“… én az Úrtól vettem …” 1 Korinthus 11,23
Igehirdetések szerzője: Trausch Liza Szerkesztő: Borsós Róza Nyomtatásban megjelent: 2000. január
2007. augusztusában ki lett egészítve a 67 – 130 fejezetekkel, amelyek csak interneten olvashatók, nyomtatásban nem jelentek meg.
| Előző igehirdetés | Következő igehirdetés |
ÉNEK AZ ÉJSZAKÁBAN (5/5)
Asztalt terített nékik
“Uraim, mit kell nékem cselekednem, hogy üdvözüljek? Azok pedig mondának néki: Higgy az Úr Jézus Krisztusban, és üdvözülsz mind te, mind a te házadnépe! És hirdeték néki az Úrnak igéjét, és mindazoknak, kik az o házánál voltak.
És az magához vévén oket az éjszakának azon órájában, megmosá az ütésektol, és megkeresztelkedék azonnal o és az övéi mindnyájan. És bevitte oket házába, asztalt terített nékik, és egész háznépével együtt örvendezett, hogy hitt az Istennek.” ApCsel 16,30-34
Imádkozzunk!
Köszönjük, Uram, hogy Nálad vár ránk mindaz, amit Jézus számunkra megszerzett. Könyörülj rajtunk, hogy valamit megsejtsünk belole. Kérünk, hogy mindazt, amit adni akarsz, átvehessük most, Lelked által, nevedért.
Ámen.
Az utolsó reggelen emlékezzünk vissza mindarra, amit ezen az Igén keresztül mondott az Úr. Azzal kezdtük, hogy az egész világ tömlöc, és mindenki rab. Gárdonyi regényébol eszembe jutott az a rész, amikor egy öreg és fiatal szerzetes az úton együtt mennek. Az öreg folyton magyarázza, amint látják az embereket: Látod fiam, ezek a pénz rabjai. Megint egy másik csoport: Látod, ezek a test rabjai. Mondja tovább egymás után: Ezek a dicsoség rabjai. Megszólal a fiatal szerzetes: Atyám, mi minek vagyunk a rabjai? Hangzik a válasz: Fiam, mi Isten rabjai vagyunk. Bár volnának most ilyenek közöttünk, akik kimondanák: Isten boldog rabságában élek. Jó volna, ha nem volnál már másnak a rabja.
Azt mondottuk, a másik fajta ember a tömlöcben a rabtartó. Talán nem is kell szétválasztani a kettot, mert az ember, aki saját maga is rab, mégis lehet rabtartó. A börtönbe itt két ember lép be, és bennük Egyvalaki, Aki járt ebben a tömlöcben, aki szabad volt, és szabadított. A filippii börtönbe Jézus lép be. A két ember a legsúlyosabb rabságba került, a legsötétebb tömlöcbe. Pedig engedelmesen jöttek, az Úr Igéjét hozták, – miért kellett nekik odakerülni? Az o szívükben is ott doboghatott a kérdés: Istenem, – miért?! Nem egy elegáns tömlöcbe kerültek, hanem a legsötétebbe. Isten gyermekeinek nincs protekciója. Sokszor nehezebb dolgok történnek velük. Talán sokszor a világnak is ez a kérdése, hogy ez az ember miért szenved? Valaki így mondta: Nincs igazság, a jók szenvednek, a rosszak szabadon futkosnak. Nincs jó és rossz, csak ember van, – bunös ember.
Amikor Jézus vállalta az emberi utat, az ajtón, a születésen keresztül jött be ebbe a világba, és lett emberré. Mint ember járta végig ezt az utat. Az övéiben is O jár, mint ember, a legnehezebb és legsúlyosabb börtönökben, a legnehezebb szenvedésekben.
A tömlöc alján ott fekszik a két ember, kalodába zárt lábakkal. Vajon mi megy végbe bennük? Biztos ott volt bennük is a kérdés: Istenem, miért? Büntetés? Mindig ez az elso kérdés. Ennek a két embernek az életében a szenvedés küldetés volt. Küldetés a többihez. Jó volna, ha felismernéd a saját életedben is, amikor a szenvedés Istentol való küldetés.
Elmondottuk, hogy hat óra múlik el, amíg végre eljutnak oda, hogy megértik a történteket, és tudnak énekelni és imádkozni. Felhangzik az ének az éjszakában, hallják a rabok és hallja Isten. Hogy a rabokban mi megy végbe, abból sejthetjük, ami aztán történik. Hogy Isten mit cselekszik, azt láthatjuk. Megmozdul a börtön, földrengés lesz, oldódnak a bilincsek, nyilnak az ajtók. Miért? Hit által! Ott valakik hitben dicsoítették Istent. És Isten válaszolt.
A börtönor felébredt. Milyen érdekes, a raboknak nem kellett felébredni. Azok nem aludtak. A börtönor aludt. Nagyon sokszor a magabiztos, önigaz ember, aki azt hiszi, hogy kritzálhat másokat, aki fölényes, aki lenéz másokat, akinek véleménye van mindenrol és mindenkirol, – az az ember alszik. Mélyen alszik és nem látja saját állapotát. Ha kemény, kritikus ember vagy, akinek mindenrol megvan a véleménye, aki mindig tud nyilatkozni dolgokban, – ha te vagy az az ember, akkor alszol.
A börtönornek fel kellett ébrednie. Rettenetes ébredés, – nincs kiút! A rabok megszöktek, végem van, egy utam van: az öngyilkosság. Akkor hangzik el az Ige, az ot felébreszto és megmento Ige: “Semmi kárt ne tégy magadban!” Vajon nem voltál-e már úgy életedben, hogy egy hajszál választott el attól, hogy elvetetted volna az életet? Jó volna nem megvetni embereket, akik ebbe az állapotba kerülnek, hanem mélyen megérteni. A börtönort ez az egy mondat mentette meg ebben a pillanatban.
Sokat beszéltünk arról, mit jelent hinni. Itt is elhangzik: “Higgy az Úr Jézus Krisztusban!” A börtönor azért menekült meg, mert hitt annak a szónak, amit hallott. Isten szava hangzott felé, o hitt, és megalázkodott. Egészen kicsivé lett. Isten gyermekei lábainál fekszik ezzel a komoly kérdéssel: “Uraim, mit kell nékem cselekednem, hogy üdvözüljek?” Hogy jutott o oda le? Hitt a szónak! Hitt abban, hogy a foglyok mindnyájan ott vannak. Hitt abban, hogy semmi kárt nem kell tenni magában. Higgy Isten üzenetének!
Ma elhangzik a kérdés: Mit kell tennem, hogy üdvözüljek! Csak egy kérdése van, és jó helyen teszi fel, azoknak, akik tudnak rá válaszolni. Ez a rabtartó összetörik, de olyan jó, hogy nem gyógyíthatatlanul. Azt mondja az Ige: “Aki a feddésekre is nyakas marad, egyszer csak összetörik, gyógyíthatatlanul.” (Péld 29,1). Egyik alkalommal, mikor egy faluban evangélizáltam, családlátogatáson voltam. Beszélgettünk, és egyszer csak sírva bejött valaki. Azonnal megkérdezték: mi baj van? – Az istentagadó sógor haldoklik, imádkozni szeretne, és nem tud. Összetört, gyógyíthatatlanul. Nem tudom, mi lesz veled, ha egyszer majd váratlanul kiderül, hogy minden igaz volt, amit hallottál, és hirdettek neked. Vajon tudsz-e majd akkor imádkozni? Ha elmulasztod a pillanatot, amikor még hihetsz, hogy lesz útad az Úrhoz? A Biblia világosan elmondja, hogy a kegyelmi idonek van vége. Nem végtelen. Isten szól egyszer, kétszer, azután nem szól többet.
Itt a két férfi imádkozik, és erre mozdul meg minden, az egész környezet, és elhangzik a kérdés: “Uraim, mit kell nékem cselekednem, hogy üdvözüljek?” Azután kihozza a börtönbol azokat a rabokat, akiket kalodába zárt. Megtörténik az, aminek meg kell történnie, ahhoz hogy emberek hitre jussanak. “És hirdeték néki az Úrnak igéjét, és mindazoknak, akik az o házánál voltak.” Családi evangélizáció! Most már nem a börtönben hangzik az Ige, hanem a rabtartó házában. Ott van az egész család, és hirdetik nékik az Igét. Vajon el tudjátok-e képzelni ennek az evangélizációnak a légkörét? Két megvert rab, a börtönor családja, és a Krisztus evangéliuma. Ez az, aminek meg kellett történnie az életedben is. Egy héten keresztül hirdettetett neked az Ige.
Aztán a következo történik, aminek veled is meg kell ma történnie. Lassan ott vagyunk már, hogy “asztalt teríte nékik”. Testvér, ma van az a nap, amikor Isten asztalt terít nekünk. A ketto között még történnie kell valaminek. “És az magához vévén oket az éjszakának azon órájában, megmosá az ütésektol.” Ma, ha csend lesz, ne felejtsd el, mi a dolgod. Testvér, sok embert ütöttél! Sok ember sebesült a szavaidon keresztül, a cselekedeteiden, az életeden keresztül. Talán a saját családod. Talán a megvert feleség, a megvert gyerekek, akikre sok ütést mértél.
Így mondta itt az Ige: “Miután sok ütést mértek rájuk”. El ne felejtsd, hogy nem mehetsz úgy az úrasztalához, hogy meg ne mosd az ütésektol azokat, akiket bántottál. Ennek kell ma megtörténnie. Ha megszólal belül a lelkiismeret, nagyon kérlek, ne mentsd magad. Ne mond azt, hogy o milyen volt. Ne mondd, hogy okom volt, jogos volt. A lelkiismereteden keresztül mindig Isten szól. O majd megmutatja a sebeket, amiket ejtettél talán a legközelebbi szeretteiden.
Ezt teszi meg itt az önigazából, keménységébol felébredt börtönor. Felébredtél-e már? Meg tudja-e most mutatni Isten azt a sok-sok ütést, amit talán nem a kezeddel, hanem a nyelveddel, az életeddel ütöttél? Vajon meg tudja-e mutatni neked a feleségeden az ütések nyomait? Lehet, hogy most mérgesen mondod, hogy soha nem értem hozzá. Lehet, testvér. Mégis ütötted. Hányszor sírt talán miattad. Talán nem nyiltan, csak csendben, titokban. Hányszor folytak a könnyei, – mikor lesz már más? Meddig kell még ezt bírnom? A gyermekeidet, akiket annyira szeretsz, a gúnyolódásaiddal, a vicceiddel, a szavaiddal, hányszor ütötted már meg?
A családomban az édesapám szeretett a legjobban, és nagyon sokszor megütött. A gyerek nagyon érzékeny. Egy vicc, egy gúny, és nekem nagyon fájt. Vajon mit élnek át a gyermekeid, akikrol úgy szeretsz beszélni, és azt mondod, hogy imádom oket. Mit tettél eddig velük? Azzal a kicsi gyerekkel, aki nem tud még mit kezdeni a gúnnyal, a viccekkel. Mindent komolyan vesz amit hall, és minden sebesíti. Megteszed-e ma, hogy végignézed oket? Ennek a börtönornek végig kellett nézni, amit o tett. Megmosta oket az ütésektol. Olyan sokszor megkérdezik tolem, hogy miért van csendes ido úrvacsoraosztás elott. Testvér, ezért. Az Ige elmondja: “Azért, ha a te ajándékodat az oltára viszed, és ott megemlékezel arról, hogy a te atyádfiának valami panasza van ellened: hagyd ott az oltár elott a te ajándékodat, és menj el, békélj meg a te atyádfiával, és azután eljövén, vidd fel a te ajándékodat.” (Mt 5,23-24). Vajon akarsz-e ajándékot vinni az oltárra? Csak egyet vihetsz: önmagadat. Istennek más ajándék nem kell. A Biblia így beszél emberekrol, akiktol elfogadták az ajándékot: “Önmagukat adták eloször az Úrnak.” (2Kor 8,5). Addig toled semmi nem kell. Se szolgálat, se pénz, se ajándék. Az elso, amit vinned kell: önmagadat az oltárra. Akarod-e Istennek vinni magadat? Így énekeltük: “A szívem ott égjen fenn az oltáron.” Tedd magad az O kezébe. Ha akarod, ha eljutottál oda, hogy most az életemet oda akarom adni, akkor állj meg és jusson eszedbe mindaz, amit vétkeztél. Ha valakinek panasza van ellened, – tudod, hogy panasza van? Talán nem meri kimondani, – de van. Az ütések beszélnek. Te nagyon világosan tudod, hogy kinek van panasza ellened. Hagyd ott az ajándékod, nem kell az Istennek, – ha magadat viszed, akkor sem. Eloször menj el, és békülj meg. Mosd meg a sebeket! Ez az ido lesz az az óra, az a rendelt ido, amit megtett ez a börtönor, hogy megmosta a sebeket.
Engedd, hogy minden világosságra kerüljön. Talán nem is a feleség, talán az édesanyád, akire azt mondod, hogy annyira szeretem. Mit vétettél ellene? Azt a szeretetet, amelyik téged a világon a legjobban szeretett, hogy ütötted? Megmosod-e a sebeket? Talán az apád, talán az anyós, tudod, hogy ki az körülötted, aki ellen a legtöbbet vétettél. Ne vedd hiába azt az órát, amit majd kapsz, mosd a sebeket! Azután menj az úrasztalához. Ha igazán ott van szívedben a bunbánatnak a sebmosó írja, akkor Isten elott minden rendben van. Csak emlékezz, és a szívedben békélj meg, és tedd meg gondolatban, amit majd megteszel otthon a valóságban.
Jó volna azokat a sebeket is megnézni, amik rajtad vannak. Milyen rettenetes, hogy nem tudsz megbocsátani. Hogy még mindig emlegeted a húsz-harminc éves sebeket, amit veled tettek, ami neked fájt. Azokat is nézd meg és bocsáss meg. Ha megbocsátottál, nem nézed tovább, nem emlegeted. Az úrvacsora elotti óra az az ido, amikor neked meg kell bocsátani mindenkinek azért, hogy te is bocsánatot kaphass Istentol.
A börtönor megmosta a sebeket. Vigyázz a saját sebeidre is, nehogy tovább viseld oket. Amit az ember nem felejtett el, azt nem bocsátotta meg. Hányszor mondják emberek, hogy megbocsátottam, de felejteni nem tudok. Nem igaz! Ha valóban megbocsátottad, akkor nem tér vissza az emélekezetedbe, akkor már se nem mondod, se nem gondolod. “Megmosta oket a sebektol.” Addig hagyd ott az ajándékodat az oltár elott, és rendezd a dolgaidat. Ha visszaadni valód van, döntsd el, ha van valami, amit patvarkodással elvettél, add vissza. Rendezd a lelki és a testi dolgaidat ott a csendben, az oltár elott. Azután tedd fel az oltárra az életedet. Ezt az egyet várja toled az Úr. Amíg nincs áldozat az oltáron, addig nem száll le a tuz. Amikor Illés oltárra tette az áldozatot, a mennyei tuz leszállt. Amíg nincs életed az oltáron, hiába várod a mennyei tüzet. A tuz csak az odaadott áldozatra száll le. Akkor ébredés lesz körülötted, emberek térnek meg. Egy-egy áldozatra egy város tért meg. Egy odaadott életre egy ország megmozdulhat. Mert a mi Istenünk megemészto tuz, ébredést adó tuz, Isten szeretete világító tuz.
Odaadod-e most az életedet, hogy Isten megáldhasson, felhasználhasson? Ki tudja, mire akar használni? Isten vágyik arra, hogy felhasználjon. Ha csak egyetlen ember is van most közöttünk, aki azt mondja: itt vagyok Uram, – a legnagyobb dolog történt meg, ami történhet ezen a világon.
Ha rendezted amit kellett, az áldozatot tedd fel az oltárra teljes szívbol, egészen. Bár égo áldozat lehetne bármelyikünk élete. A mi áldozatunk csak az Úr Jézus áldozatáért való hálaáldozat. Bunért való áldozat egyetlenegy van. Szeretnék úgy beszélni róla, hogy megérthesd. A bunért való áldozatot az Atya vitte fel a Golgotára. O adta oda az egyetlen Fiát, Jézus Krisztust. Egyetlen, bunért való áldozati oltár a kereszt. Egyetlen áldozatával örökre tisztává tette azokat, akik odajárulnak. Ma ehhez az oltárhoz járulhatsz az úrasztalánál. Az O teste és az O vére az, ami ott ég olthatatlan tuzzel évszázadok óta a kereszten. Az egyetlen áldozat!
Olyan sokszor odamegyek az Úrhoz úrvacsora osztás elott és megkérdezem: ez az úrvacsora, ez a bocsánat, Uram, neked sokba került? Az Úr mutatja, magyarázza, hogy neki mibe került. Ma hajnalban ezen gondolkoztam: Uram, hogyan tudnám elmondani, hogy megértsék, hogy Neked mibe került. Isten érzésvilága százszorosa a mienknek.
Akkor, amikor Ábrahám Izsákot viszi, az ígéret gyermekét, hogy feláldozza a Mórián, két szó ismétlodik mindig újra: “Mennek ketten együtt.” (1Móz 22,6). Egyszer a szívemig ért ez a két szó. Akkor megértettem, a Golgotára, a kereszt útjára Jézus nem egyedül ment. A Fiú hátán a kereszt, az Atya kezében a kés, és “mentek ketten együtt.” Mást nem tudok nektek errol mondani, csak a Szentlélek tudja igazán elmondani, hogy mit jelent ez, hogy “mentek ketten együtt”, fel a Golgotára. Azért, hogy megtörténhessen, az az egyszeru, minden bunt megoldó, és minden bunt eltörlo golgotai áldozat.
Imádkozzunk!
Uram, még csak megsejteni sem tudjuk, annyival több és nagyobb az a szeretet, ami a szívedben volt és van. Pontosan az a szeretet ég most is mindannyiunk iránt. Áldunk, hogy ma megteríted az asztalt, áldunk, hogy bizalommal járulhatunk a kegyelem királyi székéhez. Köszönjük, hogy vehetjük testedet és véredet, amelyik bizony étel, és bizony ital. Uram, annyi könnyelmu úrvacsora után hadd történjen meg most minden bennünk. Köszönjük, hogy van bocsánat. Köszönjük, hogy átélhetjük, mit jelentett Neked adni a Fiút, és mit jelentett a Fiúnak adni önmagát. Kérünk, áldj meg minket, és végezd el, amit még akarsz, Lelked által, az Úr Jézus Krisztus nevéért, és az O dicsoségére.
Ámen.
Biatorbágy, 1993. július 5-9.