“… én az Úrtól vettem …” 1 Korinthus 11,23
Igehirdetések szerzője: Trausch Liza Szerkesztő: Borsós Róza Nyomtatásban megjelent: 2000. január
2007. augusztusában ki lett egészítve a 67 – 130 fejezetekkel, amelyek csak interneten olvashatók, nyomtatásban nem jelentek meg.
| Előző igehirdetés | Következő igehirdetés |
ÁLDJAD LELKEM AZ URAT! (1/5)
EL NE FELEDKEZZ
“A Dávidé. Áldjad én lelkem az Urat, és egész bensőm az Ő szent nevét. Áldjad én lelkem az Urat, és el ne feledkezzél semmi jótéteményéről.” Zsolt 103, 1-2
Imádkozzunk!
Köszönjük Uram, hogy a hét kezdetén áldhatunk Téged. Szeretnénk dicsôíteni Uram a nevedet. Hálát adni mindenért, amit eddig adtál és áldani azért, amit ezen a héten adsz. Kérlek, nyisd meg a szívünket, segíts érteni igédet, hogy szólhass velünk. Áldj meg mindjárt most itt az első reggelen.
Ámen
Azzal a kérdéssel szerettelek volna ma reggel fogadni benneteket: Testvér, hogy vagy? Biztosan megkérdeztétek egymástól többen, akik régen láttátok egymást, hogy most hogy vagy? Nagyon fontos kérdés, mert nemcsak a külső egészségünkre vonatkozik. Belülrôl hogy vagy? Az ember egy nagy egység. Nem lehet különválasztani a testet a lélektôl, annyira összehatnak egymásra. Az egész ember test és lélek. Ezzel kellene most szembenézni, hogy kívülről és belülről hogy vagy.
János 3. levelében mondja az ige –, János apostol írja Gájusnak: “Légy egészéges, amint jó dolga van a lelkednek” (3Jn 2). Ma kérdezd meg magadtól: Lelkem, jó dolgod van bennem? Az ige szerint a lélek, a legnagyobb kincs. Ha egyszer elveszik tôled, nincs tovább. Ez a kincs cserépedényben van. A testünk cserépedény, gyorsan és hamar törik. Gondold most meg, vajon benned jó dolga van-e a lelkednek?
A Bibliában, különösen a Zsoltárokban a zsoltáríró beszél a lelkével. “Áldjad én lelkem az Urat!” Megszólítja: én lelkem, te, akivel ott bent együtt élek. A zsoltáríró a saját lelkét a legkülönbözôbb dolgokra biztatja, és a legkülönbözőbb dolgokat parancsolja a saját lelkének. Nagyon szeretném, ha most elkezdenétek beszélgetni a lelketekkel. Majd belülrôl megkapod a válaszokat, hogy valóban jó dolga van-e a lelkednek?
A 42. Zsoltár 6. verse így mondja: “Miért csüggedsz el lelkem és nyughatatlankodol bennem?” Biztatja a saját lelkét, hogy ne csüggedj, miért nyugtalankodol? Van csüggedő lélek, nyugtalankodó lélek. Emésztődik bennem az én lelkem. Ismered ezt? Fáj a lelkem, ott belül. És akkor már nincs jó dolga. “Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, lelkében pedig kárt vall.” (Mt 16, 26). Lehet, hogy mindened megvan, minden sikerül, csak belül vagy szomorú, belül ért a kár.
Nézz ma szembe ezzel a kérdéssel: jó dolga van a lelkemnek? Megadok neki mindent, amire éhezik? Kérdezzétek, és majd megkapjátok a választ. Emlékeztek a vérfolyásos asszonyra, aki hall Jézusról, és magában így beszél: “Ha csak a ruhája szegélyét érintem is, meggyógyulok” (Mt 9, 21). A lelkével beszélt. Belül biztatta. Olyan nagyon jó ez, hogy lelkem, meggyógyulok, csak jussak a Jézus közelébe. Milyen jó, ha valaki ezzel a hittel jött ide az ország másik részérôl, hogy csak a közelébe kerülhessek, akkor belülrôl meggyógyulok. Aztán belülrôl kifelé a test is meggyógyul. Nagy egység a kettő. Ha belül elkezdődött a gyógyulás, sokszor folytatódik kívül. Bárcsak ma reggel ez lett volna az óhajtásod, hogy csak kapcsolatba kerülhetnék ezzel a Jézussal, meggyógyulnék.
A csüggedt, az elkeseredett, a reménytelen, a kárt vallott lélekben elkezdődik a hit. Ez egy forrás, amelyik belülről kezd el fakadni. Olyan nagy ajándék, amikor elkezdôdik a hit, hogy velem is történik valami, hogy egészen másképp mehetek vissza. Elindult-e benned ez a pici kis forrás? Ennek az asszonynál csak egy gondolat volt az első: “Ha csak a ruháját érintem is, meggyógyulok.” Igénk erre biztat most minket, és jó volna biztatni a lelkünket: “Áldjad én lelkem az Urat!” Valaki így mondta: igen, ha volna miért? Áldanám én, de nincs miért. Mérhetetlen vakság! Aki úgy érzi, hogy nincs miért, az lelkileg tökéletesen vak, az nem lát semmit.
“Áldjad én lelkem az Urat és egész bensôm az Ő szent nevét.” Tehát az egész bensőm. Van külső és belső világunk. Volt-e már úgy az életedben, hogy az egész bensőd örült? Nem lehetett nem mondani. Egy falusi asszony azt kérte: Uram, úgy tölts meg Szentlelkeddel, hogy csak úgy csurranjon! Milyen jó, mikor csak úgy csurog a hála, az öröm az egész bensőmből. Csak akkor csordul túl, ha lelked majd tele lesz az örömmel, a békességgel. Azt nem lehet visszatartani. Olyan rossz az erőltetett hálaadás, amikor valaki nagy erővel pumpálja, mondogatja, hogy hálát adok –, és nincs benne semmi hála. Talán te is szoktad mondani imádságban: hálát adok, dicsérlek. Ha belülről nincs dicséret, csak üres szó, értelmetlen beszéd az egész.
Ahogy itt a zsoltáríró biztatja a lelkét, nyilván oka van arra, hogy mondja: “Áldjad én lelkem az Urat, és el ne feledkezzél semmi jótéteményérôl.” A lélek sajnos feledékeny lélek. Gondoljunk arra, mennyi minden jót tett már veled Isten és elfelejtetted. Mérhetetlen feledékeny a bennünk levő lélek. Milyen sokszor tudsz imádkozni, kiáltozni, könyörögni, sírni, amikor baj van. Talán a gyerekednek a betegágya mellett. Vagy valami tragédiánál milyen teljes szívből tudod mondani a kérést. Gondoljunk a tíz bélpoklosra, mind a tízen tudták mondani: Uram, könyörülj meg rajtunk. És csak egy ment vissza. Attól félek, ma egy sem megy vissza, egy sem. Ez annyit jelent, hogy minden tizedik ember ad hálát. Félek, hogy a tizedik sem. Amikor megtörtént, amit nagyon kértél, akkor nem is Neki tulajdonítod a gyógyulást, hanem orvosoknak, gyógyszereknek. Már el is felejtetted, hogy kérted az Urat. Csak annyi van benned: milyen jó, hogy időben jött a mentő. Hogy időben megkaptam azt a gyógyszert, azért lettem jobban. Rettenetes hogy elfelejtjük, hogy tudtunk könyörögni. Már minden megváltozott, már másnak tulajdonítom az egészet. Talán másnak köszönöm.
Nem tudom nem vagy-e a kilenc között, akitől ma kérdezi az Úr: “A kilence pedig hol van?” (Lk 17, 17). Csak ez az egy jött vissza? Hol voltál, amikor áldani kellett volna, amikor hálát kellett volna adnod? Feledékeny lélek. El ne feledkezzél! Áldjad az Urat, mondd a lelkednek: én lelkem, áldjad az Úr nevét! Az Úr neve: Isten. A teremtő, a megtartó Isten. Az Úr neve: Jézus, a Szabadító, a Megváltó. Ha Őneki kell hálát adnod, akkor Jézusnak adjál hálát. Ő az, aki meghalt a bűneidért! Ismered az Úr nevét? Tudod, hogy kinek kell, hogy hálát adjál a megtartatásokért, a segítségekért, a külső dolgokért a teremtő és a megtartó Istennek? A megváltásért, a bocsánatért, a szabadításért a Szabadító és Megváltó Istennek. Ismered az Ő nevét? “Áldjad én lelkem az Urat, és egész bensôm az Ô szent nevét.” Úgy szeretném aláhúzni ezt a részt: “El ne feledkezzél!” Olyan szomorú dolog az, hogy egy feledékeny világban élünk, feledékeny emberek vagyunk, és nem vagyunk hálásak. 2Kor 9, 15-ben mondja az ige: “Az Istennek pedig legyen hála!“ Szeretném most ezt nagyon komolyan aláhúzni: Legyen hála! Szűlők mondják: hálátlanok a gyerekek. Pedig mit meg nem tettünk értük.
Nemrég mondta el egy fiú, mostanában annyit mondja az anyám, hogy mennyi mindent megtett értünk és mennyibe kerültünk neki. Magamba mindig azt mondom: igen, nagyon jó, csak ne mondaná. A hálát nem lehet kierőltetni. Hiába mondod, annál keményebb lesz és annál kevésbé lesz hálás. Dehát Isten mondja, hogy “Legyen hála!” Szülőknek, de szülők a gyermeknek is. Megtanultad-e már a gyermekednek mondani, hogy köszönöm. Olyan sokszor magától értetődő, hogy megtesz valamit. De a férjednek, gyerekednek, a szomszédnak, bárkinek, mondtad-e már, hogy köszönöm? Hálás ember vagy? Ha valaki neked tesz valamit, tudsz-e hálásan köszönetet mondani? Mennyivel szebb lenne az élet, ha hálásak lennénk egymáshoz. Ha tudnánk örülni, tudnánk megköszönni, hogy a másik megtette. Olyan sokszor feleségek csak morognak a férjre, csak azt tudják, hogy mit nem tett meg. Meg hogy mit kellene megtennie. És ha megteszi, mondod-e: köszönöm a szeretetet, köszönöm a figyelmet. Minden embernek, a legkisebb dologért is szabad hálásnak lenni.
Abban az igében, amiről most beszéltem, így mondja: “Az Istennek legyen hála!” “Áldjad én lelkem az Urat!” Légy hálás Neki! Mi lenne, ha Isten most mindent visszavenne tőled, amiért nem adtál hálát? Azt mondaná, hogy évtizedekig vártam, hogy hálát adj a szemedvilágáért, hogy hallasz, hogy tudsz járni. Nem olyan természetes. Hány ember vak, hány ember nem tudja használni kezét, vagy nem tud fölkelni az ágyból. Ha Isten ma mindent visszavenne, amiért eddig nem adtál hálát, azt mondaná: vártam 30-40-50 évig –, elég volt. Testvér, “Az Istennek legyen hála” a családodért, a gyermekeidért, akármilyenek. Valaki állandóan panaszkodott a gyermekei miatt. Aztán meglátta, hogy egy másik családban milyen mérhetetlenül pimaszok a gyerekek és hogyan viselkednek, azt mondta: hazajöttem, letérdeltem és hálát adtam a gyerekeimért, akikre eddig csak panaszkodtam. Az Istennek legyen hála minden ajándékáért.
A 2Kor 9, 15-ben így mondja az Úr: “Az Istennek pedig legyen hála az Ő kimondhatatlan ajándékáért!” Nem ajándékaiért. A nagy ajándékért: a karácsonyi ajándékért, a nagypénteki ajándékért. Jézus életéért és haláláért. Adtál-e már hálát, hogy van Megváltó? Hogy Isten adta az Ő Egyszülött Fiát? A múlt héten döbbent rá valaki, hogy valakiért odaadnám a fiamat? Na nem, azt nem. Akkor értette meg, mit jelent, hogy Isten az Ő Egyszülött Fiát adta, az Ő kimondhatatlan ajándékát. Valahol egyszer beszélnem kellett erről a két szóról, hogy “kimondhatatlan ajándék”, és azt mondtam: Testvérek, vállalkoztam arra, hogy kimondok valamit, ami kimondhatatlan. Ha Isten igéje azt mondja, hogy “kimondhatatlan”, akkor bármennyi szavam volna rá, akármennyire dicsőíteném Istent Jézusért, a keresztért, a megváltásért, hogy engedte magát arculköpni, verni, keresztre feszíteni, ha éjjel nappal hálát adnék, nem tudnám kimondani, hogy értem, helyettem, ott függött a kereszten. Kimondhatatlan!
Szeretném megkérdezni tôled, hogy egyetlenegyszer adtál-e már ezért hálát? Isten adta az Ő ajándékát ingyen kegyelembôl. Csak ezt teheted, hogy megérted. Bár adna az Isten mindnyájunknak világosságot először, vagy újra, hogy megértenénk, hogy elfogadod, és megköszönöd. Ezt várja tőlünk az Úr. Szembenéztem vele, tudom, hogy bűnbocsánatot kaptam, tudom, hogy megváltott, és van olyan nap, hogy nem köszönöm meg? Akkor annyira megrémültem ezen, és azt mondtam: ilyen nap nem lesz többé. És azóta is volt, hogy elmúlt úgy a nap, hogy nem köszöntem meg az Ő kimondhatatlan ajándékát. Azt, hogy az életét adta értem, hogy üdvösséget szerzett, hogy megnyitotta a menny ajtaját. Te, aki elmondod majd, hogy hány éve vagy az Úré, ma megköszönted? Ma odaálltál-e hálás szívvel az Ő keresztje alá és mondtad-e: köszönöm, Uram. Jó volna most ezt pótolni.
Azt mondja nekünk az első ige: “Áldjad én lelkem az Urat, és el ne feledkezzél!” Jaj, elfelejtettem. Pedig örök életem sem lesz elég, hogy zengjem az Ő dicséretét, és hálát adjak Neki. Az egész menny dicsôíti az Urat, az egész menny magasztalja Jézust. Egyszer valaki azt mondta: nekünk fogalmunk sincs arról, hogy mit jelent a mennyben Jézus áldozata. Az angyali kar hogy dicséri Jézust. Mit jelent ott a vér, az értünk kiontott vér. Csak azok, akikért történt, azok nem adnak hálát?! A mennyei karok, az angyalok, a szeráfok dicsőítik Őt. És a föld hallgat? A föld, akiért történt, az elfelejtkezett? Mondd a lelkednek, annak a hálátlan lelkednek: “Áldjad én lelkem az Urat, és el ne feledkezzél semmi jótéteményérôl!”
Imádkozzunk!
Uram, olyan hálátlan ember vagyok. Sokszor olyan nehéz embereknek is kimondani, hogy köszönöm. Hálátlan ember vagyok Feléd, Uram. Hadd adjak hálát Neked, hogy eddig nem vetted el tôlem a sok-sok jótéteményedet. Áldalak, hogy nem fáradtál bele oda állítani a szemem elé minden igehirdetésben, minden olvasott igében a Te végtelen szerelmedet. Könyörülj rajtunk ezen a héten. Add meg, hogy életünkben először, vagy újra igazán megköszönjük minden jótéteményedet, de mindenekfölött a Te Egyszülött Fiadat, akit értünk adtál, akit nekünk adtál. Kérünk, add meg, hogy a bensőnkben ezt a drága kincset őrizzük. Köszönöm Uram, hogy ez a kincs cserépedényben van. Kérlek, áldj meg minket, segíts, hogy tudjunk dicsérni. Vidd véghez bennünk, hogy megértsük, elfogadjuk és megköszönjük, az értünk való jótéteményedet!
Ámen.