“Dícsérjétek az Urat” Zsolt 150,1
Igehirdetések szerzője: Trausch Liza Szerkesztő: Borsós Róza Nyomtatásban megjelent: 1998. június
| Előző igehirdetés | Következő igehirdetés |
Hozzád emelem szemeimet
“Grádicsok éneke. Hozzád emelem szemeimet, óh Te egekben lakozó! Ímé, mint a szolgák szemei uroknak kezére, mint a szolgalány szemei asszonya kezére: úgy néznek, szemeink az Úrra, a mi Istenünkre, mígnem megkönyörül rajtunk! Könyörülj rajtunk, Uram, könyörülj rajtunk! Mert igen elteltünk gyalázattal. Lelkünk igen eltelt a gazdagok csúfolkodásával, és a kevélyek gyalázkodásával.” Zsoltár 123,1-4
Úr Jézus! Nagyon kérünk, ezen a héten taníts meg Hozzád kiáltani. Sokszor imádságunk sincs már. Kérünk, légy segítségül, hogy felhangozzék szívünkből és szánkból a kiáltás Hozzád. Légy hozzánk irgalmas, áldj és szabadíts meg minket, nagy nevedért.
Ámen.
Olyan sokszor kezdődik így a Zsoltár, hogy szívemet Hozzád emelem, vagy lelkemet Hozzád emelem. De most így mondja az Ige: “Hozzád emelem szemeimet, óh egekben lakozó!” Lehet hogy a lelkét már nem tudta felemelni, mert nagyon nehéz volt. Voltam már úgy, hogy olyan nehéz volt a szívem, lelkem, hogy képtelen voltam imádkozni. Biztosan a testvérek is tapasztalták már, hogy nagyon akartak volna imádkozni, de valami annyira lehúzott, hogy nem tudtam az Úrhoz emelni szememet, szívemet.
Így mondja az Ige: “Könyörülj rajtunk Uram, könyörülj rajtunk! Mert igen elteltünk gyalázattal.” Mikor valami nagyon nehéz és súlyos, nem tudom felemelni. A 88. Zsoltár 4. verse is azt mondja: “Mert betelt a lelkem nyomorúságokkal, és életem a Seolig jutott.” Eltelt nyomorúsággal, gyalázattal, csúfolkodással, a Seolig jutottunk. A kétségbeesésbe jutottunk.
Nem tudom, van-e valaki, aki most van így, hogy amiben most vagyok, abból már nincs kiút. Mert az ember azt érzi, olyan nehéz a lelkem, hogy nem tudok sem kiáltani, sem imádkozni, mert lesüllyedtem a poklokig. Ezekhez az emberekhez most az az Isten szava, hogy emeld fel szemeidet. A Bibliában a szem a hitet jelenti, mert a lelki szemem a hit. Hitben járunk, nem látásban. Milyen rettenetes, mikor nem tudom már hinni, hogy jó következik az életemben. Hogy a házasságom megoldható, hogy lehetek még boldog ember.
Ma este próbáld meg szemeidet Hozzá emelni. Milyen nehéz dolog, ha az ember a bajairól nem tud felnézni. Úgy tele van a bajaival, hogy már semmit nem lát. Isten azt mondja az elkeseredett embernek: tekintsetek a mezők liliomaira, nézzétek a madarakat. Mit segít ez nekem, ha tele vagyok félelemmel, aggodalommal? Már az is jó, ha egy percig leveszem szemem a dolgokról, amikkel tele vagyok. A baj, a nehézség, olyan mint az igézet, nem tudok másra nézni. Így mondják, hogy amikor a kígyó ránéz a madárra, az egyszerűen maga sétál be a szájába. Belekerül a kígyó szemsugarába, és nem tud a madár máshova nézni. Csináltak olyan kísérletet, hogy egyik ketrecbe egeret tettek, a másikba macskát zártak. Három nap múlva a macska miatti félelemtől elpusztult az egér.
Az ördög is ezt csinálja velünk, hogy állandóan nézni kell a bajokat, nehézségeket, megoldhatatlan életünket. Azzal fekszem le, hogy megint nem megy, megint nem sikerül, ahol én vagyok, onnan már nincs visszaút. Mi ez, hogy igézet? Muszáj nézni. Nagyon kérem a testvéreket, ha van valami nehéz az életükben, egy percre emeljék fel szemüket a virágokra, madarakra és akkor meglátják, ki teremtette azokat. “Óh Te egekben lakozó!”
Az Úr most azért hozott ide, hogy ne kelljen nézni az otthoni dolgokat, problémákat. A környezetváltozás nagyon sokat jelent, ha Isten légkörébe kerülünk. Tegyük meg, amit az Ige első tanácsként mond: “Hozzád emelem szememet, óh Te egekben lakozó.” Emeljük fel szemeinket egészen az Úrig. Egyszer csak meglátom a hatalmát, azt, hogy az Úrnak minden lehetséges. Meglátom a szeretetét. Egy másik Zsoltár azt mondja: “Szemeimet a hegyekre emelem, onnan jön az én segítségem.” (Zsoltár 121,1). A hegy a Bibliában mindig a Golgota hegye. Emeld fel szemeidet az egekben lakozóra és az Ő Fiára. Isten a világot úgy szerette, hogy Fiát adta érettünk. Ha Isten így szeretett, van megoldhatatlan dolog?
“Könyörülj rajtunk, Uram!” Ha fölnézel az Úrra, már tudsz imádkozni, már ki tudod mondani: Uram, lásd meg állapotomat! Egymásután kétszer mondja itt az Ige: “Könyörülj rajtunk, Uram, könyörülj rajtunk! Mert igen elteltünk gyalázattal.” A felemelt szó már kiáltás. “A mélységből kiáltok hozzád, Uram! Uram, hallgasd meg az én szómat!” (Zsoltár 130,1-2). Itt a legnagyobb mélységből kiált a Zsoltáros. Mert a gyalázat, a baj, a nehézség, amik körülvesznek bennünket, ezek mind kisebb bajok. A 130. Zsoltár a legnagyobb bajt mondja el. Sokkal nagyobb baj a bűn. Ez a legnagyobb nyomorúság. A bűn olyan, mint egy százkarú polip, megfog, és nem tudsz tőle szabadulni. Nevetséges minden erőlködés, annyira magához húz. Ha egyik karjából kikerülsz, utánad nyúl a másikkal. Egyik bűn jön a másik után.
Nagyon kérlek, ma este add le a vészjelzést, kiálts az Úrhoz: Könyörülj rajtam, Uram! Most már tudom, hogy nincs kiutam, Te vagy az egyedüli. Felemelt szem, felemelt szó. Ezt a kettőt várja most tőlünk az Úr. Azt mondja az Ige: “Ímé, mint a szolgák szemei uroknak kezére, mint a szolgalány szemei asszonya kezére: úgy néznek szemeink az Úrra, a mi Istenünkre, mígnem megkönyörül rajtunk!” Ma döntsd el, addig nézek az Úrra, és addig kiáltok, amíg meg nem könyörül, meg nem szabadít, amíg új ember nem lesz belőlem. Isten azt várja tőled, hogy szemeid végre Rá nézzenek esengő várakozással: Uram, kérlek Téged, senki és semmi nem segíthet rajtam, egyedül Te.
Ismerjük Jákób történetét, amikor élete a legnagyobb szorosságba kerül. Bátyjával kellett találkoznia, akitől ellopta az áldást. Hosszú út után haza kellett mennie, és szembejött vele Ézsau hatalmas sereggel. Azon az éjszakán egy férfiú tusakodott Jákóbbal, aki azt mondotta: bocsáss el, mert feljött a hajnal. Jákób azt mondotta: nem bocsátlak el, míg meg nem áldasz engem. Mondod-e ma az Úrnak: Uram, nem bocsátlak el. Egyszerűen azért jöttem ide, mert szabadulni akarok és nem bocsátlak el Téged, amíg meg nem szabadítasz, amíg meg nem áldasz, amíg igazán boldog emberré nem teszel.
“Szabadításodra várok, Uram!” Vársz így az Úrra? Pál apostol így mondja: “Amaz én esengő várásom és reménységem szerint”. (Fil 1,20). Egyszer így magyarázta valaki: olyan ez, mint mikor valaki vár valakit, kimegy és nézi az utat és az van benne: jönnie kell!
A szabadításnak jönnie kell, az Úr segítségének jönnie kell, csak várjad Őt ilyen esengő várakozással és reménységgel.
Imádkozzunk!
Uram, egyedül Te tudod, miből jöttünk most ide, és hogy mennyire reménytelennek látjuk magunkat. Mennyire magunkra vannak igézve szemeink és azt gondoljuk, ebből már nincs kiút. Úr Jézus, hadd kiáltsunk most Hozzád, és hadd találkozzon szemünk azzal a keresztről reánknéző irgalmas szempárral. Áldunk, hogy hallod szavunkat és tudod, ki az, aki igazán szívből kiált most Hozzád. Hadd tudjunk most igazán Hozzád emelkedni. Hallgass meg bennünket, neved dicsőségére.
Ámen.
Biatorbágy, 1988. február 28.