“Dícsérjétek az Urat” Zsolt 150,1
Igehirdetések szerzője: Trausch Liza Szerkesztő: Borsós Róza Nyomtatásban megjelent: 1998. június
| Előző igehirdetés | Következő igehirdetés |
Kinek panaszkodsz?
“Az éneklőmesternek; Dávid Zsoltára. Hallgasd meg Isten az én szómat, mikor panaszkodom; az ellenségtől való félelemtől mentsd meg éltemet. Rejts el engem a rosszakaróknak tanácsa elől, a gonosztevőknek gyülekezetétől. Akik megélesítik nyelvüket, mint a szablyát; irányozzák nyilukat,keserű beszédüket, Hogy lövöldözzék titkon az ártatlant; nagy hirtelenséggel lövöldözik azt és nem félnek. Megátalkodottak gonosz szándékukban; megegyeztek, hogy tőrt vetnek titkon, mondják: ki látja őket? Álnokságokat koholnak; a kikoholt tervet végrehajtják; mindenikük keble és szíve kikutathatatlan. De meglövi őket az Isten; hirtelen nyíl üt rajtuk sebet. És megejtik őket, a nyelvük lesz ellenük; iszonyodik mindenki, aki őket látja. Akkor megfélemlenek mind az emberek; hirdetni fogják Istennek dolgát, és megértik cselekedetét. Örvendezni fog az igaz Istenben, és hozzá menekül; és dicsekedni fognak minden egyenesszívűek.” Zsoltár 64,1-11
Hadd kérjünk Uram, hogy szólíts meg minket. Hadd értsük meg rögtön, hogy ismersz, szeretsz és van számunkra mondanivalód. Szeretnénk az Igét Tőled kérni és szádból hallani. Áldj meg minket egész héten személyes jelenléteddel.
Ámen.
Ebben az igében nagyon megdöbbentett ez az egy szó: “panaszkodom.” “Hallgasd meg Isten, az én szómat, mikor panaszkodom”. Szoktál-e panaszkodni, és kinek? Lehet hogy mondod barátnak, ismerősnek, mindenkinek, akiről úgy érzed, hogy megért.
Észrevetted már, hogy az embereket mennyire nem érdekli a panaszkodásod? Végén rájössz, hogy oda sem figyelt arra, amit elmondtál. Az ember mégis folytatja, ha nem érdekli is a másik embert. Hiszen neki is megvan a maga baja. Mindenki úgy érzi, a másik baja semmi az övéhez képest. És mégis panaszkodom, mintha nem tudna az ember leszokni róla.
Kinek panaszkodsz, és mire? Lehet, vannak emberek a családban, akikkel sok baj van. Nem győzöd mondani, ilyen, olyan, ezt csinált, azt csinált. Értsük meg, hogy akár emberre, akár körülményekre panaszkodsz, mindig Istenre panaszkodsz. Emlékezzünk, Ádám azt mondta az Úrnak: “Az asszony, akit mellém adtál”. (1Móz 3,12). Tehát ki a hibás? – Isten.
Mikor magamra panaszkodom akkor is Istenre panaszkodom. Tudod, hogy milyen vagy, de azt mondod: nem tehetek róla, hogy türelmetlen, indulatos vagyok. Próbáltam már más lenni, de ilyen vagyok. Ha egy picit is belenézel, rájössz, hogy nem érdemes panaszkodni. Trúdel Dorottyának egy otthon volt a vezetése alatt, ahol lelki betegek fordultak meg. Azt mondta: aki panaszkodik, elárulja Jézust. Nézz szembe ezzel: mindig elárulod Jézust, amikor panaszkodsz, mintha nem volna jó, amit, vagy akiket Ő adott. Vigyázzunk, mert mindig Istennel vagyok elégedetlen.
Újra kérdezem: kinek panaszkodsz? Jó volna, ha megfordulna a dolog és Istennek panaszkodnál. Egyedül Neki érdemes panaszkodni. Azt mondja a Zsoltáríró: “Hallgasd meg, Isten, az én szómat, mikor panaszkodom”. Isten maga biztat: Öntsétek ki szíveteket előttem! Minden korlát nélkül kimondhatom. Isten végighallgat, mert türelme, szeretete van hozzád. A Zsoltáríró is Istennek panaszkodik, mert Ő meghallgatja. Csak olyan jó volna mindig nagyon őszintének lenni. Amikor az imádságról beszélgettünk, azt mondottuk: az imádság komoly feltétele az őszinteség. Soha ne mondjunk olyat, ami nem igaz. Annyi hazugság van sokszor az imádságunkban. Uram, mindent át szeretnék adni. És közben dehogyis. Isten egyet vár tőlünk, hogy őszintén öntsük ki szívünket előtte.
Jó volna már ma este elkezdeni, és elmondani a Zsoltáríróval együtt: “Hallgasd meg Istenem”. Az utolsó vers azt mondja: “Dicsekedni fognak minden egyenesszívűek.” Sajnos, mi nem vagyunk egyenesszívűek. Jó volna egyszer igazán elkezdeni magamra panaszkodni, mert a legkomolyabb ellenség saját magad. “Az ellenségtől való félelemtől mentsd meg életemet.” Szeretnénk megnézni, ki hát az ellenség? Most először gondolj arra, aki tönkretette az életedet, aki belenyúlt a dolgaidba.
Isten igéje az egyetlen nagy ellenségről beszél. A nagy ellenség, a lelked tönkretevője a Sátán. Két nagy csapat van a szolgálatában. Az egyik a láthatatlan hatalmasság. Az Efézusi levélben elmondja Pál világosan: “Mert nem vér és test ellen van nékünk tusakodásunk, hanem a fejedelemségek ellen, a hatalmasságok ellen, ez élet sötétségének világbírói ellen, a gonoszság lelkei ellen, amelyek a magasságban vannak.” (Ef 6,12). A levegőbeli hatalmasságok! A gonoszságnak lelkei, és a Zsoltárban is azt mondja: “gonosztevőknek gyülekezete.”
A másik csapat itt van a földön, az emberek, akikkel kapcsolatban így szól: “Rejts el engem a rosszakaróknak tanácsa elől, a gonosztevőknek gyülekezetétől.” Úgy érzem, két dolog ez, hogy ments meg és rejts el. Van aki elől el kell rejtsen, és van akitől meg kell mentsen.
Mi a fegyverük? Mind a két csapatnak ugyanaz. “Akik megélesítik nyelvüket, mint a szablyát; irányozzák nyilukat, keserű beszédüket. Hogy lövöldözzék titkon az ártatlant”. Annyiszor néztem már szembe magammal, olyan sokszor nagyon éles tud lenni a nyelvem. Nemrég gondolkoztam egy igén: Isten büntetése utoléri őket az ő nyelvüknek mérge miatt. Észrevetted már, hogy nyelvednek milyen mérge tud lenni? Mennyire éles, amikor valakit kritizálsz? Azt mondja a Római levél: “Áspis kígyó mérge van ajkaik alatt.” (Róm 3,13b). A Zsoltár pedig így mondja: “Akik megélesítik nyelvüket, mint a szablyát; irányozzák nyilukat, keserű beszédüket.”
Kétféle módon támad az ellenség. Amikor szemtől-szembe támad, és kritizál, élesen mondja a dolgokat. Megharagít, kiborít mindent, akkor megtudhatod, hogy milyen vagy. De még veszélyesebb a másik, amikor titkon lövöldöznek. A szembenvaló soha nem olyan veszedelmes, mint aki hátmögött csinálja. “Megátalkodottak gonosz szándékukban; megegyeztek, hogy tőrt vetnek titkon, mondják, hogy ki látja őket?” Nem vagytok-e abban a társaságban, aki hátmögött beszél és tőrt vet titkon? Tudjátok, hogy munkahelyen, faluban, mennyire egymás háta mögött beszélnek az emberek. Egy orvosnő elmondta: mindig ott bukom, amikor a fiatal orvosok szidják a főorvost, hogy milyen buta rendelkezéseket ad, mennyire nem ért hozzá. Az a bajom, hogy én is mondom. Nekem is eszembe jut, hogy mit kellett volna másképp csinálnia. Olyan nehéz olyankor nem mondani. Tehát benne vagyok a cselszövésben.
“Megegyeztek, hogy tőrt vetnek titkon, mondják: ki látja őket?” Mindig csak úgy, hogy ne lássa senki, ne hallja senki, nehogy baj legyen belőle. A szád, a nyelved kinek a szolgálatában van? Hogy tudsz bántani hátmögött, titokban kritizálni, elmondani sok-sok mindent, amit szembe soha nem mondanál. Ebben a percben már benne vagy abban, hogy “tőrt vetnek titkon”. Modersohn könyvében olvastam, hogy ha más mondja is, és meghallgatod, azt kellene mondanod: vagy mondjuk el most szemébe, vagy nekem se mond.
Iszonyú valami a nyelv. Sokszor célzok vele. Megvan annak az iránya, mint ahogy a nyíllal is céloz az ember, pontosan oda, ahol az illetőnek a legjobban fáj. Nem tudom, hordoztál-e már sebet, mikor valakinek a nyelve megcélzott. Volt-e már úgy, hogy napokig fájt. Sokszor ébredtem arra: mi is fájt nekem annyira? Éjjel elfelejtettem, de reggelre eszembe jutott. Megvolt a seb. Az embernek a lelke legmélye nagyon tud fájni, mikor pontosan az lő, akit szeretek. Nem tudom nincs-e körülötted olyan ember, akire azt kell mondanod: te vagy az, aki a legnagyobb fájdamat okoztad, hátmögött, titkon.
Olyan megdöbbentő ez a mondat: “Mindenikük keble és szíve kikutathatatlan.” Nem tudom kiismerni. Az álnok ember kikutathatatlan. Egyszerűen nem tudom, hogy milyen. Kedves, barátságos tud lenni, talán mindig szépeket mond. És nem tudod, hogy a hátad mögött miért mond mást. Nem tudod kikutatni, mi ennek az oka.
Vajon megismerhetnek-e téged, akikkel beszélsz? Nem vagy-e kétnyelvű és kétajkú? Talán akik körülötted élnek sem tudják már, komolyan gondolja, vagy nem. Szeret engem, vagy nem? “Álnokságokat koholnak; a kikoholt tervet végrehajtják, mindenik szíve és keble kikutathatatlan.” A láthatatlan világban lévő ellenség is kikutathatatlan. Soha nem tudod, honnan jön a lövés, mi a következő kísértés, hogy ér utol, hogy borít fel. Nagyon sok az ellenség.
Aztán egyszer csak fordul a Zsoltár, és elkezdi mondani: “De meglövi őket az Isten”. Istennek is vannak nyilai, nemcsak az embereknek. Isten is lő. Istennek legtisztább nyilai az Ige nyilai. Jó volna most azt kérni: Uram, engem is találj el ezen a héten!
Egy lelkésztestvérem, aki először járt itt csendeshéten, morzsaszedésnél elmondta: ahol eddig jártam, ahol gyakorlatoztak, ki volt írva, hogy éles lövészet. Az ember vigyázott, hogy arra ne járjon. Itt nem volt kiírva semmi, de ahogy beléptem, azonnal eltalált az Ige. Tessék kiírni a ház elé: éleslövészet!
Isten nyilai pontosan, élesen találnak oda, ahová szükséges. Testvér, olyan területre, olyan helyre kerültél, ahol Isten lő és téged el akar találni a legérzékenyebb pontodon. Lehet már eltalált, velem együtt azt érzed: jaj a nyelvem! A legnagyobb ajándék, ha itt most eltalál az Úr. Az Ő nyila nem olyan, hogy halálra sebez. Ő megsebez, de be is kötöz. Az Ő kése gyógyító kés. A kés az Atya kezében van, és a szeretet irányozza. Operáló kés és nem harci szablya. Ott vág, ahol szükséges. Nagyon kérlek, ne állj neki ellen. Rettenetes, ha nem akarunk hallgatni a szavára. Akkor nagyon sokszor jön a következő fajta nyíl embereken keresztül. Amikor valóban őszintén megmondanak dolgokat és nem tudod elfogadni. A harmadik fajta a legfájóbb, amikor eseményeken keresztül lőnek a nyilai. Betegség, szenvedés, családi bajok. Jaj a gyerekem! Hova fogsz kapni: Istenem, miért?! Hányszor elhangzik ez a síró mondat.
Minden miért-nek megvan az azért-ja. Isten nyilai célirányosan jönnek. A Szentlélek irányítja őket. Ó, bár jönnének, hogy eltalálhatna az Ige és megtisztíthatna. Így mondja az Ige: “De meglövi őket Isten, hirtelen nyíl üt rajtuk sebet.” Bár ne lennél sebezhetetlen ezen a héten. Rettenetes, amikor már olyan kemények vagyunk, hogy minden visszapattan rólunk. Már mindent megszoktunk, mindent kibírunk. A legélesebb nyíl sem talál már a szívünkig.
Istennek kezében van az a csapás, az a nehéz, amire össze fogsz törni. Csak még nem akarja. Megpróbál még igéjével megtisztítani. Egy helyen így mondja az Ige: “Ímé, megtisztítottalak, de nem úgy, mint ezüstöt, megpróbáltalak a nyomor kemencéjében.” (Ézs 48,10). Isten akarata most az, hogy megtisztítson mint ezüstöt, az Ő szava által, hogy ne kelljen belekerülnöd a nyomor kemencéjébe.
“Akkor megfélemlenek mind az emberek”. Te nem félsz? Már nem tud Isten megfélemlíteni? “Hirdetni fogják Istennek dolgát és megértik cselekedetét.” Milyen nagy ajándék ez a kettő együtt, amit az Ige mond. Ha megérted Isten dolgát, hirdetni is fogod. Talán azokon keresztül, amik veled történnek.
“Örvendezni fog az igaz Istenben és hozzá menekül; és dicsekedni fognak minden egyenesszívüek.” Ha megérted, hogy veled az Úr mit akar, akkor örülni fogsz és Hozzá menekülsz. Jó volna, ha örülnénk mindnyájan az Ő ítéletének. Mondod-e, hogy Uram, ítélj meg engem! Mered-e teljes szívvel kérni: Uram, tisztíts meg engem! “Lásd meg, ha van-e nálam a gonoszságnak valamilyen útja? És vezérelj engem az örökkévalóság útján!” (Zsoltár 139,24).
Ne legyél magabiztos. Próbálj csendben lenni. Hadd tudjon Isten ítélni, tisztítani. Ebben az időben, amiben élünk, Isten minden ítélete kegyelem. Isten mindent jól cselekszik. Kérjük az Urat, ne legyen szívünk kemény szív. Engedjünk az ítéletnek. Hadd végezhesse el bennünk mindazt, amiért idehozott.
Imádkozzunk!
Áldunk Uram az egyenes szóért, amivel fogadtál bennünket. Köszönöm, hogy nem hízelgő és nem simogató szó volt. Kérünk, hogy lövöldözz tovább nyilaiddal. Ne legyen senki, aki nem kap találatot. Áldunk, hogy nyilaid nem mérges, hanem gyógyító nyilak. Kérünk, vágj bele életünkbe ott, ahol most kell, itt, az előtted való csendben. Hadd értsük meg eddigi dolgainkat is, hogy sok mindent miért tettél. Hadd tudjunk dicsérni Téged meglátni cselekedeteidet és magasztalni érte. Végezz el bennünk mindent, hogy úgy menjünk haza, mint akik hirdetni tudják nevedet, és mindazt, amit cselekedtél velünk. Áldd meg minden napunkat, minden óránkat és végezd el munkádat, neved dicsőségére.
Ámen
Biatorbágy, 1987. március 8.