznak ellenem, óh magasságos Isten!” Nagyon szeretném, ha most úgy olvasnánk ezt a Zsoltárt, hogy Isten igéje nemcsak a külső ellenségről beszél. Amikor az Ige külső dolgokról beszél, párhuzamosan ott vannak a belső dolgok is. Aki a külső világot teremtette, ugyanaz teremtette a belső világot is. Bennünk egy kicsi világ van. Ugyanazok a dolgok folynak belül is, mint kívül. Ezért veszi Jézus példázatait a természetből, mert ami kint van, bennünk is van. Láthatjuk, hogy testi módon folyik a harc Dávid ellen, de láthatjuk a belső harcot is. “Halandó ember tátog ellenem”, és utána rögtön: “Ellenségeim minden nap tátognak reám, bizony sokan hadakoznak ellenem”. Egész hadsereg hadakozik belül ellenünk, – gondolatok, érzések, indulatok. Vajon látjuk-e azt a hatalmas ellenséges sereget, amely ránk tör, és mögötte egy valaki, egyetlenegy ellenség a sok ellenség mögött, aki szervezi a lelked ellen a támadást. Nagyon világosan mondja itt a 7. versben: “mert kívánják az én lelkemet.”
Néhány verssel később megdöbbenve látjuk ezt az embert, mint menekülő, aztán mint síró embert. Eljutottatok-e már oda, hogy valóban tudtatok sírni ezek miatt a dolgok miatt? “Bujdosásomnak számát jól tudod: szedd tömlődbe könnyeimet! Avagy nem tudod-é azoknak számát?” Jó volna belenézni életünkbe, voltam-e már síró ember? Nem feltétlenül könnyről van itt szó, hanem arról a belső sírásról, amit Isten pontosan lát és hall. “Szedd tömlődbe könnyeimet”, mondja Dávid. Hát annyi könny azért nincs, hogy egy tömlő tele lenne vele. De ha egész életünkön keresztül nézzük…? Isten számlálja. Neki is fáj, ami neked fáj. Együtt szenved veled.
Most meglátjuk, mi bántja Dávidot, mi van benne. Elmondja, mit csinálnak a külső és belső ellenségek. “Minden nap elforgatják beszédeimet; minden gondolatuk ellenem van, ártalomra.” Tapasztaljuk-e, hogy nem így mondtam el valamit, és minden fordítva jön elő? Aki átélte már, tudja, milyen nagyon fájó. Hiába magyarázkodom, elforgatják beszédemet. Sorozatban elmondja Dávid, hogy mi bántja. “Minden gondolatjok ellenem van. Egybegyűlnek, elrejtőznek”. Ismerjük már a rejtőzködő bűnt. Nem látom, csak ha megtörtént már, akkor tudom. Elrejtőzik az igazságom mögé. Fedezzük már fel, hogy van egy ügyes rejtekhely, ahová beférkőzik: nekem van igazam, és nem veszem észre, hogy harag, gyűlölet, indulat,bosszúállás jár a nyomában.
Még egy megdöbbentő mondat volt, ami mellett megálltam: “sarkaimat lesik”. Miért a sarkamat? Amikor már léptem, utánam jön. Amikor már megtettem, akkor tudom, hogy nem kellett volna. Amikor már kimondtam azt a mondatot, azonnal a sarkamban van: miért mondtad? Kellett ezt mondani?
Látjuk az egy hatalmas ellenséget és mögötte a seregét, akik kívánják az én lelkemet. Az ellenség kívánva kívánja a lelkedet. Nagyon vigyázz, mert neki is vannak kívánságai.
A támadást láttuk, hogy ki támad, és most elmondja a védelmet. “Mikor félnem kellene is, én bízom Tebenned.” Az első komoly kérdés: kiben bízol? Bízol-e abban, hogy ha késik is, el nem késik. Mikor már úgy néz ki, hogy végem van, ott áll mellettem. Kiben bízol, emberekben? “Istenben bízom, nem félek, ember mit árthatna nékem?” Olyan sokszor felmerül ez a kérdés, hogyan bízzam Istenben, hát van egyáltalán? Biztos sokan hallottátok már azt a történetet, mikor egy nagyon művelt ember hallgatta az igét és odament az igehirdetőhöz, mondván, hogy minden nagyon érdekes volt amit mondott, csak azt nem tudom, a végén miért beszélt a levegőbe, a semmibe. Imádkozott. Az illető nem tudta, miért volt erre szükség.
Nagyon félek testvérek, nem csak miattatok, hanem magam miatt is, hogy néha így imádkozom, hogy a levegőbe beszélek. Nem egy valóságosan jelenlevő, mindent látó és engem szerető, hatalmas Istenhez beszélek és mondom a szövegem. Hallja ezt egyáltalán valaki?
Pár hónappal ezelőtt egy lelkésztestvérem hozott ide egy lányt, itthagyta és elment. Ahogy beszélgetek vele, egyszer csak azt mondja: tessék elképzelni, amikor ma reggel úgy gondoltam, hogy nem bírom tovább, minden tönkrement körülöttem, azt mondtam: hol van ilyenkor Isten!? Aztán elmentem otthonról, hogy egy katolikus papot keressek, és mégis egy református lelkészhez léptem be. Pár szót váltottunk, aztán kocsiba ültetett és elhozott ide. És hol van ilyenkor Isten? – Nem vette észre, hogy ott volt és megindult valami a megtérése érdekében. Aztán egy pesti testvért akartunk keresni, akire rábízhattuk volna, és belép egy komoly, hívő lány. – Látod, itt van, akit keresni akartunk, – most mondd még egyszer: hol van ilyenkor Isten? Látod, hogy milyen közel van?
Aki nagyon komolyan hívja segítségül az Urat, az nem hiába hívja. “meghátrálnak majd ellenségeim, mikor kiáltok.” Szoktál kiáltani? Nem azt kérdezem, hogy szoktál-e imádkozgatni? Teljes összeszedettséggel szoktál-e imádkozni, teljes szívvel, tudva, hogy kihez kiáltasz? Kiáltasz-e, mert Isten várja a kiáltásodat.
Amikor ezen gondolkoztam, eszembe jutott egy patikusról szóló történet, akinek komoly hívő felesége volt. Mindig kérte a férjét, keresd az Úr Jézust, imádkozz. Egy éjszakai ügyelet alkalmával ott ült a patikában. Jött egy kislány, akire rámordult: miért éjjel jössz, nem szeretem, ha zavarnak. Nem ért volna rá az a gyógyszer reggel? – Nagyon beteg a nagymamám, – mondta a kislány, azt mondta az orvos, azonnal hozzam a cseppeket. A gyógyszerész megcsinálta a cseppeket, a kislány elment. Aztán amint ott tett-vett, észrevette, hogy kétkeresztes mérget tett a gyógyszerbe. Egy perc alatt átélte, hogy végem van. Ha ezt bevette a nagymama, holnap itt a rendőrség, elvisznek, meghurcolnak, mindennek vége.
Abban a pillanatban ott a patikában térdrerogyott, – Istenem, ha vagy, tudom, hogy nem lehet semmit csinálni, de kérlek, hogy segíts! A gyerek már hazaért, semmit nem tudok tenni, végem van. Istenem, ha vagy, Hozzád akarok térni!
Egy idő múlva sírva csenget be a kislány a patikába és elmondja: már tíz perce itt járkálok, nem mertem becsengetni, rohantam, megbotlottam, eltört az üveg, kifolyt a csepp, jaj, ne tessék haragudni! A gyógyszerész sírva borult a kislány nyakába, – van Isten! Van bocsánat, van újrakezdés! Maga írta le megtérése történetét. Valaki kiáltott az éjszakában nagyon kicsi reménységgel, de ha már kiáltott, hit volt mögötte.
Úgy szeretném mondani: Isten ismer mindnyájunkat, a könnyhullatásunkat, engedetlenségeinket, visszatérő bukásainkat. Ne mondd azt: hol van ilyenkor az Isten, hanem az egész mostani állapotodból teljes szívvel, teljes erővel kiálts. És akkor elmondhatod: “Meghátrálnak majd ellenségeim, mikor kiáltok, így tudom meg, hogy velem van az Isten.”
A 13. vers első szava: “Tartozom”. Tudod, hogy tartozol? Óriási a tartozásod csak eddig is. Gondolj a keresztre. Hányszor mondja az Ige: mivel fizessek, mert tudom, hogy tartozom, hogy adós vagyok. “Tartozom, óh Isten, az én neked tett fogadásaimmal, megadom néked a hálaáldozatokat.” Nagyon sokszor adós maradok a hálával. Olyan nagyon tud az ember kérni, és aztán adós maradok újra, meg újra. Tartozom a hálaáldozattal, “Mert megszabadítottad lelkemet a haláltól, bizony az én lábaimat az eleséstől.” Megszabadította lelkemet, nem kell buknom, nem kell újra beleesnem a régi bűneimbe, egy életre szabad vagyok. Jó volna ezzel szembenézni.
Az ördögnek óriási csalása, hogy mindig azért harcoltat, ami már elvégeztetett. A legtöbb hívő ember a belső fronton vérzik el. Soha nem lehet Istennek komoly harcosa, aki ott harcol, ahol már megtörtént a szabadítás. Ne harcolj, hanem kiálts, és hidd, hogy minden kész. A Zsoltáros olyan világosan elmondja itt a háláját: “Mert megszabadítottad lelkemet a haláltól, bizony az én lábaimat az eleséstől,” a mindig újra elbukástól, “hogy járjak Isten előtt az életnek világosságában.” Új életben járni annyit jelent: Isten színe előtt járni és élni.
Szüleinknek három gyermeke volt, és amikor sétáltunk, mindig előttük kellett mennünk. Hárman kézenfogva, ők pedig utánunk. Azért kellett előttük mennünk, hogy ne haszontalankodjunk. Jó volna mindig az Úr szeme előtt lenni, minden kicsi dologgal. Ez a jövőnk, a tied is, az enyém is, ha ma este el mered mondani az Úr előtt ezt a Zsoltárt.
Imádkozzunk!
Uram, köszönöm, hogy meghallgatsz minket. Köszönöm, hogy nem kell soha többé a levegőbe beszélni. Köszönöm, hogy Hozzád szólhatunk, mint jelenlévő, élő, szent Istenhez. Hadd áldjunk ezért. Köszönjük Urunk, hogy várod ma este is a csendben, hogy Hozzád kiáltsunk. Tudod, hogy mennyire szorongat az ellenség, mennyire tönkretett már. Hadd dicsőítsünk most, hogy szóltál hozzánk és várod válaszunkat. Áldd meg az este csendjét. Segíts, hogy teljes szívvel szólhassunk Hozzád. Hálát adunk, hogy meghallgatsz. Köszönjük, hogy jó terveidet ezen a héten is megvalósítod, neved dicsőségére.
Ámen.
Biatorbágy, 1986. július 20.